A tantestületek két nagy klánja. A tehetséges diákok elsőrendű címkéje. Sok elmosódó határvonallal persze. Mi a matek például? Reália vagy humanióra? Kétségtelenül a science használja leginkább a matematika áldásait, filozofikus jellege és descartes-i absztrakciós szintje ugyanakkor az emberrel foglalkozó humán tárgyakhoz közelíti. Ahogyan a biológiát is, hisz nagy arányban az is az emberre figyel. A földrajzról már nem is beszélve! Milyen szép is lenne, ha a tanár ehhez is, ahhoz is konyítana! Ha a szétágazó tantárgyi ösvényeken a maga személyében is újra és újra bejárná azt napi utat, amit a tanuló bejár! Ha nem csak egy szeletét látná annak a nagy egésznek, amit a diákokra terhelünk humán és reál tanóráikon!
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
FOTÓ: MTI/BRUZÁK NOÉMI
Teller, E. (1991): Teller Ede előadása az ELTE előadótermében a kvantummechanikáról
Régi dichotómiája az iskolázásnak a hagyományos órarendi haladás és az epochális oktatás. Az egyik szétforgácsolja a tanuló figyelmét: mire belejönne a fizikai szakzsargonba, máris énekóra következik, majd tíz perce van, hogy átállítsa az agyát az informatika logikájára. A másik nem forgácsol szét semmit, ámde nincs-e benne cseppnyi monotónia, hogy ugyanazzal foglalkozunk heteken át? De még a duplaórák kérdése is megosztja a tantestületeket. Van, aki kifejezetten igényli: ez a minimum, hogy elmélyedhessek a témában. Másokat irritál: a jól tagolt napokat szeretem, ahogyan a diákjaim is. Épp elég belőlem 45 perc nekik, a duplaóra végén már a matekot se bánják, csak jöjjön végre valami más.
De csakugyan ennyire más-e az a valami más? Hiszen az órák ritmusa sokszor tantárgytól függetlenül ugyanaz: házi feladat ellenőrzése, felelés, ismétlés, új anyag, vázlatírás. És tulajdonképpen egy mélyebben fekvő közös pont is kitapintható: újabb és újabb fogalmak bevezetése, megértetése és használatuk begyakoroltatása folyik voltaképpen a legtöbb órán, s joggal, hiszen ez ad kellő tagoltságot a gondolkodásunknak. Ha néven tudunk nevezni odáig homályosan egybefolyó tartalmakat. A különbségtétel képessége. Hogy rombusz és trapéz nem ugyanaz. Abszolutizmus és felvilágosult abszolutizmus még kevésbé. Proton és neutron nagyon más. Kamra és pitvar. Keverék és vegyület. Neveket adunk dolgoknak, s a nevek különbséget tesznek.
Miben más a névhasználat – tulajdonnevek és köznevek használata – a természettudományi és a humán órákon? Erre talán érdemes lehet rápillantani, ha nagyobb empátiával akarom fogadni a fizika előadóból visszatérő osztályomat a magyarórán.
„Stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus.” – olvashatjuk Umberto Eco regényének nagy hangsúllyal lecsapó zárómondatát a mű legvégén. – „A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.” Sok minden benne van ebben a mondatban mindabból, amit a szemiotika professzoraként is híres Eco elénk akart tárni ebben a regényében: nem véletlen, hogy a rózsa meg a rózsának a neve adja a címet is, és ez adja a zárómondatot is. Az emberi absztrakcióról akar beszélni a regény: hogy rózsák léteznek ugyan, de vajon létezik-e „a” rózsa, a mindenkori, örök, elvont rózsa? Takarnak-e feltétlen valóságelemet a fogalmaink? Attól, hogy van szavunk a boldogságra, létezik-e csakugyan egy ilyenszerű lelkiállapot?
Na de vissza az osztályterembe: látnak-e vajon tartalmat a diákjaink az óráról órára, leckéről leckére bevezetett fogalmak mögött? És van-e különbség ebben a tekintetben humán és reál tárgyak között?
Matematikából kénytelenek látni a fogalom tartalmát, hiszen bármikor rajtuk üthet a tanári instrukció: szerkessz derékszögű háromszöget! S amellett, amint megszerkesztik, az absztraktum csakugyan valósággá is lényegül át, s ott fekszik a padjukon „a” derékszögű háromszög. De fizikából is állandóan elneveznek valamit. Ez a szorzó mindig konstans, nevezzük el Planck-állandónak! És csakugyan megtapasztalják, hogy ha ezzel a konstanssal szoroznak, tényleg kijön a kívánt végeredmény.
Történelemből már zavarosabb a helyzet. Azt hallják, polgári forradalom, és valamennyi fogalmuk van is róla, mi az, hogy polgár, jóllehet, ha kicsit utánaolvasnak, hamar rájönnek, hogy „nem középiskolás fokon” nagyon is zavaros a fogalom jelentése, s ahány társadalomtudós, annyifélét jelent neki a polgár. De ha szerencsés esetben erről ugyan nem hallott is, akkor is jön, a hazai történelemre evezve, a hideg zuhany: nálunk a nem létező polgárság szerepét a köznemesség töltötte be, ők vitték győzelemre a 19. században a polgári átalakulást.
De az igazán tudathasadásos állapotok magyarórán alakulnak ki. Először is lesajnálólag veszik észre, hogy a stilisztika – nyilván a bölcsészet kevésbé tudományos volta miatt – jobb híján a matekosoktól ellopott fogalmakkal operál, mintegy az uraságtól levetett fogalmakkal – micsoda szegénységi bizonyítvány! Hiperbolának mondja a túlzás alakzatát, parabolának a példázatot, ellipszisnek a kihagyást, elhallgatást. Ha meg saját fogalmakkal dobálózik a magyartanár, azok csak az igazán homályosak! Novella és elbeszélés részben ugyanaz, részben viszont nem, a megszemélyesítés helyett szerencsésebb metaforát mondani, a szimbólum pedig legalább öt teljesen különböző jelentéssel szerepel a tanulmányaik során, mást jelent nyelvtanórán (ikont) és mást jelent irodalomból (homályosabb de érzékibb allegóriát), a szimbolistákról pedig csakhamar kisütik, hogy elég ritkán használtak szimbólumot, és sokkal jellemzőbb rájuk a szinesztézia meg a dekadencia.
De nem is ez a legnagyobb nehézség, mert aki humán vénájú, az hamar megbocsátja ezeket a bölcsész-rendetlenségeket, és amúgy is világos neki, hogy az irodalom inkább művészet, mint tudomány, és százszor inkább ez a tétovaság, mint a száraz geometria órák. A nagyobb nehézség az, hogy ezek a köznevek és tulajdonnevek olyan mennyiségben hullanak rájuk, ami már lehetetlenné teszi, hogy gyökeret is verjenek a fejükben a nevek és fogalmak, átmeneti, instant tudások jönnek létre, amelyeket aztán sietve kitakarítanak a fejükből, amint enyhül a szorító szükség. A hajdani író név csupán, puszta neveket markolunk.
Márpedig a puszta neveknél (nomina nuda) semmi sem szomorúbb látvány. Időről időre felüti a fejét a social médiában a gyerekkori nosztalgia: nektek ki volt a kedvenc tanárotok? Írjátok ide a nevét, tisztelegjünk előttük ezen a fórumon is! És sorjáznak a nevek, aranybetűsen, mint a síremlékeken, Ildikó nénik és Feri bácsik, s ha kellemes emléket hagytunk magunk után, megkönnyezhetjük, hogy minket is megemlít egy-egy hálás tanítványunk. De az örömkönnyek mellett igaziakat is sírunk, mert magunk tapasztalhatjuk meg ott helyben, azonnal: ahogy az Ildikó nénik és Feri bácsik puszta neve nem mond nekünk semmit, úgy nyilván a miénk sem rendelkezik jelentéssel a topic követői, olvasói számára.
Félő, hogy felszínes keresztülrohanásunk a tananyagon diákjaink emlékezetében is ugyanilyen meztelen, csupasz neveket hagy, legyenek ezek akár köznevek (váteszköltészet, akrosztikon, szemipermeábilis retikulum), akár tulajdonnevek (Sztárai Mihály, Bajza József, Samuel Taylor Coleridge). És persze, hogy jönnek az érettségin a kellemetlen percek, amikor csakugyan sokat tanult a gyermek, csak éppen az „M” betűsök csúsztak össze szegénynek az emlékezetében, s máris sorolja a Hét krajcárt meg a Szegény embereket Mikszáth életműveként, vagy épp Németh Lászlóra hagyatékozza a Ki viszi át a szerelmet érdemét, elvégre László, László, ráadásul mindkettő „N” betűs.
Gyenge következtetés lenne itt „a kevesebb több” elve, hallhattuk is eleget a tantervi átalakítások kapcsán, s nyilván egyet is értünk vele, nincs ezen mit ragozni. Akiben van kellő mersz, nyilván él is az erőteljes súlyozással, s jó nagyot leharap önnön kezéből (az egyikből), hogy a másikkal elevenebben megformázhassa valamelyik „K” betűs művész vagy tudós portréját. Vagy valamelyik fogalom jelentését. Netán egészen elhagy pár fogalmat, hogy a rostán fennmaradóknál viszont még a gyerekek aktív szókincsébe is beépíthesse, hogy készséggé tegye bennük ezek használatát. Ne csak értsék, de alkalmazzák is egy-egy megfogalmazásukban.
A kevesebb több, most mégsem erre tenném a hangsúlyt. Sokkal inkább arra: hogyan is lehetséges ez az elevenebbre formálás? A fogalmak megelevenítése? A személyek arcként, összetéveszthetetlen karakterként való megrajzolása? Mi ennek a titka? Hogyan kell csinálni, ha netalán marad rá tíz percünk?
Alighanem ellensúlyok alkalmazásával, nevezetesen: minél elvontabb a fogalom, minél megragadhatatlanabb a személy, annál erőteljesebben adagoljuk a képszerű, kézzel fogható, konkrét részleteket s a minél plasztikusabb és egyszerűbb példákat. Irodalomból Szerb Antal volt ennek az utolérhetetlen mestere, de Németh László íróportréit sem keveri össze soha többé, aki olvasta őket, legyenek akár „B” betűsök (Berzsenyi és Balassi is örök keveredők), akár „K” betűre kárhoztatottak (Kölcsey, Kazinczy). De a történész Hóman Bálintnak is megvolt ez a képessége, a stiliszta Négyesy Lászlónak, a geográfusok közt Cholnoky Jenőnek, az ókortörténészek közül Alföldi Andrásnak, és persze sok más szerzőnek – és bizonyára sok kitűnő pedagógus kollégának.
Teller Ede budapesti előadását linkeltük be a cikk elején: érdemes belenézni, sőt akár végignézni, ha konyítunk az atomfizikához, ha nem. Mert ha őt hallgatja az ember, mindvégig azt fogja érezni: Úr Isten, én ezt értem! Hogy csinálja ezt a testben immár eléggé megtört, de lelkében, előadásmódjában most is fiatal géniusz? Pedagógusként is tanulhatunk az előadásmódjából, és nem is keveset!
Azt most ne is említsük, hogy 83 éves, s annyi energia van benne, mintha egy atomreaktor hajtaná. Azon se álmélkodjunk, hogyan őrizte meg ilyen tökéletesnél is tökéletesebben az anyanyelvi kompetenciáját, 65 évi távollét után, s nem ám társalgási regiszterben, hanem a legkomolyabb kihívást jelentő, nagyközönségnek tartott tudományos előadásban.
Amin viszont a nevek és fogalmak kapcsán jó okunk van álmélkodni: hogyan teszi képszerűvé a legnehezebb absztraktumokat is! Hogyan szemlélteti a botjával a molekulák hegyei-völgyei fölött végigaraszoló atomot, s az onnét átugró elektromosságot. Hogyan veszi példának éppen a kiborult parfümös üvegcsét (ahogy ő mondja: flaskát), hogyan mutogatja el fantasztikus testbeszédével az összes jelenséget, öreg karjaival előállítva az elektromágneses hullámot, göcsörtös ujjait arasznyira tárva az energiaszintek közti átlépést, hogyan zárja dobozba a hullámhosszokat, hogyan érteti meg még afféle bölcsészekkel is a kvantum fogalmát fillérekre meg forintokra utalva.
De ha megirigyeljük (sőt adná az ég, ellessük) a tanári fogásait, ennél többet is magunkkal vihetünk tőle útravalóként. Azt, ahogyan ezt mondja: „Jaj! Baj van a nitrogénnel! Baj van a molekulákkal! Bizony süppedékes helyen járunk! S akkor van itt még egy nehézség, egy másik is! De nem baj, sose baj! Két nehézség, jobb, mint az egy!” Erre még szükségünk lehet. Ez még jól jöhet valamikor.
