Ferenc pápa nálunk és szomszédainknál tett látogatása során újra meg újra visszatért egy olyan kifejezéshez, amelyre – bár kezdettől jellemzi a retorikáját – nem féltétlenül számítottunk volna előre. Ez a kifejezés a „struktúra” szó, a struktúrákat említette újra meg újra, először a magyar püspökökhöz intézett beszédében, azután a szlovák püspökökhöz szólva újfent, majd az eperjesi homíliájában ismét. Legalább hatszor. Mindannyiszor negatív kontextusban. De hát mi a baj a struktúrákkal? – kérdezhetjük. És van-e közünk ezekhez nekünk is? Az egyház egyszerű tagjaiként? És van-e dolgunk velük tanárként, nevelőként? (A Szentatya szavainak magyar nyelvű változatát Tőzsér Endre SP fordításában közöljük.)
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
FOTÓ: Makovecz-torony, Eger, Váradi Zsolt felvétele
„Néha, főként amikor a minket körülvevő társadalom nem tűnik túl lelkesnek keresztény üzenetünk iránt, a kísértés abban áll, hogy bezárkózzunk az intézmények és struktúrák védelmébe.” („A volte, specialmente quando la società che ci circonda non sembra entusiasta della nostra proposta cristiana, la tentazione è quella di chiuderci nella difesa delle istituzioni e delle strutture.”)
Miféle intézményekről és struktúrákról lehet szó? Talán az épületekről? Bizonyára azokról is: a palotákról, egyházi iskolákról, ingatlanokról – és persze nemcsak a fizikailag láthatóról, hanem a szervezetekről, a hierarchiáról, az eljárásrendekről és törvénykönyvekről, mindarról, amit az Egyház évszázadok folyamán felépített, s aminek nagy részét – mint a püspöki kar elnöke üdvözlő szavaiban utalt is rá – a szovjet megszállás évtizedeiben lerombolták. Na de miért szólalna fel a Szentatya a nagy nehezen végre újjáépülő struktúrák ellen?
Biztos, hogy nem a struktúrák ellen beszélt. Mégiscsak jobb iskolaépületben tanítani, mint kinn a téren, mégiscsak jó, hogy rendezettek az egyházi eljárásrendek, megvannak a felelősei és a döntéshozói a szerteágazó folyamatoknak. Ferenc pápa arra szólít fel: ne zárkózzunk be ezekbe a struktúrákba. Merjünk e struktúrák és azok tekintélye nélkül is kilépni az életbe, merjünk – odabenn ücsörgés helyett – mi magunk odalépni a felebarátunkhoz. Induljunk olyan eszköztelenül, ahogyan az apostolok indultak, ne legyünk önön struktúráink – vagy ahogyan máshol fogalmaz: bunkereink – foglyai.
De voltaképpen az ominózus kifejezés, sőt az elhangzó beszédek nélkül is ebbe az irányba tereli figyelmünket a pápa egész működésével, s a pápalátogatás ténye már önmagában is ugyanennek a kilépésnek a gesztusa. Aki látogatóba megy, pontosan ezt teszi: kilép a maga struktúrái közül, s vállalja mindazt a kockázatot, ami egy másik otthonba való bekopogtatással jár. Milyen kár, hogy mára eltűnt a tanári praxisból a családlátogatás intézménye: ott ugyanezt a nehézséget vette magára a nevelő, amikor a félig-meddig mégiscsak idegen család hajlékába lépett, alávetve magát az ottani házi szokásoknak, a többé-kevésbé kiszámíthatatlan fogadtatásnak, rokonszenvnek vagy ellenszenvnek, a saját esendőségében való testközeli megmutatkozásnak. Se katedra, se tantestület: én magam vágok neki az utcának, hogy néhány órán át csak arra a diákra, csak arra a családra figyeljek. A tanár figyeljen a diákjára, ő hallgasson, amaz meséljen, lássa meg őt végre a maga személyének teljességében, lássa és látogassa – ugyanúgy a látásból ered a mi szavunk is, ahogyan a latin visitatio.
Amikor hozzánk látogat a pápa, meg akar látni minket, és érezhettük, hogy csakugyan meg is látott minket: beszédei teli voltak a magyar sors belső ismeretének megnyilatkozásaival, saját struktúráját hátra hagyta, s belehelyezkedett a mi valóságunkba, a mi nyelvezetünkbe, a mi értékeinkbe és a mi fals dolgainkba. Persze itt is struktúra várta és vette körül őt: grandiózus szervezés és asszisztencia, titkosszolgálat és Alitalia. Mégis: mint minden látogatás, úgy ez is a struktúrákból való kilépés gesztusa volt.
Hogy mi mindenben segíti tanári munkánkat a struktúra, tudjuk jól, hamisság lenne tagadni. Nem sokra mennénk az intézmény adta háttér, tekintély nélkül. Ám a nevelés nagy pillanatai mégiscsak akkor érkeznek el, amikor a puszta személyünket, a személyről személyre irányuló figyelmünket adjuk oda a tanítványunknak, struktúra támogatása nélkül. Napra nap a diákok járulnak az iskola színe elé: van-e olyan helyzet, amikor én teszek lépéseket a diákom felé? Én lépek hozzá fizikailag vagy egyszerűen a figyelmemmel, én keresem őt, én keresem fel őt az ő struktúrái közt? Ahogyan Kalazanci Szent József járta a Trastevere utcáit, ahogyan maga ment a gyerekekért, maga tett lépéseket, s nem érte be azzal, hogy lépjenek be a struktúra falai közé – ha tudnak.
Akárhogy megbotránkozunk is rajta, Ferenc pápa egész irányzata a posztmodern dekonstrukcióval rokon, s okos mondatain túl ennek a habitusnak az egésze is segíthet bennünket a mai zűrzavarban. Nem, nem a dogmákat bontja le, és nem is az Egyház leépítésén dolgozik Antikrisztusként, ahogy gyűlölői hirdetik. A dekonstrukció azért szedi szét a dolgokat, hogy a kiüresedett és megcsontosodott formák ne takarják el előlünk a lényeget, hanem kénytelenek legyünk mi magunk újraépíteni, ami amúgy halott forma lenne. Ezért nem mondja fel a történteket Ottlik Géza regénye: mert tudja, hogy nincs történet, csak történetek vannak, nézőpontok, változatok, olvasatok, narratívák. De nem kell ehhez irodalmárkodni: a média mai áradatát egyikünk sem élné túl, ha nem folytatnánk le naponta magunkban a dekonstrukciót, a reklámok és propagandaszövegek mérlegre vetését, szétbontását és a fennmaradtnak az újraépítését saját integritásunk keretei közt és annak megőrzése (megmentése) érdekében.
Valami túlkonstruálódott az idők folyamán, olvashatjuk ki Ferenc pápa mondataiból már a Christus vivitben is, s mostani beszédeiben újra. Valami túlkonstruálódott, s piramisként, betonszarkofágként temeti maga alá a lényeget: az életet, a szót, a megszólítást, a látást és látogatást, a felkeresést, a puszta személy felkeresését és megértését, a struktúrái mesterkéltségéből kihúzott másik ember megértését, meglátását. Fontos és szép dolog a habarcs és a tégla, a falak újraépítése, újravakolása, nagyszerű az egyházi intézményrendszer erősödése, de amit az Úr a maga személyének odaadásával hozott közénk, azt csak személyek adhatják tovább, falak és struktúrák nem. Szülők. Papok. Nővérek. Barátok. Tanárok. A falak senkit sem térítenek meg. A struktúra szónak a gyöke: struo, struere, felhalmozás, halomba gyűjtés. A felhalmozás nem segít. Nagyon nem segít.
Milyen szomorú és mégis felemelő az egyház és a pap megjelenítése Graham Greene regényében, a Hatalom és dicsőségben! A kommunisztikus-vademberi barbárság földjén nincs többé struktúra a pap mögött, nyomorult földönfutóként bujkál házról házra, s miközben saját személye is csak teher neki, mert bűnös és méltatlan, a krisztusi fény mégiscsak átsejlik ezen a nagyon is méltatlan eszközön, s mélyebb hatással van az emberekre, mint a hatalomátvétel előtti hatalmas és dicsőséges időkben.
„Odabenn térdtől fölfelé sűrű sötétség volt: nem égett tűz a padlón, csak kevés parázs pislogott. A helyiséget félig megtöltötte a felhalmozott kukorica: patkányok zörögtek a száraz levelek között. Az ágy földre vetett szalmazsákból állott, az asztalt két ládából tákolták össze. Az idegen lefeküdt s az öregember kettejükre zárta az ajtót.
– Biztonságban vagyunk?
– A fiú majd vigyáz. Ő tud mindent.
– Vártak rám?
– Nem, atyám. De már csaknem öt éve, hogy papot láttunk … tudtam, el fog vetődni hozzánk egyszer.”
Ki akarna ilyen világot? Ilyen dekonstrukciót? Szörnyű lenne, s mégis: félelmetes a másik véglet is. A hatalom és dicsőség véglete. „Szolgálók legyetek, ne kiskirályok”, mondta a pápa, „servitori, non principi”. Tanárként vajon tudunk-e neveltjeink szolgálatára lenni? Vagy csak principálisok, elöljárók, főnökök lehetünk? Persze, főnöknek is kell lennünk, osztályfőnöknek főleg, de néha ki is kell lépnünk a katedra struktúrájából, s oda kell ülnünk közéjük a padba, ahogy ezt olyan szépen fényképezi Thomas Vinterberg 2020-as, Oscar-díjas filmje (Még egy kört mindenkinek). Ebben a filmben is le kell bontania kinek-kinek a hamis strukturáit, s bár viszolyogtató és brutális módon megy végbe a dekonstrukció, sok minden tisztábbá válik, ha nagy árat fizetnek is érte.
Ha a krisztusi jóhír továbbvivői akarunk lenni, mindenekelőtt azt a kegyes szólamokkal felékesített nyelvezetet kell lebontanunk és eleven beszédre cserélnünk, amellyel a szeretet Istenéről akarunk beszélni. A hamisan csengő szólamok struktúráit kell elsőként hátra hagynunk. Hiszen „…egy olyan nemzedékkel szemközt – mondta a Szentatya a pozsonyi Szent Márton-székesegyházban -, amely nem hisz, amely elveszítette hitérzékét, vagy a hitet szokássá, többé-kevésbé elfogadható kultúrává degradálta, próbáljunk meg rést nyitni, és legyünk kreatívak! Szabadság, kreativitás… Milyen csodálatos, amikor új utakat, módokat és nyelvezetet találunk az evangélium hirdetésére!”
Igen, a nyelvezet dolga talán a legnehezebb. Jöjjön a szleng, amit a fiatalok beszélnek? Vagy a kegyes szentolvasmányok stílusa, amit Greene regénye szintén odatesz kontrasztként a brutális történet mögé? Vagy úgy van, ahogy Pilinszky írja: „amiről csak hasonlatok beszélnek…”? Vagy a gitáros énekek nyelve lenne a megfelelő? Háy János „istendrámái” mutatnák az utat? Vagy a „Szólj be a papnak!” blog szókimondó nyelvezete? Pál Feri atyáé, a maga szellemességével, mentálhigiénés közelítésmódjával? Vagy mégiscsak a neokonzervatív hangütés lenne a jó? Az ostorozó, szembesítő, démonológiával rémisztő, jottányit sem engedő szónoklat? Paneloux atyáé A pestisből? Vagy a merészen politizáló, s az ellentábornak kőkeményen beolvasó blogoké lenne a jövő?
Szent Pálnál a válasz: „A zsidók előtt zsidóvá váltam… a gyöngék közt gyönge lettem… mindenkinek mindene lettem…”. (1Kor 9, 20-22) S a Katekizmusunk is így szól Előszavában: „Aki tanít, legyen mindenkinek mindene, hogy mindenkit megnyerjen Jézus Krisztusnak (…). Nem szabad azt hinnie, hogy csak egyfajta ember van rábízva, tudniillik hogy valamennyit egy meghatározott és biztos séma szerint oktathatja és vezetheti el az igaz jámborságra…”. Mi ez, ha nem a dekonstrukció szorgalmazása? Bontsd le az üres kereteket és a megcsontosodott sémákat, s építsd fel úgy, hogy a kommunikáció létre tudjon jönni. Hogy az üzenet ne fuldokoljon a betonszarkofág alatt, hanem kiléphessen a struktúrájából. Valahogy ahogy az Ars Sacra fesztiválok teszik. A nyitott templomok. Az utcai kóruséneklés.
Felmerül persze a kérdés, és nyilván ott van ez mint homályos és meg nem fogalmazott feszültség némely pápa ellen hangolódott hívőben is: mégis hogyan lenne összeegyeztethető a dekonstrukció épp a katolikus egyházzal, annak szigorúan őrzött doktrínáival, mindenre kész választ és utasítást adó Katekizmusával? Hogy lehetne újszerű és sokféle nyelven beszélni arról, ami csakis egyféleképpen tanítható és utolsó betűjéig megőrzendő? Ahol a Madách-féle homo usion és homo iusion közt az egy betűnyi eltérés korántsem jelentéktelen, hanem az egész hit alapját teszi semmissé? Mit lehet itt lebontani is újjáépíteni?
Valójában viszont Heidegger, akitől azután a későbbi filozófusok radikálisabb értelmezéssel vették át a destrukció, dekonstrukció fogalmát, pontosan olyasmit ír körül, amit a megfelelő nyelv keresésekor mi is firtatunk. „Amit Heidegger destrukciónak nevez – írja Fehér M. István -, úgy érti önmagát, mint ami a hagyomány talajáról fordul a hagyománnyal szembe, éspedig azért, hogy a hagyományt a jelen számára újból hozzáférhetővé tegye.” A jelen számára hozzáférhetővé tenni – ez nem jelenthet mást, mint hogy ugyanazt keressük, amit kétezer éve őriz és közvetít az egyház, ám azokkal a formákkal és struktúrákkal ez a változatlan tartalom immár nem tehető hozzáférhetővé.
A struktúráknak azonban – s képzeljük most őket csakugyan fizikai létezőknek, például épületeknek – hatalmas a tehetetlenségük, s nem érdekli őket a hozzáférhetőség. Nem nagyon akarnak engedni a hozzáférhetőség kívánalmának. Sokkal inkább húznak oda, ahonnét új vakolatot kaphatnak, fényesebbet, csillogóbbat, mint valaha. Így aztán kaotikusan paradox helyzetek sokasága dől ránk, míg összecsap ez a két törekvés, a struktúráké meg a hozzáférést szorgalmazóké, újra meg újra ismétlődnek az olyan szituációk, amikor a liberális sajtó ujjongva közli, milyen radikálisan bírálta felül a pápa az egyház korábbi álláspontját, s csak utóbb derül ki, hogy semmit sem bírált felül, csupán a ma emberének nyelvén tette hozzáférhetővé, amit a kényelmesen pöffeszkedő struktúrák már csaknem teljesen hozzáférhetetlenné tettek. Így adódhat elő az emlegetett Graham Greene-regény esete is, amit a Hittani Kongregáció 1954-ben elítélt, s ezt a westminsteri érseken keresztül az író tudomására is hozták – miközben Montini bíboros, a későbbi VI. Pál éppenséggel nagyszerűnek ítélte és védelmébe vette. Az egyik szereplő a hitre nézve romboló műnek találta, míg a másik szerint épp az ilyen művek teszik az új nemzedékek számára újra hozzáférhetővé a katolicizmus lényegét és üzenetét. Az egyik szereplő fesztiválja műsorára vesz valamit, a másik feljelenti és betiltatja. Struktúra és hozzáférhetőség, muszáj választanunk, egyik se nagyon viseli el a másikat.
Aki a jóhírt akarja elvinni testvéreihez, elsősorban is tanuljon nyelveket. Ne csak angolt vagy németet, hanem magyar nyelvünknek azokat a regisztereit, amelyek néhány példájáról fentebb megemlékeztünk. Vegyen egy füzetet magának, írja bele és húzza át azokat a mondatokat, amelyeket többé nem érdemes kimondani. A kegyeskedő, hamis, üres és a lényeget eltakaró körülírásokat, a prűd hasonlatokat, a rózsaszín felhőket – meg persze a kénköves kínzókamrákat is. A struktúra elidegenítő mondatait. És gyűjtse a hozzáférést segítő, érvényes mondatokat. Vannak ilyenek, csak kevéssé hallatszanak a végtelen hazugság-morajban. Meg kell találnunk őket, ahogyan a 451 Fahrenheitben is meg kell találniuk a törvényen kívülieknek azokat, akik még emlékeznek könyvekre, gondolatokra, érvényes mondatokra. S ha megtaláltuk, meg kell tanulnunk őket. A fejünkbe kell vésnünk őket, ahogyan Bradburynél is.
