Miben rejlik az egyházi oktatás-nevelés ereje? – Veres András oktatás-nevelésről

Az egyházi iskolák mára a társadalom széles körében kivívták a tiszteletet. Látható, hogy szükség van azokra az emberekre, akiket intézményeinkben nevelünk. A kiváló oktatás mellett hangsúlyt helyezünk a szeretet létformáló erejére, a bűnbánattartás fontosságára és a megbocsátás szükségességére – Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke szerint ebben a sajátos pluszban rejlik az egyházi oktatás-nevelés ereje.

SZERZŐ: TRAUTTWEIN ÉVA
FOTÓ: MAGYAR KURÍR/MERÉNYI ZITA

Egy nehéz tanév után megkezdődött a nyári pihenés, feltöltődés időszaka. Hogyan látja katolikus intézményeink helyzetét, milyen feladatot, felelősséget jelent az egyházi oktatás?

Az első iskolák az Egyházhoz kötődnek, ez a felelősségünk az évezredek folyamán elevenen él. Magyarországon ma több mint kétszázezer diák tanul katolikus oktatási intézményben. A rendszerváltás óta eltelt években, sokszor egészen rövid idő alatt eredményesek lettek új iskoláink, a társadalom széles körében kivívták a tiszteletet. Nagy fontosságot tulajdonítunk annak, hogy megadjuk azt a segítséget a családoknak, hogy a gyermek, aki ideje jelentős részét az iskolában tölti, azt az értékrendet kapja meg ott is, amit otthon a családban igyekeznek megélni, s emellett magas szintű oktatásban részesüljön. Iskoláinkban az elvárt, általános ismereteken túl sajátos pluszt is adunk a gyerekeknek: nevelésünk alapja a krisztusi értékrend. Ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha tudjuk, hogy sok diákunk nem vallásos családból érkezik. Mi szívesen befogadjuk őket, nyitottak vagyunk a nem vallásos és más vallású gyerekek felé is.

Többször hangsúlyozta, nem értékválságban, hanem értékválasztási válságban élünk. Hogyan tud ebben az iskola segíteni?

Két oldalról, a család és az iskola vonatkozásában közelítem meg a kérdést. A hit továbbadása elsősorban a családban történik. A magam tapasztalata is ezt igazolja. Vallásos, mélyen elkötelezett családba születtem, így neveltek gyerekkoromtól a szüleim, és az egész faluközösség mindennapi életén is átsütött a vallásosság. Az utcán mi gyerekek a felnőtteknek „Dicsértessék a Jézus Krisztust” köszöntünk. Így kerültem a győri bencések gimnáziumába. Az egyházi középiskola azt a többletet adta meg, hogy a hitem, ami talán öntudatlanul ivódott belém a családban, az iskolában tudatossá vált. Életkornak megfelelően is ez az az időszak, amikor egy fiatalnak igazi hitbeli kérdései merülnek fel. A szerzetestanárok ebben nagy segítségünkre voltak. 

Mit mutat az ő példájuk, mit tart követendőnek? 

Olyan példaértékű volt számomra a munkájuk, hogy néhány évig magam is bencés szerzetes akartam lenni. Korábban nem ismertem őket, a gimnáziumban csodálkoztam rá az életükre. Tanáraink bármikor megszólíthatóak voltak. Megtalálták minden tantárgyban a módját annak, hogy rámutassanak a keresztény világlátás értékeire. Arra azonban nagyon figyeltek, hogy ne akarjanak velünk olyan dolgot elfogadtatni, amit nem értünk. Ha kellett, többször is elmagyarázták, lehetett kérdezni, vitatkozni is velük. Soha nem fáradtak bele, hogy újra belefogjanak. Az lebegett a szemük előtt, hogy személyes meggyőződésre jussunk el a hitbeli dolgokban, és az evangéliumban megismert értékekben. Ez egy elmélyült krisztusi életszemléletet alakított ki bennem. Ez szerintem ma is követendő példa. Az lehet az egyházi iskolák legfőbb erénye ma is, hogy minden tantárgyon keresztül rávilágítanak a keresztény értékekre, az általános természeti törvényekre.  Intézményeinkben olyan vallásos környezetnek kell körülvennie a gyerekeket, amely közelebb tudja vinni őket Jézushoz.

Ez nagy kihívás. Miben tudja támogatni az Egyház ebben az intézményeiben dolgozókat?

Mi elsősorban szellemi-lelki hátteret tudunk biztosítani mind a tanároknak, mind a gyermekeknek. Ez a háttér szükséges a kiegyensúlyozott, stabil, nívós oktatáshoz, amire a családok igényt tartanak ma is. Az egyházi iskolában sokkal jobban megvan a nevelés lehetősége, mert a gyerekek nap mint nap szembesülnek azzal, hogy a lelkiismeretükre apellálunk. Együtt imádkozunk velük, együtt járunk szentmisére, felkészítjük őket a szentségek vételére. Előbb-utóbb még a legelutasítóbb is megérzi az imádság erejét. Egy-egy érettségiző diák vallomását hallva elámul az ember, hogy a kegyelem mire képes, hogyan tudja átformálni egy fiatal gondolkodását.  A tanár lelkiismeretes munkája, a szeretet létformáló ereje, a bűnbánattartás és a megbocsátás szükségessége a nevelésben elhanyagolhatatlanul fontos, mert ebben van az egyházi oktatás-nevelés ereje.

Hogyan tudja biztosítani az egyházmegye ezt a lelki-szellemi hátteret?

Legfontosabb a szoros és személyes kapcsolattartás. Rendszeresen találkozunk az igazgatókkal, szívesen fogadom a meghívást a tantestületek összejöveteleire, örülök a lelkinapra, lelkigyakorlatra szóló felkéréseknek. Ezen fórumokon sokat beszélgetünk arról, mit jelent keresztény értékrend szerint élni, mit látunk követendőnek, milyen hangsúlyok legyenek a nevelésünkben. A bencés példa – „ora et labora” – ma is a cél. Vagyis mit tehetünk azért, hogy a keresztény értékrend a gyermek szívében és értelmében gyökeret verjen. Mindennek az alapja Isten szeretetének felismerése, és az arra adott válasz, a viszontszeretet. Aki nem ismeri Istent, szükségszerűen csak egy normát lát a szentírási parancsokban. Viszont könnyű belátni, nincs tartós alapja egy Isten nélküli értékrendnek, s ennek hiányában a teljes eltévelyedésig vagy a kétségbeesésig is eljuthat az ember egy-egy döntéshelyzetben. Bízom benne, hogy a személyes találkozások erősítik a pedagógusokban az elismerésünket és a bátorításunkat feléjük. Azok a többletek, amit adni tudunk – a lelkinapok, a zarándoklatok, a lelkivezetés –, segíthetnek az esetleges egyéni problémákkal való szembenézésben, megoldásban is. 

Sokszor beszél arról, hogy ezt a küldetéses feladatot erős ellenszélben kell végeznünk. Hogyan lehetünk eredményesek?

Folyamatos keresésben vagyunk, ugyanakkor legyünk nagyon éberek is. Biztatom a pedagógusokat, figyeljenek, mi történik körülöttünk. A szekularizáció, a liberalizmus agresszív formái oly módon támadnak az Egyház és intézményei ellen, amit csak felkészülten és elkötelezetten tudunk kivédeni. Fontosnak tartom, hogy aki nálunk nevel, tudja, mit akarunk elérni, és tudja, nem azonosulhatunk a korszellemmel, hanem egyedül a krisztusi evangélium a követendő cél számunkra, akármerre fordul a világ. A sok szellemi és lelki deformáció, amelyekről hallunk, már a természetes erkölcsi törvényeket is támadja, az abnormitást akarja normává tenni. Ezt nem követhetjük, és ettől meg kell védenünk a ránk bízott gyermekeket is. Ezt joggal várják el a gyermekek családjai is.

Milyen felnőtteknek látná őket szívesen?

Nagy szükség van arra, hogy diákjaink felnövekedve erősek és bátrak legyenek kereszténységükben és nemzettudatukban. Legyenek jó szakemberek, akik szakterületükön elkötelezett, lelkiismeretes munkát végeznek, és életállapotuknak megfelelő érett hitük van, egy életkoruknak megfelelő stabil meggyőződés, ami vonzó és másokban is kérdéseket vet fel: Miért hiszel, miben hiszel?  

Ezzel újra a hitátadás terepén vagyunk. Milyen szerepe lehet az egyén megtérésében a pedagógusnak?

Amikor a hitről beszélünk, abban egyensúlyban kell lennie a hitismeretnek és a hitélménynek. Látni kell e két dolog egyensúlyának szükségességét. Ahogy a papságra készülőknek szoktuk tanítani, igaz a tanárokra is: egyszerre fontos az íróasztali, azaz tudományos, és a térdeplő teológia, vagyis az imádságos élet. Ugyanúgy elengedhetetlen az önnevelés és a továbbképzés is. Veszélyes, ha a hit megmarad a gyermeki tudásszinten. A személyes megnyilatkozások időnként azért veszítik hitelüket, mert nincs mögöttük biztos tájékozottság az Egyház tanításáról. De szükségünk van állandó megtérésre is. Ha a tudásunkat nem gyarapítjuk az Evangélium szellemében, a lelkiismeretünk is könnyen deformálódhat. A vallásos életben sem ragadhatunk meg csupán a szokás szintjén. Krisztus evangéliumának befogadásával a megtérés, az újjászületés örömét is megtapasztalhatjuk. De csak az Istennel való személyes kapcsolat fog elvezetni a megtérésre és a hit szerinti életre.