Még akik nem kapcsolódnak a keresztény kultúrához, ők is ismerik, világszerte Michelangelo Pietáját, s talán valamennyire az ott ábrázolt jelenet kontextusát is. És valóban úgy hat ez a remekmű, hogy az Anya fájdalma, az örök emberi szenvedésnek ez az általános érvényű kifejeződése mindenkit megérint és megszólít. Szokatlanabb, különösebb és messzebbre vezet ugyanakkor az a ritkább, de ugyanúgy ősi eredetű ábrázolásmód, amely nem a Mater Dolorosa, hanem éppenséggel az Atya kezébe adja halott Fiát: az örök Atya kezébe az örök Fiút. Németül Gnadenstuhl az ikonográfiai neve, angolul Throne of Mercy: a kegyelem trónusa. Egyik legszebb hazai megjelenésével az eldugott muravidéki falucska, Nagytótlak Árpád-kori rotundájában találkozhatunk. Hitre és bizakodásra bátorítja a híveket ez a forma, hiszen a kegyelem reményét állítja a rideg Végítélet helyébe, mégpedig Szent Pálra támaszkodva: „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel […] Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk.” (Zsid 4, 15-16). De ugyanakkor meg is riaszt a kép. Meg tudok-e majd én magam bocsátani magamnak ott, ahol így állítják elém a bűnöm következményét, közömbösségem, cinizmusom, rosszindulatom tárgyiasulását? Vagy még inkább: bűnjelét? Hihetek-e a kegyelem trónusában csakugyan, ha egyszer a legyilkolt Igaz, a megölt Emberfia lesz ott, s ennek képében a világ eredendő aljasságával szembesülök?

Májusban mutatták be a Cannes-i Filmfesztiválon, június óta pedig a hazai mozik is játsszák Wes Anderson Asteroid City című filmjét. Játékos, ironikus, ugyanakkor tragédiákat és emberi fájdalmakat is érintő film, csakúgy, mint a rendező többi klasszikusa: a Royal Tenenbaums (2001), a Holdfény királyság (2012), vagy a Grand Budapest Hotel (2014). Ezekben a filmekben semmilyen módon nem játszik szerepet a vallás vagy a kereszténység, sőt, az Asteroid Cityben a sztori vége felé a koravén zseni-gyerek ki is jelenti: többé már nem hisz Istenben. („Elég tisztességes”, jegyzi meg búsan a nagyapja, és valóban tisztességesebb, mint a mismásolás, a se hideg, se meleg közömbösség.) Mégis, ennek ellenére is van ezekben a filmekben valami egy olyan világlátásból, amely a krisztusi életvezetéssel próbálkozóknak is megvilágosító. És ez a „valami” leginkább a kisgyerek látásmódjának magunkra öltése. Túl patetikus lenne itt gyermeki lélekről beszélni, az meg nagyon is lesajnáló, ha gyerekesnek mondanánk ezt a dolgot. A kisgyerek látásmódja, így talán a legpontosabb. Engedjétek hozzám őket, emlékszünk. Amíg olyanok nem lesztek, mint ők, olvastuk. Ebből a látásmódból küld nekünk Wes Anderson – segítségül? mintául? vígasztalásul? – valami keveset, vagy talán nagyon is sokat.