Interjú Nyáry Zsigmonddal
Persze a tanulás is fontos – mondja a Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnázium igazgatója – de szeretnék valamit még ez elé is odatenni, ami még fontosabb, különösen egy katolikus iskola esetében. Nem az életre, hanem az örökéletre kell felkészítenünk a gyerekeket! A tanítás ebben a kontextusban nem cél, hanem eszköz. A fiatalok számára ma már a kezük meghosszabbításaként funkcionáló okostelefon a legkézenfekvőbb információforrás, az iskola nekik már nem a tudásátadás elsődleges terepe. Ugyanakkor a gyerekek irdatlan időt töltenek az intézményben, amelynek a nevelés szempontjából így mérhetetlenül megnőtt a jelentősége.
Sorozatunkban a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom Pedagógus Műhelyének tagjaival, egyben lapunk szerkesztőivel beszélgetünk.
SZERZŐ: TRAUTTWEIN ÉVA
Hogyan emlékszik vissza, miként jutott arra az elhatározásra, hogy pedagógus lesz?
Soha nem akartam tanár lenni. Az irodalom érdekelt, ezért magyar szakon végeztem. Blanckenstein Miklós atya mondta nekem: ha már ennyi pénzt fektetett belém az állam, és kiképezett tanárnak, akkor becsületből illene kipróbálni. 1993-ban indult a Szent Gellért, egy ismerős hívott. Ez és az atyai intés egybevágott. Belecsaptam. Két hónap kellett, de lehet, csak két hét, hogy beleszeressek a tanításba.
Mi tetszett meg?
A gyerekek bizalma. Hihetetlen éhséget tapasztaltam az emberi szóra, a tanár-diák szerep megtartása mellett is felkínálható partnerségre. Fiatal és nőtlen lévén rengeteg időt tudtam rászánni az iskolára, és erre meg is volt a fogadókészség. Elmentem a tanítványaim focimeccseire, kirándultunk, táboroztunk. Engem ez pillanatok alatt elvarázsolt. Az első osztályomnak három éven át, 6.-tól 8.-ig (akkor még nem volt gimnáziumunk) lehettem osztályfőnöke. 26 évvel később, az ötvenedik születésnapomra feleségemmel egy római utat kaptunk tőlük ajándékba. Egy hátizsákot, benne a repülőjegy, a szállásfoglalás és költőpénz… A másik osztályomat – ez valóságos csoda volt – nyolc évig kísérhettem, ötödiktől az érettségiig. Láttam felnőni, fiatal felnőtté válni őket. Velük azóta is minden karácsonykor tartunk „osztálykarácsonyt”, immár tizenhat éve. Két osztályfőnökségem, két osztályom életre szóló alapélményemmé lett.
A kilencvenes években még nem volt annyira kirívó a tanárok alulfizetettsége?
De. Látszott, ha csak ez lenne, nem maradhatnék a pályán. Sorra jöttek a gyerekek, öt gyerekünk született, másik állást is kellett vállalnom. Egy esti gimnáziumban két teljes délutánt tanítottam azokban az időkben.
Hogy bírt ennyi munkát?
Nem volt kérdés. Annyira szerettem, annyi sok jó élmény ért, hogy a pályaelhagyás gondolata fel sem merült. Tagadhatatlan, hogy szegények voltunk, voltak olyan időszakok, amikor nagyon szegények. Én magam is nagycsaládból jöttem, hat gyerek közül én vagyok a legkisebb. Édesapám kitelepített volt, édesanyámat a munkahelyén be akarták szervezni, amire nem volt hajlandó, ezért otthon maradt, nem vállalt többet munkát; „háztartásbeliként” is több állásnyi munkája volt. Már gyerekként megszoktam, hogy nem a pénz a legfontosabb.
Az osztályaiból lett valaki tanár? Ma biztatna egy fiatalt erre a pályára?
Többen is. Abból az osztályból, akiknek 8 éven át voltam osztályfőnöke és magyartanára, négyen mentek magyar szakra. És bár biztatni soha nem biztattam erre senkit, ha valaki a tanársággal kacérkodik, ma is meg tudom őt erősíteni: ha egy tanár igyekszik sokat adni, a többszörösét fogja visszakapni. Bőven megéri. Családapaként, családfenntartóként is meg lehet ezt oldani. Ha nekem, aki nem vagyok nagy mestere a pénzcsinálásnak, sikerült, akkor nem megoldhatatlan, még nagycsalád mellett sem.
Mióta igazgató?
Már kilencedik éve. Előtte az iskolai élet számtalan területébe beleláttam. Voltam könyvtáros, napközis, eredeti végzettségemnek megfelelően tanítottam alsóban is. Később következett a gimnáziumi magyartanárság, az osztályfőnökség, majd igazgatóhelyettesként is dolgoztam 9 évet, mindezt mindvégig itt, a Szent Gellértben. Volt olyan évem, hogy nyolc éves volt a legfiatalabb tanítványom, és – az esti iskola révén – ötven éves hegesztő szakmunkás a legidősebb. Most nagy hasznát látom ennek a sokféle tapasztalatnak. A tanítás igazgatóként is fontos nekem. Az ötödikben és a kilencedikben mindig én viszem a nyelvtanórákat, így az összes felső tagozatos és gimnazista „átmegy a kezemen”. Amikor találkozunk a folyosón, egymásra tudunk nézni, tudom a gyerekek nevét, és talán ők sem egy időnként a mikrofon mögött beszédet mondó igazgató bácsit látnak csupán.
Milyen alapokra építik az iskola munkáját?
A Szent Gellértnek négy lába ad stabilitást: a tanári közösség, a diákság, az öregdiákok és a szülők; ők élnek meg egy olyan kapcsolatrendszert, melyet talán az emberbarát, a családias és a személyközpontú kulcsszavakkal írhatunk le legjobban.
Ha három kívánsága teljesülne iskolájában, mi lenne az?
A legelső, hogy azt a sokkal tágasabb dimenziót, mint amit elvileg a napi munka, a tanítás ad, soha ne tévesszük szem elől. Mint mondtam, egy katolikus iskola nemcsak az Életre, hanem az Örökéletre kell hogy felkészítsen. Minden iskolában meghatározó a tantestület légköre, az sugárzik szét. Ha a tanári kar tagjai közösséget tudnak vállalni egymással, az leszivárog a gyerekeken át egészen a szülőkkel való kapcsolattartásig. Ezért ez a második: tudjon a tantestület közösségként funkcionálni, akkor is, ha ez egy munkahelyi közösség. A harmadik, hogy a diákok, akik innen kikerülnek, soha ne tévesszék szem elől a tágasabb célokat. Meghívásaik vannak, melyek többre hívják őket, mint egy jól sikerült karrier. A karrier életútjuk egyik szervizútja, de nem az iránya, nem a végső célja, és semmiképpen nem végállomása.
Felidézne egy élményt, amikor megnevettette önt valamelyik tanítványa?
Vissza kell pörgetnem a fejemben, mert most, az online oktatásban a kommunikáció kilencven százalékát a tanár viszi el. Ez jut most eszembe hirtelen: irodalomóra, verselemzés. Gyakran előfordul velem, hogy nagyon belendülök, és elszállok, valószínűleg akkor is ez történt. Az első padból néz egy fiú – Laudetur Jesus Christus – köszön rám. Visszarántott a valóságba. Szemtelenség? Nem, nem az volt. Az egésznek volt egy kedves bája. Aztán a ráköszönés szólássá is vált. Évekig játszottuk: ha valaki olyan vizekre evezett, ahová nehezen követhette a másik, akkor összenéztünk: Laudetur Jesus Christus! Jó, ha a tanárnak megvan az az érzéke, hogy a gyereket nem a szemtelenség vagy a rossz szándék vezeti. Könnyű félreérteni, de ha megvan a bizalom, helyükön tudjuk kezelni a kirívóbb helyzeteket is. Vagy egy másik eset: április elsején történt. Beléptem az osztályba, mindenki háttal ült. Átvittem a székemet és úgy tartottam meg az órát, aztán volt egy pillanat, amikor én fordítottam hátat, és úgy magyaráztam. Ezekbe a helyzetekbe bele kell menni, a közös nyelvet meg kell találni. Kellő nyitottság esetén a tanárság – deresedő halántékunk ellenére is – segít megőrizni belső, titkos fiatalságunkat.
