A felvilágosult abszolutizmus modern állama a 18. századtól kezdve kellő anyagi erővel és hatalommal, s hozzá a kor filozófusainak megannyi szép eszméjével felvértezetten látott neki intézményrendszere kiépítésének. Bár korábban is léteztek fogdák, ispotályok, plébániai és kolostori scolák, hadseregek és kancelláriák, a tömegek szelektálása és nagyüzemi kezelése, mozgatása most vált igazán szervezetté. Ahogyan a városok körül egyre több lett a magánvagyonokból épített gyár, úgy az állam is sorra hozta létre a maga gyárait, nagyüzemeit, futószalagos-gépsoros racionalitásra épülő intézményrendszereit. A börtön, a kórház, az iskola, a bolondokháza, a kaszárnya és a hivatal mind mást szolgál, mégis ugyanerről a tőről fakad, így ha az iskola mai válságát kutatjuk, ezeknek a társ-szerveknek a megfigyelése és analógiája is segítségünkre lehet. Mert ugyanazok a szelekciós besorolások juttatják (állapot, viselkedés vagy életkor alapján) az állampolgárokat ide és oda, ugyanúgy egyfajta speciális rendnek kell érvényesülnie bennük, s ugyanúgy le vannak választva a külvilágról, mert ezer dolog nem történhet meg falaik közt, ami kint minden további nélkül, miközben ezer dolgot meg kell tenni bennük, amit odakinn sohasem szabad. Ezeknek a társ-intézményeknek az évszázadok alatti változása és változatlansága az iskola egyszerre új és közben háromszáz éve mozdulatlan helyzetéből is sokat megértethet. És világossá teheti, hogy nem egyszerűen a tanári bérezés itt a tarthatatlan, és nem is csak a hazai oktatási zárvány agonizál, hanem voltaképpen maga a 18. századból itt maradt forma vált fenntarthatatlanná és mégis eltakaríthatatlanná, s a hazai csak egy még romosabb változata az eleve anakronisztikusnak, s ennek az egésznek halmozottan hátrányos helyzetű elszenvedői a mi itthoni tanárembereink.

De hát nem úgy volt, hogy a te barátaiddal lesz ezen a szakaszon? Egy pillanatra talán a Szent Családban is felvillanhatott a szemrehányás kísértése, amikor a Kisjézus olyan váratlanul tűnik el a Jeruzsálemből hazafelé vezető úton (Lk2, 44). Vagy amikor olyan furcsa fölényességgel válaszol nekik, a kétségbeesés óráit még ezzel is megtetézve. Szinte halljuk a mai tizenkét évest: Most mitől vagytok úgy oda? Láthatjátok: semmi bajom! De Izsákot meg Rebekát sem irigyelhetjük abban a percben, amikor Ézsau ordítva veti magát a testvére után: Megölöm! Kicsinálom ezt a nyomorultat! Vagy magunk elé képzelhetjük Ráchelt és Jákobot is. Hát miféle testvéreket neveltünk, te Jákob! Nézz már rájuk, hát süt belőlük a gyűlölet! Vadállatok ezek, nem testvérek! És hány történet van még a Bibliában, amik mind azt mutatják: a szülőnek nemcsak gyerekeket kellene nevelnie – miközben vagy van érzéke a neveléshez, vagy nincs -, hanem a testvérkapcsolatokat is formálnia kellene, ami meg még nehezebb. Nem elég az egyén, még az egyének kapcsolatára is figyelj! Nem elég a háló szemeit bogoznod, még a köztük húzódó relációkra is ügyelned kellene. Vagy neked nem tűnt fel, asszony, hogy újabban milyen agresszív a mi kis Káinkánk a tesójával? Vagy: Apjuk, szerinted nem túl kötekedő egymással a két kislány? A Lázárkát mindketten szeretik, de a mi Máriánk meg Mártánk nemigen pendül egy húron. – Jó testvérré nevelni a testvéreket: nem egyszerű feladat. Főleg, hogy az ember hozott anyagból dolgozik, csak saját magát adhatja, csak az ilyen-olyan személyiségéből építkezhet. S mi magunk vajon különb testvérek voltunk-e a nővéremmel, mint amilyenek most a gyerekeim?