„Nagyon jó mindaz, amit alkotott.”  (Ter1, 31)

Az egyházi iskola mint jóerkölcsre nevelő hely nemcsak áldás, hanem veszély is. És éppen arra a célra nézve a legveszélyesebb, amelyet betölteni hivatott. Mert mint a jezsuita iskolaigazgató Klaus Mertes írja, „az iskolában uralkodó szándékosság túltengése többféle módon okozhatja a hit elvesztését. A polgári felvilágosodás idején Istent a fegyelem fenntartásának eszközeként használták fel: Isten örök kárhozattal fenyegetett, ha a diákok az iskola szabályait megsértették. Teológiailag ehhez hasonlít a jelenkor igyekezete, hogy a vallást a társadalmi erkölcs szolgálatába állítsuk. Pedig a szent cél, amelyet az iskolának szolgálnia kell, nem bizonyos vallásgyakorlatok vagy az egyházi miliő fenntartása. A cél a diákoknak az Istennel való kapcsolata, a lelkek üdvözítése. A lélek éhen hal, ha az élet kenyere helyett valami funkciót betöltő gyorsétkezdei eledellel etetik. Az érdekek által vezetett közeledés, akár Istenhez, akár az emberek istenkapcsolatához, annak eltűnéséhez vezet, amihez közeledni próbálunk.”

Példaképek (Tanévnyitó beszéd)

Szeretem a nyarakat. A vakáció időszakának lelassuló tempóját. Azt, hogy mindenre több idő jut. Lehet jókat beszélgetni hosszúra nyúlt családi reggelik során, az olvasni kezdett könyv nem vár napokon keresztül arra, hogy újra kézbe vegyék. Rendelkezésre áll elegendő idő rácsodálkozni a világra, vagy egész egyszerűen elgondolkodni alapvető dolgainkról. Nyáron például jobban, mélyebben dolgozik bennem egy-egy igehirdetés, prédikáció. Így történt, hogy pár héttel ezelőtt a templomban a pap a példaképekről beszélt. Megemlítette, hogy egy nyári táborban, fiataloknak tartott ebben a témában előadást. Gondolatai megérintettek engem is, szavai napokon keresztül újra és újra eszembe jutottak. Amikor a mai évnyitóra készültem, megint beugrott ez a prédikáció, felidéztem a hallottakat és végül úgy döntöttem, idehozom Nektek is, hiszen véleményem szerint érdemes egy kicsit nagyító alá tennünk, mit is jelent ma, a 2020-as években az a szó, hogy példakép.

Menza (novella, tanévnyitó beszéd)

Az iskolai közösség életteli személyességén sokat lendít, ha a közösség vezetője a merev, megcsontosodott formákon túllépve eleven, humorral, szeretettel teli gondolatokkal szólítja meg a diákokat. A budapesti Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnázium igazgatójának tanévnyitó beszédét adjuk közre az alábbiakban.

Raszkolnyikov 3.0.

A klímaváltozáshoz a tudósok értenek, a társadalmi folyamatokhoz a szociológusok, de hogy mi történik magával az emberrel, hogy mit cserél le benne az idő és a korszellem, azt csak az írók tudják megmutatni. „Hadd lássunk át magunkon itt ez estén” – szólítja meg József Attila a Budapestre látogató Thomas Mannt, és valóban Varázshegy-beli átvilágítókészülékhez hasonlít a mindenkori művész, mert jobban felismeri a belső trendeket, mint akárhány tudós elemzés. Ha ma olvasunk kortárs regényeket, mintegy közös nevezőként fogalmazódik meg a diagnózis, hogy pont az önmagunk átvilágításának képessége kezd kiveszni az emberből. Már Tolsztoj Levinje is kifelé bégetett a karámból, de a nagy életdrámák még visszasodorták a hit közösébe. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja már nem osztozik ebben a közösben, de a lelke nehézkedése azért mégiscsak a földre löki őt is: mégiscsak elakad az isteni szoftver lenullázásában. Tennessee Williams, az amerikai Fjodor Mihajlovics már semmit sem tud akolról, Istenről, közösről a huszadik század közepén, ám a bűn azért bűn marad még nála is, és hősei mást se tesznek, mint hogy kíméletlenül átvilágítják magukat. A mai regényekből viszont szinte ránk dől a kortárs írók egymástól független felismerése: hogy a ma embere már nem is ismeri a bűn fogalmát. Ezért nem ismerheti az evangéliumot sem: mert a megváltás csak annak lehet jóhír, aki bűnösnek látja magát. Akad még egyáltalán ilyen ember kortárs íróink tablóin? Vagy a lelkek aszálya a szerotoninnal együtt az önvizsgálat képességét is kiszikkasztotta bennünk?