de megszerettem a gyerekeket, mindegyiket személy szerint.
Bártfay M. Zsuzsanna a debreceni Svetits Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium igazgatója mutatja be az intézményt.
A diákság kilencven százaléka debreceni. Nyolc csoportos óvodájuk van, az általános iskolájukban ötszáz gyerek tanul, a gimnáziumban háromszázharminc. A kollégium negyven-ötven fős, a gyerekek fele saját diákjuk, a fele Debrecen más középiskolájában tanul. Azt tartom feladatunknak, hogy mintegy mentorként a gyerek mellett álljunk, és a saját útján segítsük növekedni. A teljes személyiség fejlődését látjuk magunk előtt, testi, lelki, szellemi, szociális területeken. Ez a holisztikus pedagógia nekünk, Iskolanővéreknek meghatározó sajátosságunk. Közösségben gondolkodunk, minden osztály, ovis csoport olyan közösség kell hogy legyen, ahol minden gyerek barátokra talál, elfogadást élhet meg, és ő is megtanulja ezt adni. Nagyon sokan itt kezdik az óvodát és itt érettségiznek, összetartó közösséggé válnak. Amikor koedukálódtunk, át kellett gondoltunk a fiúnevelést, hiszen iskolanővérként a lánynevelés a karizmánk. Amikor a rendünket alapították, sokkal hátrányosabb helyzetben voltak a lányok, de most Magyarországon a fiúk nevelésén jobban múlik a társadalom jövője. Ezért vált szívügyünkké, hogy a fiúknak jó helye legyen a közoktatásban, ahol a szorgalmas jó kislányokat könnyebb szeretni. Át kellett értékelnünk, hogy az iskola ne jó magatartást és szorgalmat, kiemelkedő teljesítményt értékeljen, hanem elismerje a szabadabb gondolkodást. A fiúk ma büszkék a Svetitsre.
Emlékszik-e rá, hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy pedagógus lesz?
Sose akartam tanár lenni. Bizonytalan voltam a pályaválasztásomban, de egyetlen egyet tudtam, tanár nem leszek. Rengeteg minden érdekelt, az irodalom, a természettudományok, a matematika. Mérnöki pályán, vagy gyógyszerészeten gondolkodtam. 16-17 évesen erősödött fel bennem, hogy szerzetes szeretnék lenni. Akkor egy engedélyezett női szerzetesrend működött Magyarországon, ami tanító rend volt. Úgy gondoltam, teszem, amire az Úristen hív, és tanárszakra jelentkeztem, a matematikát választottam. Később ehhez jött az informatika és technika. Ráálltam erre a pályára, ma ez a hivatásom. Nagyon megszerettem a gyerekeket, jól érzem magam az iskola világában.
Milyen utat járt be a debreceni igazgatóságig?
A Patronában kezdtem tanítani 1993-ban, majd Debrecenbe kerültem, ahol osztályt kaptam, a kollégiumban is lett egy csoportom, szaktárgyi óráim is szép számmal voltak. Ebben jól éreztem magam, a fiatalok valósága magával ragadott, megszerettük egymást a diákokkal. A rendi élet időnként helyezéseket hoz, így tanítottam rövid ideig Szegeden is, majd visszakerültem Debrecenbe. 2008-ban lettem igazgató, 38 évesen. Sokkal jobban szeretek tanítani, a gyerekekkel lenni. Ezért tanítok matematikát és informatikát több csoportban, és kollégiumi csoportom is van. A matematikát nagyon szeretem magyarázni. A felfedeztető matematikatanításban hiszek. Ebben a tantárgyban az ember igazából gondolkodást fejleszt. A gyerekek többségének semmi szüksége nem lesz a konkrét matematikai ismeretre, hanem sokkal inkább arra a logikus gondolkodásra, amit közben alakítunk.
Ha három kívánsága teljesülne iskolájában, mi lenne az?
Elsőnek az, hogy a diákjaink, akik a Svetitsben töltenek több évet, boldog, alkotó, felelősségvállaló keresztény emberek legyenek. Hogy megtalálják a helyüket az életben, szépen boldoguljanak. Ez a legerősebb vágyam.
Másodiknak azt kívánnám, hogy a munkatársainkkal együtt legyünk jó légkörű csapat, ahol ki-ki a maga adottsága és tehetsége szerint szívvel lélekkel munkálkodik a közös cél érdekében. A harmadik kívánság ránk, iskolanővérekre vonatkozik. A Svetits az az intézményünk, ami alapításától kezdve folyamatosan, már 125 éve iskolanővéri fenntartásban működik. Kívánom, hogy tudjunk mi iskolanővérek a Svetitsben vidám és hiteles szerzetesek lenni, akik az Isten országát építjük mindazokkal együtt, akik az intézmény nagy családjába tartoznak.
Felidézne egy élményt, amikor megnevettette önt valamelyik tanítványa?
Egy átlagos februári napon bementem matekórát tartani. Az osztály egy egészen apró cserépbe ültetett borostyánnal fogadott. Ő Gerzson – adták át az óra elején. Nagyon kedves tőletek – mondtam nekik, és kértem, ahogy minden órán szoktuk, vegyenek elő papírt. Mindig írunk egy kisebb dolgozatot, amire nem jegyet adok, csak pluszt vagy mínuszt. Így jobban elviselik, mert a gyengébbek is össze tudnak gyűjteni egy ötöst. A gyerekek tiltakoztak, mondván hogyan akarok dolgozatot íratni, mikor Gerzsonnak névnapja van. Be kellett látnom, Gerzson névnapján mégsem illik dolgozatot írni. Gerzson később hatalmasra nőtt, a kollégiumban növényei közé került, de a diákok a Gerzson napot azóta is minden évben behajtják.
