Ferenc pápa az oktatásról Christus vivit kezdetű apostoli buzdításában

Ferenc pápa két évvel ezelőtti, 2019-es buzdítása az azóta bekövetkezett változások közepette még aktuálisabbá vált. A pandémia kiváltotta zárlatok, bár egészségügyileg a fiatalokat kevésbé érintik, valójában talán nekik okozzák a legsúlyosabb gondokat, hiszen számukra a legfontosabb a közösségbe kapcsolódásuk kialakítása, ők vágynak a leghevesebben baráti kapcsolatokra, önkifejezési lehetőségre, csoporthoz tartozásra, s épp ebben akadályozza meg őket a jelenlegi, lassan már egy éve tartó helyzet. Az ő otthonuk az iskola is, amelyet most jórészt elzártak előlük a hatósági intézkedések, s mindaz a nehézség, amiket az apostoli buzdítás érint, ennek fényében még drámaibbnak látszik.

SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS

Olasz nyelven (2019)

Angol nyelven (2019)

A Szent István Társulat pápai megnyilatkozások sorozatában (2020)

Az apostoli buzdítás 221. pontja az iskolát kétségkívül olyan területnek mondja, ahol „közel lehet kerülni a gyermekekhez és a fiatalokhoz”. Hangsúlyozza, hogy itt nyílik mód leginkább a személyiség fejlesztésére, ezért is volt mindig is kulcskérdés az egyház és a kereszténység számára az intézmény. Fejet hajt a dokumentum az életszentségig emelkedő emberi teljesítmények előtt, ugyanakkor felszólít az önkritikára is.

„Az iskoláknak … sürgősen önkritikát kell gyakorolniuk – mondja -, ha számba veszik a sok nevelési és oktatási intézmény lelkipásztori gondozásának eredményeit: azt a lelkipásztorkodást, amely a vallásoktatásra koncentrál, és gyakran képtelen maradandó hitélmény ébresztésére.” Éles kontrasztként állítja tehát ellentétpárba a vallásoktatást (religious instruction, istruzione religiosa) és a hitélményt (experiences of faith, esperienze di fede).

És valóban, valamennyi egyházi iskolánkban újra meg újra foglalkoztatja a nevelőket: a hittanórák és az azokon kívüli táborok, közösségi események, lelki beszélgetések, szentmisék vajon mennyivel tudnak túllépni a vallásoktatáson és a rítuson, s mennyiben képesek hitélményt teremteni a gyermekekben és fiatalokban? Fontos együtt keresnünk az efelé haladás lehetőségeit.

Ugyanebben a pontban hangzik el: „Emellett vannak katolikus iskolák, melyeket, úgy tűnik, csak azért szerveznek meg, hogy egy már meglévő iskolát tovább éltessenek. A változástól való félelem képtelenné teszi őket a bizonytalanság elviselésére, és arra készteti őket, hogy elzárkózzanak a valós vagy képzelt veszedelmek elől, amelyeket minden változás magával hoz. A „bunkerré” változott iskola, amely megóv a „külső” tévedésektől, karikatúraszerű megjelenése ennek az irányzatnak.”

Mit tehetünk, hogy ne bunkerként, a külső világ romlottságától, szétesettségétől védő intézmény legyünk csupán, hanem élményt adó, előre menetelő, pozitív célokat építgető közösség legyünk? A kőfalakkal való körülvétel helyett miképp taníthatjuk meg fiataljainkat arra, hogy imádságukban és lelki gazdagságukban megkapaszkodva a bunker falain kívül, a zűrzavaros életben is szilárdan megmaradjanak értékrendjük mellett? Hiszen ott kell majd élniük valójában, nem maradhatnak örökre a bunkerben.

A 222. pont kiemeli, hogy az iskola dolga „az utolsók melletti elkötelezettség” megtanítása is (in favour of those who are least, “fare rete” e l’opzione per gli ultimi, azok mellett, „akiket a társadalom kiselejtez és eldob.( those whom society discards, che la società scarta e getta).” Ebben megtesszük-e magunkét? Van-e rá módszertanunk? Megteremtjük-e azt a hálózatosságot, amelyet ugyanitt említ teljes joggal az apostoli buzdítás?

A 223. pont Odüsszeuszhoz hasonlítja az iskoláinkból kikerülőket: képesek lesznek-e ellenállni a szirének csábításának?

„Íme, ez a ti nagy feladatotok – olvashatjuk – : a kulturális konzumizmus bénító refrénjeire erőteljes és dinamikus döntésekkel, kereséssel, megismeréssel és osztozással válaszoljatok.”