A Katolikus Nevelési Kongregáció által 2014-ben megjelentetett munkadokumentum a katolikus iskola jellegzetességeit veszi számba. Milyen kihívásokkal szembesül, aki katolikus iskolát akar működtetni?
SZERZŐ: HORVÁTH BÁLINT PÁL
Bevezetés
A közelmúltban Rómában egy katolikus iskolafenntartók számára rendezett nemzetközi konferencián egy csoportba kerültem indiai, Fülöp-szigeteki és afrikai katolikus iskolák egy-egy képviselőjével. A találkozó egyik részében arról kellett mesélnünk egymásnak, hogy miben látszik meg leginkább az, hogy a mi iskolánk az evangéliumot hirdető iskola. Az asztalunknál a többiek többnyire nagyon konkrét dolgokat tudtak mondani, hogy abban a közegben, ahol ők működnek, miképpen élik meg, hirdetik az evangéliumot a diákjaiknak vagy éppen az intézmény társadalmi környezetének. Akkor elgondolkodtam azon, hogy a hagyományaink, évtizedek óta rögzült, bevált gyakorlataink mennyire tartoznak hozzá lényegileg az evangélium hirdetéséhez.
A kérdés, hogy miben rejlik a katolikus iskola lényege, azóta is sokat foglalkoztat, gyakran beszélgetek róla szerzetesekkel, tanárokkal, iskolavezetőkkel, a pedagógia iránt elkötelezett szakemberekkel. Pár éve az egyikük felhívta a figyelmemet a Katolikus Nevelési Kongregációnak honlapján található egyik dokumentumra, amely a katolikus iskola lényegét, legfontosabb sajátosságait járja körül. A következőkben ezt a dokumentumot ismertetem, az első részek a katolikus iskola lényegi jellemzőit veszik számba, majd a sorozat második részében azokat a kihívásokat tekintem át, amelyekkel napjainkban a katolikus intézményeknek szembe kell nézniük. Műfaját tekintve a vatikáni szöveg nem „dokumentum”, hanem munkadokumentum (Instrumentum laboris). Összefoglaló jellegű szöveg – a világ különböző helyein más-más köznevelési rendszerekben érthető módon eltérő hangsúlyt kaphat egy-egy megállapítása. Ráadásul – mivel egy ideális működés jellemzőit sorolja – a napi tapasztalatunkkal összevetve talán távoli, elérhetetlen képet fest. Nekem mégis sokat jelent az olvasása: biztos igazodási pontokat ad az iskola alakításában. A száraz szövegismertetéshez itt-ott a saját iskolámmal kapcsolatos tapasztalataimat, kérdéseimet, kétségeimet is hozzáfűzöm.
„Megújuló szenvedély”: egy fontos szöveg a katolikus iskoláról
Az „Educating Today And Tomorrow: A Renewing Passion” címet viselő szöveg (elérhető több nyelven innen) két korábbi, a katolikus neveléssel foglalkozó fontos megnyilatkozás évfordulója kapcsán jelent meg 2014-ben. A II. vatikáni zsinat által kiadott, a katolikus neveléssel foglalkozó Gravissimum Educationis nyilatkozat ötvenedik és a katolikus egyetemekről szóló Ex Corde Ecclesiae kezdetű, II. János Pál pápa által kihirdetett apostoli konstitúció 25. évfordulójára készült azzal a céllal, hogy új impulzusokat adjon az egyháznak a katolikus nevelés területén.
A dokumentum, miután röviden felvázolja, miképpen kapcsolódik a korábbi megnyilatkozásokhoz, sorra veszi a katolikus iskola jellemzőit.
Mire figyeljen az az intézmény, amely egyszerre követi az egyház tanítását és figyelembe veszi a mai társadalom szükségleteit és kihívásait?
1. „Living context” – a katolikus iskola közege
A dokumentum szerint
a katolikus iskola egyik meghatározó jellemzője az az életkörnyezet (living context), az az iskolai klíma, amelyet a tanárok és a diákok alakítanak ki a mindennapok során
(II.1). Ez az a közeg, amelyet a tanulás, a tanítás létrehoz. Ezt nemcsak a pedagógiai programban leírt és az iskolai címerben megjelenő értékek határozzák meg, hanem lényegében azoknak a személyes kapcsolatoknak a minőségén múlik, amelyek tanárok és diákok, ill. a diákok között létrejönnek az iskolában. A katolikus iskola egyik sajátossága így az a tiszta élő tanúságtétel, amely lényegében az iskolában lévő személyes emberi kapcsolatok minőségében érhető tetten. Ez a nevelési közeg akkor jön létre, ha a katolikus iskolának fontos a diák egyedi személyisége, és bizalmatlan a tömegoktatással szemben. Nevelési terve a teljes ember nevelésére épül: kiegyensúlyozottan veszi figyelembe az ember értelmi, érzelmi, társas, szakmai, etikai és spirituális valóságát is. Ez az iskola együttműködésre és szolidaritásra törekszik, képes a nyílt párbeszédre.
Sokat töprengünk mostanában azon, hogy a tanulmányi eredményesség érdekében alkalmazott pedagógiai módszertanok milyen összefüggésben vannak ezzel az iskolai légkörrel, amely lényegében tehát a tanár-diák kapcsolatokból jön létre. Amikor tanárként erőfeszítésre akarom késztetni a diákjaimat, vajon a módszereimmel, a stílusommal mit tanítok, mit üzenek? Ahogy Urbán József piarista kollégám olyan szépen írja:
„Egy-egy tanári – és szülői – viselkedésmód (és stratégia) mögött felsejlik és átadódik az az alapvető üzenet is, amely az emberi élet értelmét érinti. Nem is csak átadódik, nem is csak fölsejlik, hanem beleivódik – ozmózissal, vagy fertőzéssel, mint a vírus, vagy mimézissel… – a másikba, a gyermekbe. Valahol e körül keresendő az igazi feladat. A felelősségem pedagógusként azzal kapcsolatos, hogy milyen alapmetaforák adódnak át az életről, emberről, világról, Istenről, kegyelemről, megbocsátásról, irgalomról.”
Nem könnyű tanárként követelményeket támasztani, diákjaimat időnként saját határaik megtapasztalására késztetni, miközben tudom, hogy mindaz, amit az órán művelek, a diákjaimnak a katolikus iskoláról, az egyházról alkotott képét is alakítja.
Mindenesetre két szélső pont kijelölhető. A katolikus iskola nem játszóház, ahol nincsenek követelmények. Ugyanakkor a tanulmányi eredményességre törekvés nem szoríthatja háttérbe, nem torzíthatja vagy akadályozhatja azt a folyamatot, amelynek során diákjaink megalkotják, felépítik magukban mindazt, amit Istenről, a világról, az egyházról gondolnak.
Amikor okos és kiválóan képzett, esetenként komoly szakmai karriert futó, ám az egyháztól távolabbra sodródó öregdiákokkal találkozom, gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy
a szakmai tudás mellett mit tanítottunk nekik tanári működésünkkel az iskolai mindennapokkal az egyházról, az evangéliumról.
A Nevelési Kongregáció egy korábbi szövegében így ír erről: „A katolikus iskola […] nem úgy közvetíti a műveltséget, mint a hatalomnak és az uralkodásnak eszközét, hanem mint képességet a közösségteremtésre, emberek, események, dolgok megértésére. Nem az önérvényesítés vagy a gazdagodás eszközének tekinti a tudást, hanem inkább olyasminek, amiből kötelezettség fakad a szolgálatra, a többi ember iránti felelősségtudatra” (A katolikus iskola, 1977).
2. Bevezetés a tudományos kutatásba
A korábbi szentszéki dokumentumokhoz kapcsolódóan ez a szöveg is leszögezi, hogy
a katolikus iskola lényegi jellemzője az igazságkeresés,
vagyis hogy a tanulók jobban megismerjék az embert és a világot. Ennek érdekében fontos módszertani eszközként említi a diákok bevezetését a tudományos kutatásba. A tudomány művelése feltételezi az etikai érzéket és transzcendenciára irányuló nyitottságot.
A katolikus iskolában a tudás megszerzésének, a tudomány művelésének így tágasabb célja van, mint hogy bekerüljünk a kiválasztott egyetemre, majd jó munkahelyünk legyen. Manapság sokat vitatkozunk akár a NAT vagy más tartalmi szabályozók kapcsán, hogy milyen tananyagokra van szükség az iskolában. A katolikus intézményekben fontos, hogy
a tananyag nem rendelődhet alá pusztán az aktuális munkaerőpiaci igényeknek.
A tananyagok kiválasztása legalább annyira az igazságkeresés eszköze. („Nevelj és alakíts bennünket, hogy egész életünkben alkalmasak legyünk, az igazság szolgálatára!” – imádkozzuk reggelente a diákokkal az iskolában.)
3. A tanítás a nevelés egyik eszköze
Úgy tűnik, hogy a nevelés szempontjából
ma fontosabb az, hogy hogyan tanítunk, mint az, hogy mit tanítunk.
Ez a hogyan persze bonyolult kérdés, hiszen ebbe beletartozik az alkalmazott pedagógiai módszertan, az óra légköre és még számos más dolog. Fel tudom-e kelteni a diákjaim érdeklődését? Aktív résztvevőkké válnak, vagy passzív elszenvedői az iskolának? Csak tartalmakat akarok átadni, vagy a tanulók együttműködését is fejlesztem?
Természetesen az sem mindegy, mit tanítunk. A katolikus iskolában a kulturális örökség lényegi elemeivel kell találkoztatnunk a diákokat, és azokkal az alapvető kérdésekkel is foglalkoznunk kellene, amelyekkel az emberiség most szembenéz. A tananyag kiválasztásánál tehát nem lehet kizárólagos szempont, hogy mi az, ami jelenleg közgazdaságilag vagy társadalmilag hasznos. A katolikus iskola tágasabb perspektívából szemléli, hogy mi szükséges a diáknak.
A tanár és diák kapcsolatának jellemzője a kölcsönös tisztelet, a bizalom, a megbecsülés, a barátságosság, és nem szerencsés, ha ez csupán formális, szakmai jellegű kapcsolat.
Egy megközelíthetetlen, szigorú tanár hírében álló piarista kollégámat – sok évvel azután, hogy befejezte az aktív tanítást – megkérdeztem, hogy ha visszatekint az egész tanári pályafutására, mi az, amit másképpen csinálna. Úgy fogalmazott, hogy ha újrakezdhetné, ma már többet mutatna meg a személyiségéből, az érzelmeiből, az emberi oldalából.
Elgondolkodtató Pilinszky János írása, amelyben érzékletesen szól arról, hogy a tantárgyak világa feledésbe vész, inkább egy-egy emberi pillanat marad meg az iskola világából. (Pilinszky János: „Akit nem lehet elfelejtenünk” – pár kattintással elérhető innen)
Nem biztos, hogy érdemes derűs nosztalgiával szemlélnünk azokat a rettegős iskolai helyzeteket, amelyeket öregdiákokként egymás között felidézünk időnként a múlt mindent megszépítő messzeségéből. Az iskolai tanulás nem pusztán arról szól, hogy van a diák és a tananyag, amelyet minél eredményesebben el kell sajátítania. A tanulás lényegi jellemzője, meghatározója az a személyes kapcsolat, amelyben az zajlik. A katolikus iskola identitása nagyban múlik azon, hogy ezek a tanulást meghatározó emberi kapcsolatok (diákok, tanárok, iskolai alkalmazottak) milyen minőségűek, hogy az iskola évei alatt ezekben a találkozásokban megtapasztalhatják-e diákjaink az evangélium örömét.
