Érdemes lenne felmérni: mennyire él még a régi szokás, hogy a diákok feladatot kapnak a vakációra. Járható út ez egyáltalán a XXI. században? Felmerülhet még bárkiben is az ötlet? Vagy rég lemondtak az effélékről a kollégák, és örülnek, ha iskolaidőben rávehetik a gyerekeket erre-arra? Pedig volt benne ráció, és látva a csellengő, unatkozó kamaszokat, logikusnak tűnhet legalább „ajánlott” olvasmányokkal útra bocsátani őket. Miközben persze nagyon jól ki kellene találni, miféle tevékenység lehet kompatibilis a nyári hangulattal. A Bűn és bűnhődés meg az Antigoné elég sokkoló látványt nyújt a napernyő alatt, hát még ha olvasónaplót is vezetni kell róluk! És egyáltalán hogy is töprenghetne még ezen is a pedagógus a tanévzárás hajrájában?
SZERZŐ: Marosi-Nagy Edit
„Tanárnő, alternatív olvasmánylista nem lesz???” Tisztán emlékszem az elhangzott mondatra. Június eleje volt, már mindannyian máshová vágyódtak, talán már gondolatban ott is voltak. Én abban a tanévben kezdtem tanitani, s nem kevés lelkesedéssel állítottam össze a nyári olvasmánylistát, s lelkesen meséltem nekik, hogy milyen csodás év lesz a következő, Zrínyivel, Goethe-vel… de ők már gondolatban máshol voltak… Az elhangzott mondatot – és természetesen a lelkesítő beszédemet is – hatalmas röhögés követte. Nem kedves megmosolygás, nem jóízű diákkacaj, hanem igazi vaskos röhögés. Az a megsemmisítő, igen. Nem tagadom, meg is semmisültem. Felsülve kullogtam vissza a tanári szobába. Magyarázatot kerestem. Követeltem. Mit rontottam el? Miért nem olvasnak? Pedig szerették az óráimat és okosak is,
és megtanulták, hogy „csak az ember olvas” és hogy az „irodalom élni segít”
– annyit mondtam nekik, tudom, hogy tudják. De miért nem olvasnak???
Aztán ezt a történetet többeknek elmeséltem, s kértem tanácsot, olvastam szakirodalmat, de gyakorlati útmutató alig akadt…
Következő irodalom órán alkut ajánlottam. „Nem lesz semmilyen kötelező olvasmánylista, de olyat nem lehet tenni, hogy nem olvasunk…” Ha tudnak mondani olyan olvasmányokat, amik jók lehetnek 15 éveseknek, akkor nem adok kötelezőt, viszont az általuk félkínáltakból válogatok én is. Egy feladatuk volt, meg kell indokolni, miért ajánlják olvasásra az adott művet.
Cinkos összepillantások, feszültség, és egy félig határozott „ok” volt a válasz. Könyvek kerültek elő táskából, padból, szomszéd asztalról. Szerettem volna a következő óráig időt adni az ajánlásokra, de ők készen voltak, és mondták…
El voltam képedve… Trónok harca, Éhezők viadala, Vámpírtörténetek, Stephen King szerepeltek a sorban… De nem ez volt igazán elképesztő. Én ott, azon az irodalomórán megértettem valamit. A kötelező olvasmányokhoz való viszonyról, a kamaszokról és a könyvekről…
És azt is megértettem, nem tudok belsővé tenni egy folyamatot, ha azt nem támogatja meg mindkét oldalról egy kölcsönösségre épülő elfogadói attitűd.
Megértettem valamit a populáris kultúra hatásmechanizmusáról és arról a problémakörről is, ami ezt a korosztályt igazán foglalkoztatja.
Azóta 12 év telt el. S azóta mindig van alternatív olvasmánylista. Sokat tanultam a tapasztalataimból. Az elmúlt években gyakran előkerült a kötelező olvasmányok kérdésköre szakmai és egyéb körökben is. Az egészen bizonyos, hogy megújulásra van szükség ezen a téren is. Új módszerekre, szövegfeldolgozási technikákra, klasszikus és kortárs szövegek folyamatos egymás mellé helyezésére. Olyan populáris szövegekre, melyek problémafelvetésükben érdemesek arra, hogy egy beszélgetést elindítsanak, egy vitát generáljanak, kiindulópontot szolgáltassanak egy megírandó érveléshez stb.
Az elmúlt évtizedben egy kérdést napi szinten kezdtem el használni: mire lesz jó nekem ez a szöveg?
Bármilyen populáris irodalmi szöveggel vagy szövegrészlettel találkozom, kérdezem, mire fogom tudni használni? Osztályfőnöki órán témaindító lesz vagy drámaórát készítek belőle? Útravaló idézet vagy nyelvtan órai feladat?
A szöveg eszközzé válik. S igen, előfordul, sokszor előfordul, hogy megkérdezik, honnan van, elolvassák, örülnek. És az is megtörténik igen gyakran, hogy szépnek, izgalmasnak, meghökkentőnek találják az adott szövegrészt… Ilyenkor mindig mantrázom a mondataimat (az irodalom élni segít… stb.) és év végén mindig csempészek a listára klasszikus és kortárs szerzőt, szépirodalmat és populáris irodalmat egyaránt.
Az alábbi ajánlást is egy ilyen listára szánom. Kísérletező kedvű tanárkollégáknak, beszélgetésindítónak, vitára, közös olvasásra szülőnek-gyereknek.
Lipták Ildikó Nyári nyomozás című ifjúsági regényét az 5. és 6. osztályosok listájára ajánlom. A főhős egy tizenegy éves kisfiú, aki családjával új helyre költözik. Ez természetesen új iskolát is jelent majd, de előtte még itt a nyár… Rengeteg változás kívül és a gyermeki lélekben, belül is. Bálint figurája érzékenyen reagál mindenre, mégsem tűnik ellenszenvesnek, sokat kérdez és korántsem tud mindent, csak sejt. A regényben nincs nyoma didaktikusságnak, vannak viszont kifejezetten lírai részei, máris lehet ötletelni, mire lesz jó ez a szöveg… A történet előrehaladtával kiderül természetesen az is, hogy mi hozta a változást a család életébe, de az is, hogy milyen erőt ad a család, s hogy egy-egy beszélgetés hogyan marad meg a gyerekek emlékeiben.
Tonke Dragt holland írónő 1962-ben megjelent Levél a királynak c. regénye bár nem tartozik a legfrissebb alkotások közé, azonban a téma „örök aktuálissá” teszi. Lovagregény, kalandregény, fejlődéstörténet. A főhőse egy 16 éves fiú, aki a lovaggá ütése előtti éjszakán fontos feladatot kap. Egy levelet kell elvinnie a szomszéd királyságba. Útközben derül csak ki, a feladat mennyire fontos, sokan Tiuri életére is törnek, hogy feladatában megakadályozzák. A fordulatos cselekményvezetést számos olyan részlet tarkítja, mely tökéletes anyagot kínál, hogy a fiatal olvasókat céltudatosságról, felelősségről a jó és rossz közötti folyamatos döntésről tanítsa. A regény emellett atmoszférateremtésében is igen erős, nagyszerű olvasmány lehet a kalandokat kedvelő fiúknak és lányoknak egyaránt.
Háy János forditásában jelent meg 2020-ban Nguyễn Ngọc Thuần Csukott szemmel nyiss ablakot című alkotása. Ez a regény a szöveg esztétikumával hat, nem pedig a fordulatos történettel.
Háy ezt irja:
Egy vietnami falucskában vagyok, egy kisfiút követek, amint ismerkedik a világgal, ismerkedik önmagával. És visz a főszereplőm épp annyi Vietnamot mutatva meg, amennyit szívesen olvasunk, és épp annyit mutatva meg emberségből, igazságból, életből és halálból, amennyit kell. Saját belső Vietnamunkba visz el, önmagunk belső útjaira, érzékeny figyelemmel. Aki ezt a könyvet elolvassa, kicsit biztos másmilyen lesz, pontosabban fogja tudni, mi fontos és mi nem, pontosabban fogja tudni, kicsoda ő. Bevallom, miközben olvastam gyakran álltam meg, s írtam fel haikukat idéző sorokat. Mondatesszenciákat, melyekhez később vissza lehet térni, el lehet időzni az ízlelgetésükkel.
A kamaszok szomjazzák azt, hogy foglalkozzanak velük. Mindeközben a szöveg segítségünkre van a távolításban, ha egy kisfiú emlékeivel, élményeivel, örömeivel és fájdalmaival foglalkozunk, azok mégsem mi vagyunk…
Minden dolgok könyve. Ezt a címet viseli Guus Kuijer megindítóan szép története. Bár a nyelvezete egyszerű, a főhős, a kilenc éves Thomas szavait megidéző, ám én a téma komolysága miatt mindenképpen gimnazistáknak ajánlanám. Egy intim önfeltáró folyamat részévé avat bennünket a szerző, a kisfiú naplóírásán keresztül ismerjük meg az agresszív édesapát, s kettejük kapcsolatán keresztül gondolkodhatunk az erőszak mibenlétéről, szülő és gyermek konfliktusairól, félelmekről, tiszteletről, megbocsátásról. A történetben igen hangsúlyosan van jelen az Istennel való kapcsolat, mégsem klasszikus értelemben vett vallási témájú regényről van szó. Komplexitásában ábrázolja az emberi természetet, a spirituális útkeresést. Thomas válaszai az őt foglalkoztató kérdésekre mélyen emberiek, nekünk felnőtteknek pedig humánumról és a félelmeinkkel való szembenézésről, megbékélésről tanít.
