Ki ne szeretne titkos üzeneteket, jeleket megfejteni? A ligatúrák is ilyen rejtélyes jelek. A latin elnevezést két vagy több betű egybeírására, összekapcsolására, egyesítésére, kötésére, összevonására használják. Gondolná-e valaki is, hogy az első ligatúrák még a kódexírók idején keletkeztek? Igen, az összevont betűket az írnokok még jóval a Kína után 600 évvel Európában elindult, Gutenberg-féle könyvnyomtatás elterjedése előtt kezdték el használni.
SZERZŐ: KÓRÓDI BENCE
Ezt az összevont betűt, amelyet betűpárnak vagy ikerbetűnek is hívnak, ma leginkább nyomdász szakszóként, vagyis tipográfiai ligatúraként ismerhetjük. Ilyen például az f és i betűk gyakran egymás mellé kerülő betűkapcsolata, az f+i, a „fi”, ha az f kampója az i-n a pontot is helyettesíti, és a két betű középen összeér: fi.
Ilyen jellel ma, a számítógép korában, az e-mail címében találkozhatunk: @. Az első pillantásra furcsának és értelmetlennek látszó @ is, amelyben a szarvaival jobbra ledöntött, ökörfejet formázó alefből, alfából alakult „a” betű még fel-felismerhető, egy úgynevezett ligatúra. Mert bizony az alább elsőként következő, titokzatos jelnek, a legeslegújabb kori kukacnak, a @-nak értelme, története, sőt, történelme van.
A kukac jelét is több mint 500 éve használták először, akár a fi-t. Ez a réges-régi ligatúra nem mást, mint egy gyakran használt szócskát, nevezetesen a latin „ad” elöljárószót takarta, melynek értelme: ’-nál, -nél’. A kukacot ezért az angol után „at” [ejtsd: et, ’-nál, -nél’] jelnek is emlegetik. A latin írott a és d betűket így vonták össze ligatúraként, a hasonlóságot és összefonódást az a betűvel összekötött d szárának elgörbítésével és lekunkorításával kihasználva: @.
Az e-mail cím tehát – benne a ligatúrák egyik gyöngyével, a „kukaccal” – értelmileg azt jelöli, hogy egy személy, a felhasználónév @, azaz: valakiknél, valamihez tartozva. Utána a nagyobb egység, a cég, szervezet stb. neve következik, az egységnév, amelyhez a felhasználó tartozik. Papírra levelet vagy képeslapot írni és postán feladni ma is személyesebb, kedvesebb és megkülönbözhetőbb, mint ugyanezt villámpostán elküldeni. Ennél valóban egyszerűbb és olcsóbb-gyorsabb, bár sokkal fakóbb, élettelenebb és valóságot nélkülözőbb az e-mail. Az a manapság mindenki által használt e-mail, címében az elfeledett, de új értelmet nyert holt nyelvi szóval, pontosabban annak aggastyán ligatúrájával.
Folytassuk a ligatúrákat egy hasonlóképpen rejtelmes betűkapcsolattal, melynek során egy régi-új szóval is fogunk gazdagodni. Az Újvilágba költözünk, magyar és európai gyökerekkel, hogyan is másképpen. Ahogy Amerikában New York is az ősi, ködös Albion York nevét vette át, a dollár sem különbözik ettől: a dollár szó története is Európából indult útjára. A „dollár” ugyanis korántsem amerikai találmány. Ha első látásra nem is gondolnánk ilyet, de igaz, hogy a dollár a német Taler vagy Thaler, ejtsd: táler szóból fejlődött. Ez a szó pedig egy helységnek a rövid változata, amely a néhai Bohémiában, a mai Csehország területén található. Innen, Bohémiából ered a „bohém” szavunk is, de ezt hagyjuk most.
A hely teljes neve, ahonnan a szó származik, Joachimstal vagy Joachimsthal, a Taler pedig így, főnevesülve a közelében lévő ezüstbányából kitermelt, kis értékű vert ezüstérmét jelölte valaha. Mégpedig így: joachims׀taler, vagyis ’Joachimstalból való, onnan származó; joachimstali’, majd rövidülve: taler. A tháler szót a magyar is átvette, és a németes hangzást így magyarította: tallér, ebből lett a tallér szavunk és mesés érménk. Hogy hány tallért ér ma egy dollár, nem tudni. Ez a régi érme valószínűleg egy fabatkát, sőt, egy fityinget sem ér már, és hát euróban vagy dollárban sem különösen nagy értékű ezüst váltópénz. Ami érdekes mindebben: ugyanezt az ezüstérmét mint pénzegységet értették rajta az 1500-as évektől, Amerika felfedezésétől kezdve a konkvisztádorok uralta hosszú évszázadokig, akár a szótól függetlenül is, de erről később. A szó rajtunk kívül még a lengyelbe is átkerült, talar alakban. Mivel tallér és dollárugyanaz a szó etimológiailag, lévén a t és a d zöngétlen-zöngés párok, ezért valaha a pénz maga is ugyanannyit érhetett.
No de maradjunk a címben ígért ligatúráknál, amiért mindez még a tallérból lett dollárnál is érdekesebb és meglepőbb. A forint például Ft alakban rövidült, ez világos. De mi lehet az eredete a deviza, a dollár furcsa jelének: $? Hisz a dollárszóban, de még a tallérban sincs se I, se S! Gondolnánk akár csak egy pillanatra is, hogy egy másik ország fizetőeszközének neve rejtőzik benne, s nem az USÁ-é? A dollárjel a kutatások legmeggyőzőbb verziója szerint a spanyol birodalom ezüstérméjét jelölő peso szó rövidítéséből, annak is a két, mássalhangzót jelölő betűjéből, a P-ből és az S-ből fejlődött-rövidült tovább ligatúrává, jellé (PS). A spanyol peso szó eredeti értelme ’súly, tömeg’, ez sem érdektelen, hisz valaha nyomnia kellett a latban valamennyit-ugyanannyit annak a csengő-pengő ezüstpénznek. Hogy hogyan vertek a PS-ből írásban $-et? Először a P betű fölé írták az S-et, a P pocakját használva az S alsó szárának, felének, végül csak a P betű szára, függőleges vonása maradt meg, és csúszott bele az S-be, annak is a közepébe. Hát innen az áthúzott S képzete: $. A dollárjel tehát a más latin-amerikai országokban ma is használt pesojellel egyezik meg, nem véletlenül. Akármilyen hihetetlen is, az azonos értékű új amerikai és a régi spanyol „dollár” is egyaránt forgalomban volt a függetlenségi háborút követően az Újhazában, még a zöldhasúak elterjedése és világuralma előtt. A dollár – tallér, peso ide vagy oda – a századok során először európai, utána hispán-amerikai, majd nemzetközi fizetőeszközzé vonódott el.
A paragrafus szó cikkelyt, szakaszt jelent, és persze ma már a legelterjedtebb értelmében törvénycikket jelöl. Sőt, a törvényi szöveget tagoló paragrafusjelet, a § ligatúrát is érthetjük rajta. Érdekes, hogy a görög származású szó eredetileg nem a törvénycikket jelölte, hanem egy a szöveg mellé írt gráf, azaz vonás volt, és ezt üzente: új gondolati egység, bekezdés, szakasz következik. A szónak ez a ’bekezdés’ értelme bekerült például az angolba, oroszba stb. is. A magyarban ez a jelentés már elhomályosult. Az új bekezdést behúzással vagy soremeléssel és tompa kezdéssel jelezzük.
Ha azonban jobban megfigyeljük a sorszámnév után következő, törvénycikk értelmű paragrafusjelet, a §-t, látszik is, hogy két egymásba kígyózó S betű rejlik benne, olyasmi, mint a dollár jelében a peso szóból származó S. A betűk, a két „S” igenis kezdőbetűk, és két, értelemmel bíró latin szó bújik meg mögöttük. Az egyik felfogás szerint a latin signum ’jel’ és a sectio ’szakasz’ rejlene a rövidítés mögött. E szerint a § a signum sectionis szószerkezetből alakult betűszó volna? Vagyis szó szerint a ’jele a szakasznak, szekciónak, szakaszjel’ lenne? Egy másik verzió szerint a jellé rajzolt betűkapcsolat a sub+sciptum szóból származna. Ez a latinban ennyit tesz: al+ vagy alá+írás, azaz egymás alá írt, ezért így, alárendelve elkülönített szakaszok, alpontok stb. Végül pedig az etimológiai szótár állásfoglalása ez: a jel eredete a sub+scripsi’aláírtam’, vagyis ’kézjegyemmel láttam el’, mert értelmileg a latin paragraphus szó aláírás helyetti kézjegyet is jelent. A törvényi hivatkozásokban valószínűleg olyan sokszor kellett leírni ezt a két szót, signum sectionis együtt, egymás után, hogy elkezdték rövidíteni a két szót a paragrafus számait követően, majd – a többi ligatúrához hasonló módon viselkedve – az eredeti rövidítés később már olyan jellé redukálódott, amelyben nem csupán a szavak, hanem az azokat jelölő betűk is alig felismerhetők.
Akármilyen hihetetlenül is hangzik, a dupla pontos és ékezetes, jellegzetesen a magyar ábécébe illő betűink (ö, ő, ü, ű, í, ó) is ligatúrákból keletkeztek. Úgy, ahogy a már korábban megismert jelek: @; $, §. A rövid magánhangzókkal párt alkotó hosszúak a mai magyarban jelentést megkülönbözően hangzanak (kor ~ kór; bor ~ bór; örül ~ őrül stb.). Így hát lejegyezni sem volt egyszerű őket a latin ábécé szerint a káptalanokban, kódexekben, anyakönyvekben. Honnan kerültek ezek a mellékjelek a folyó-, majd nyomtatott írásba? Mi a története a latin betűk vállára, majd tetejére került pontoknak és ékezeteknek?
A huszita mozgalom követői, a káptalanok íródeákjai, az anyakönyvek és a reformáció papjai, a középkor írástudói a latin betűk között nem találtak ilyen beszédhangokat, vagyis ilyen magyar fonémákat, magánhangzókat jelölő betűket a latinban, ezért igen találékonyan a mély hangrendű párjukkal jelölték ezeket. Többnyire az „e” betűt tették hozzá ezekhez, nagyon is okosan: oe, ue, ae, például Athenaeum, ahogy a táviratokban is használták a múlt században még ezeket a magas magánhangzók írásbeli megkülönböztetésére. Az „e” betűt pedig ligatúraként az alapbetű fölé, annak vállára kezdték el írni: oe, ue. Ez rövidült, redukálódott azután még tovább: egyszerűen pontok és ékezetek lettek belőle a rövid-hosszú, magas-mély magánhangzó megkülönböztetésére:
A jelenség persze nem csupán magyar. A németben meglévő úgynevezett „umlautos”, vagyis kétpontos a, az ä is ligatúrából fejlődött, az ö-höz és az ü-höz hasonlóan a magas hangrend jelölésére [ae > æ > ae > ä], bár a német ábécében ez nem jelenik meg.) A finnben, dánban, norvégban, észtben, svédben stb. is így keletkeztek ezek a betűk az ábécé rangos részeként.
Nem minden pont keletkezett azonban ligatúrából. A pont az i-n és a j-n egy jottányit sem néhai ligatúra, hanem egyszerűen az, aminek látszik is: pont, még inkább pötty. Így különböztették meg az egybefolyó és nagyon hasonló alakú folyóírásos dőlt betűkből álló, ma már nehezen vagy alig olvasható írásban ezeket a betűket az u, m, n, y stb. betűktől megkülönböztetve. A régiek még az m betű fölé is húztak egy nem is fölös vízszintes vonást a kézírás során, nehogy u-nak vagy n-nek olvassák elsőre. A ligatúrák, ahogy az egyéb nyelvi kódolások is, kultúrát, történelmet, gondolkodásmódot üzennek. Érdemes őket megfejteni. És nem is tanulság nélkül valók ezek a ma emberének sem.
