Legtöbben csak Konstantin térként emlegetik Vác sajátos egyházi gyújtópontját (középütt a székesegyház, szemközt a püspöki palota, balra „a Piar”, jobbra „az Apor”). Pedig eredetileg Schuszter Konstantin tér a neve, s annak a püspöknek az emlékét őrzi, akinek adományából iskolát építettek Szolnokon (ámbár ez az iskola is csak a Konstantin nevet viseli, ők is lecsípték az elejéről a vezetéknevet). Bár a teraszok már kinyithattak a járvány után, amikor ide érkeztem, a gimnázium meg a főiskola még zárva volt, így hát nagy csönd fogadott a téren is, meg benn az épületben is, ahol a rektorral, dr. Gloviczki Zoltánnal akartam beszélgetni. Olyan embernek ismertem, aki fontos megbízatásait kellő komolysággal viseli, s nemigen mond ki olyan mondatokat, amelyek ne lennének feltétlenül kimondandók. Hátha most, ebben a csendességben mégis kifaggathatom magánemberként is, gondoltam reménykedve.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
Rektor Úr, mi izgalmasabb: törvényt szövegezni államtitkárként vagy ókori műveket fordítani klasszika filológusként? Bűvésztrükkökkel szórakoztatni a közönséget, vagy latin declinatiókat tanítani egy gimnáziumban? Melyik pályát ajánlaná az Apor hallgatóinak? Kinek való az egyik, kinek a másik?
Számomra a legfontosabb kérdés, hogy kinek az izgalmáról beszélünk. Ha az enyémről beszélnénk: a klasszika filológia intellektuális bizsergés inkább (nem vagyok őrült tudós tipus), a bűvészkedés izgalma, hogy negyven év színpadi szereplés után is nyilván izgulok valamelyest egy fellépés előtt. Az óratartás a legélőbb és termékenyebb izgalom, amikor minden szünetben a találkozás pillanata és a katarzis izgat. De ennél lényegesebb, hogy melyikkel tudok másoknak több pozitív izgalmat okozni. A sorrend, tapasztalataim szerint hasonló. Maradnék tehát a pedagógus pálya ajánlásánál.
Milyennek látja a saját habitusát? Mik azok a személyiségvonásai vajon, amelyek alkalmassá tették ezekre a nagyon különböző feladatvállalásokra? A nyugalma lehet a kulcs? A hidegvére? Vagy valami optimizmus? Missziós feladatvállalás?
Egy engem valamelyest ismerő ember irányított kérdésére nehéz nem egyszerű „igen”-nel válaszolni. Mindenképp kaptam ajándékba hidegvért, optimizmust (hitet), missziós lelkületet. A kulcs azonban talán a problémaközpontú gondolkodásom, s annak keresése, hogy a számomra legfontosabb probléma, a hazai pedagógiai kultúra és oktatási rendszer építését hol, hogyan tudom egy adott pillanatban legnagyobb hatásfokkal szolgálni. A többi személyes tulajdonságom inkább eszköz arra, hogy valamelyest boldoguljak a feladattal, anélkül, hogy munkatársaim különösebb tehernek éreznék a jelenlétemet.
Államtitkárként vagy az Oktatási Hivatal elnökeként eléggé hosszúak lehettek a munkanapjai. Sikerült azért időt szakítania a gyermekeire, családjára ezekben a „húzós” időszakokban is? Van esetleg valami időnyerő gépe, mint Hermione Grangernek a Harry Potterben?
Az államtitkárság, elnökség, tanszékvezetés és rektorság értelemszerűen Jézus Krisztus, a feleségem és az öt gyermekem után következik az életemben. Ami a reggeli ima, a feleségemmel való esti séta, beszélgetés és a gyerekekkel való mindenkori törődés mellé befér, azt tudom teljesíteni. Időnyerő gépem nincs, de azt hiszem, elég nagy hatásfokkal dolgozom, fegyelmezett és összeszedett ember vagyok. Néha talán túlzottan is. Így aztán sok dologra „van időm”. Ebből a szempontból az államtitkárság kezdete volt a legnagyobb kihívás: országos építkezés, törvényalkotás és a többi egy szigorló orvos feleség és a frissen született ötödik gyermek mellett. Minden nap hazajöttem fürdetésre, esti imára, találkozni a gyerekekkel és beszélgetni a feleségemmel, és hoztam magammal a reggelig aláírandó és feldolgozandó levelezést.
A gyerekek tanulmányait követve bizonyára több iskola életébe is bepillanthatott, s ez hozzáadhatott egy további perspektívát a kormányhivatalokból való körbenézéshez. Sikerült szülőként olyan tanári stílusokkal találkoznia, amelyeket nagyszerűnek talált? És az iskoláknak, mint tantestületi közösségeknek volt olyan sajátjuk, amit különösen is becsült? Amit dicséretesnek talált?
Pedagógusként egy helyen tanítottam húsz évig, nagyszerű kollégákkal, vezetőkkel, gyermekeink viszont átlagon felül sok iskolát jártak végig. A már végzettek nem ugyanabban az iskolában érettségiztek, hanem mindegyik élete alakulása, személyisége, céljai szerint. Szülőként mindegyik helyen volt idegeskedni valóm. Nagyon kritikus vagyok az átlag hazai pedagógiai kultúrával szemben, ami nem feltétlenül a pedagógusok teljesítményét, mint inkább az őket körülvevő és kalibráló, történelmileg, társadalmilag, a képzés szempontjából meghatározott inerciarendszert illeti. De szerencsére mindenhol voltak pozitív élményim is. Sajnos a legkevesebbszer a tantestület valós közössége, sokkal többször olyan személyiségek felbukkanása, akiknek élmény volt tanítani, és akik élménnyé tudták tenni a tanulást, az iskolát, az intellektuális örömöt. Félreértés ne essék: nem azzal, hogy kémia, irodalom vagy történelem helyett mókázzanak, és valamiképpen a diákok kedvében járjanak (én sem bűvészkedéssel igyekeztem kedvet csinálni Horatius ódák olvasásához)– éppen ellenkezőleg. De azt se tévesszék, tévesszük szem elől, hogy ha nem élmény és érték a gyerekek, fiatalok számára, amit az iskolában kapnak, akkor tökéletesen fölösleges „letudni” a munkánkat.
Milyen kép élt önben „az Aporról”, mielőtt ide került? Látott benne olyan lehetőségeket, erősségeket, amelyekre építeni lehet? Nincs könnyű helyzetben ez a főiskola az Eszterházy meg a Pázmány mellett, között. Mi lehet mégis a kitörési pont? Mi lehet unikális itt, az Aporon?
Sokat hallottam az Aporról pedagógusképzőként, hivatalvezetőként – de sajátos módon Marton Zsolt püspök atya tanácsadó testületének tagjaként is volt rálátásom a működésére. Érdekes: szerintem éppen a kicsinységében rejlik az erőssége. Abban, hogy mozgékony, számos, más nagy egyetemeket kényszerítő erőktől független, szakmailag igazi közösségként képes működni. Sok egyéb mellett „megengedheti magának” azt is, hogy felvállalja katolicizmusát…
Évente megrendezik a főiskola romológiai konferenciáját. Felmerült az idei tanácskozáson olyan eszme, amelyet kiemelne? Egyáltalán: hogy látja, csakugyan segíthet a társadalmi gondokon egy egyetemi, főiskolai képzés?
A cigányság szociológiai, társadalompolitikai és ezen belül oktatáspolitikai megközelítése hazánkban – hasonlóan az élet más területeihez – végletesen átpolitizált kérdés. Nagyszerű szakember kollégáim vannak a főiskolán, akik őszinte egyszerűséggel és szakértelemmel mernek kitérni ezekből az ideológiai nyomvonalakból. A cigányság oktatási támogatásának feladatát természetesen nem „egy képzésnek” a feladata megoldani, hanem a teljes pedagógusképzés átitatása a cél a problémaérzékenységgel és a megközelítés alapvető kompetenciáival. Ezen vagyunk.
Egészen különlegesnek látszik számomra a főiskola Anna-Joachim programja. Mesélne erről egy kicsit? Van ilyesmi még egyáltalán az Aporon kívül?
A program, mely a késői gyermekáldás egyik archetipikus párjáról, Jézus nagyszüleiről kapta nevét a nem, vagy nem feltétlenül biológiai okokra visszavezethetően gyermektelen házaspárok mentálhigiénés segítését tűzte ki célul. Első két évünkben csoportokkal folytattunk tréningeket, illetve kutatások folytak a témában, most készítjük elő azt a szakember továbbképzési programot, mely várhatóan 2021 elején indulhat, s hasonló segítő tevékenységre vértez fel már ilyen irányú alapképzéssel rendelkező jelentkezőket. Hasonló program, képzés létezik Magyarországon, ám alapvetően nem a házaspárok közösségére, hanem döntően az anyára koncentrálva, és a spiritualitás szempontjának elhagyásával – miközben annak nyilvánvaló fontosságát maga a témával foglalkozó tudományos pszichológiai megközelítés is elismeri.
Rektor úr sokféle tisztséget viselt eddigi pályáján, de eredendően mégiscsak tanár. Mit szeret a tanításban? Voltak-e tanár-példaképei iskolás diákként, középiskolásként, akik formálták a hivatástudatát?
Hogyne lettek volna! A mi pályánk döntően mester-tanítvány alapon öröklődik – ezért is olyan nehéz egyébként megreformálni. Tízéves koromban dőlt el, hogy ebben az irányban élem le az életem, döntően általános iskolai magyartanárom, Tárnoky Éva ihletéséből. Innentől mindent és mindenkit pedagógus szemmel nézek, így láthatatlanul is beépült a pályaképembe valamennyi engem tanító kolléga. Hozzá kell tennem: nem kis hatással voltak rám a kritikus, esetleg negatív élmények is. Néha ezekből sokkal egyértelműbb és kézzelfoghatóbb következtetések vonhatók le azzal kapcsolatban mit, hogyan szeretne, nem szeretne művelni az ember pedagógusként. A döntő lökést az adta, amilyen életre szóló élményt jelentett egy pedagógus bíztatása, az általa közvetített intellektuális élmény, a világ egy szeletének, egy fontos ablakának feltárása. A tanításban ezt szeretem, szeretném magam is. Mindegy a tárgy. Hogy én éppen latintanárként próbálkoztam, esetleges. Ugyanilyen örömmel tanítanék matematikát vagy kémiát.
A tanári pálya a sokféle remény és ígéretes perspektíva ellenére sem lett igazán vonzó 2021-re sem. És vajmi kevés okunk van abban reménykedni, hogy mostanában ez nagyon megváltozna. Mit üzenne a kollégáknak? Miért érdemes mégis a pályán maradni?
Aki a pályán van, annak nem kell magyarázni, miért érdemes a pályán lenni és maradni. Arra kellene megfelelő üzenet, hogy miért tartsanak még ki egy kis ideig. Nagyobb fizetésért, emberibb hangért?! Nem nagyon hiszünk már ezeknek az ígéreteknek. Ha akadnak, akadnának egyáltalán. Az azonban mindenképpen fontos üzenet, hogy a rohamosan változó világban, a mesterséges intelligencia megjelenésével, a munkaerőpiac átalakulásával is egy olyan pályán mozgunk, pedagógusok, amely megkerülhetetlen, félredobhatatlan. Még ha talán más formában is, mint, ahogy ma gondolkodunk róla. És ez a perspektíva azért nem mindenkinek adatik.
Fotó: Lambert Attila / Magyar Kurír
