A nevelés megújuló szenvedélye (1.)

A Katolikus Nevelési Kongregáció által 2014-ben megjelentetett munkadokumentum a katolikus iskola jellegzetességeit veszi számba. Milyen kihívásokkal szembesül, aki katolikus iskolát akar működtetni?

SZERZŐ: HORVÁTH BÁLINT PÁL

Bevezetés

A közelmúltban Rómában egy katolikus iskolafenntartók számára rendezett nemzetközi konferencián egy csoportba kerültem indiai, Fülöp-szigeteki és afrikai katolikus iskolák egy-egy képviselőjével. A találkozó egyik részében arról kellett mesélnünk egymásnak, hogy miben látszik meg leginkább az, hogy a mi iskolánk az evangéliumot hirdető iskola. Az asztalunknál a többiek többnyire nagyon konkrét dolgokat tudtak mondani, hogy abban a közegben, ahol ők működnek, miképpen élik meg, hirdetik az evangéliumot a diákjaiknak vagy éppen az intézmény társadalmi környezetének. Akkor elgondolkodtam azon, hogy a hagyományaink, évtizedek óta rögzült, bevált gyakorlataink mennyire tartoznak hozzá lényegileg az evangélium hirdetéséhez.

A kérdés, hogy miben rejlik a katolikus iskola lényege, azóta is sokat foglalkoztat, gyakran beszélgetek róla szerzetesekkel, tanárokkal, iskolavezetőkkel, a pedagógia iránt elkötelezett szakemberekkel. Pár éve az egyikük felhívta a figyelmemet a Katolikus Nevelési Kongregációnak honlapján található egyik dokumentumra, amely a katolikus iskola lényegét, legfontosabb sajátosságait járja körül. A következőkben ezt a dokumentumot ismertetem, az első részek a katolikus iskola lényegi jellemzőit veszik számba, majd a sorozat második részében azokat a kihívásokat tekintem át, amelyekkel napjainkban a katolikus intézményeknek szembe kell nézniük. Műfaját tekintve a vatikáni szöveg nem „dokumentum”, hanem munkadokumentum (Instrumentum laboris). Összefoglaló jellegű szöveg – a világ különböző helyein más-más köznevelési rendszerekben érthető módon eltérő hangsúlyt kaphat egy-egy megállapítása. Ráadásul – mivel egy ideális működés jellemzőit sorolja – a napi tapasztalatunkkal összevetve talán távoli, elérhetetlen képet fest. Nekem mégis sokat jelent az olvasása: biztos igazodási pontokat ad az iskola alakításában. A száraz szövegismertetéshez itt-ott a saját iskolámmal kapcsolatos tapasztalataimat, kérdéseimet, kétségeimet is hozzáfűzöm.

„Megújuló szenvedély”: egy fontos szöveg a katolikus iskoláról

Az „Educating Today And Tomorrow: A Renewing Passion” címet viselő szöveg (elérhető több nyelven innen) két korábbi, a katolikus neveléssel foglalkozó fontos megnyilatkozás évfordulója kapcsán jelent meg 2014-ben. A II. vatikáni zsinat által kiadott, a katolikus neveléssel foglalkozó Gravissimum Educationis nyilatkozat ötvenedik és a katolikus egyetemekről szóló Ex Corde Ecclesiae kezdetű, II. János Pál pápa által kihirdetett apostoli konstitúció 25. évfordulójára készült azzal a céllal, hogy új impulzusokat adjon az egyháznak a katolikus nevelés területén.

A dokumentum, miután röviden felvázolja, miképpen kapcsolódik a korábbi megnyilatkozásokhoz, sorra veszi a katolikus iskola jellemzőit.

Mire figyeljen az az intézmény, amely egyszerre követi az egyház tanítását és figyelembe veszi a mai társadalom szükségleteit és kihívásait?

1. „Living context” – a katolikus iskola közege

A dokumentum szerint

a katolikus iskola egyik meghatározó jellemzője az az életkörnyezet (living context), az az iskolai klíma, amelyet a tanárok és a diákok alakítanak ki a mindennapok során

(II.1). Ez az a közeg, amelyet a tanulás, a tanítás létrehoz. Ezt nemcsak a pedagógiai programban leírt és az iskolai címerben megjelenő értékek határozzák meg, hanem lényegében azoknak a személyes kapcsolatoknak a minőségén múlik, amelyek tanárok és diákok, ill. a diákok között létrejönnek az iskolában. A katolikus iskola egyik sajátossága így az a tiszta élő tanúságtétel, amely lényegében az iskolában lévő személyes emberi kapcsolatok minőségében érhető tetten. Ez a nevelési közeg akkor jön létre, ha a katolikus iskolának fontos a diák egyedi személyisége, és bizalmatlan a tömegoktatással szemben. Nevelési terve a teljes ember nevelésére épül: kiegyensúlyozottan veszi figyelembe az ember értelmi, érzelmi, társas, szakmai, etikai és spirituális valóságát is. Ez az iskola együttműködésre és szolidaritásra törekszik, képes a nyílt párbeszédre.

Sokat töprengünk mostanában azon, hogy a tanulmányi eredményesség érdekében alkalmazott pedagógiai módszertanok milyen összefüggésben vannak ezzel az iskolai légkörrel, amely lényegében tehát a tanár-diák kapcsolatokból jön létre. Amikor tanárként erőfeszítésre akarom késztetni a diákjaimat, vajon a módszereimmel, a stílusommal mit tanítok, mit üzenek? Ahogy Urbán József piarista kollégám olyan szépen írja:

„Egy-egy tanári – és szülői – viselkedésmód (és stratégia) mögött felsejlik és átadódik az az alapvető üzenet is, amely az emberi élet értelmét érinti. Nem is csak átadódik, nem is csak fölsejlik, hanem beleivódik – ozmózissal, vagy fertőzéssel, mint a vírus, vagy mimézissel… – a másikba, a gyermekbe. Valahol e körül keresendő az igazi feladat. A felelősségem pedagógusként azzal kapcsolatos, hogy milyen alapmetaforák adódnak át az életről, emberről, világról, Istenről, kegyelemről, megbocsátásról, irgalomról.

Nem könnyű tanárként követelményeket támasztani, diákjaimat időnként saját határaik megtapasztalására késztetni, miközben tudom, hogy mindaz, amit az órán művelek, a diákjaimnak a katolikus iskoláról, az egyházról alkotott képét is alakítja.

Mindenesetre két szélső pont kijelölhető. A katolikus iskola nem játszóház, ahol nincsenek követelmények. Ugyanakkor a tanulmányi eredményességre törekvés nem szoríthatja háttérbe, nem torzíthatja vagy akadályozhatja azt a folyamatot, amelynek során diákjaink megalkotják, felépítik magukban mindazt, amit Istenről, a világról, az egyházról gondolnak.

A