Skóciai Szent Margit
Otóber 16-án a magyar származású skót királynéra, Skóciai Szent Margitra emlékezik az Egyház. III. Malcolm feleségeként nagy befolyást gyakorolt a kora középkori Skóciára, főként hitéleti tevékenységével.
Legrégebbről fennmaradt életrajzát Dunfermline-i Turgot (Theoderich) bencés szerzetes, Margit gyóntatója írta.
A királylány 1047. június 10-én született Magyarországon, Réka várában, a Baranya megyei Mecseknádasd mellett, ahova atyja, Edvárd az angol trónt bitorló Kanut elől menekült. Édesanyja, Ágota, Szent István leánya (más források szerint húga) volt.
Edvárd 1057 körül feleségével és gyermekeikkel – Margittal, Krisztinával és Edgárral – visszatért Anglia földjére. Királlyá koronázták, de néhány év múlva meghalt. 1066-ban fiát, Edgárt választották királlyá, ám Hódító Vilmossal szemben nem voltak esélyei: a legfontosabb állami hivatalok normannok kezében voltak, akik Vilmost ünnepelték mint új királyt; Edgárt elűzték. 1072-ben az özvegyen maradt Ágota gyermekeivel Skóciába, Anglia ősi ellenségéhez menekült.
Skóciában Véreskezű Malcolm uralkodott, aki félelmetes kegyetlenséggel állt bosszút Macbeth hívein, miután Macbeth atyját megölte, és elragadta a trónt. Malcolm feleségül kérte Margitot, aki csak családjának sürgetésére mondott igent a házasságra.
Margit 1069-ben III. Malcolm király felesége és így Skócia királynéja lett. Házasságukból nyolc gyermek született. Fokozatosan megszelídítette férjét. „Malcolm a legnemesebb családból vett magának feleséget, aki még nemesebb volt bölcsességében és jámborságában. Hatására a király elhagyta vad szokásait. Egész környezete megváltozott; előtte többé egy durva szót ki nem ejtettek” – olvasható életrajzában.
A királyné népének jótevője, a szegények segítője, az Egyház pártfogója volt. Egyházi reformok fűződnek nevéhez: egységesítette a liturgiát, rendezte az egyházi visszásságokat; templomokat, kolostorokat építtetett. Ő alapította a dunfermline-i apátságot.
Életrajza tanúsága szerint Margit összehívta a skót egyház zsinatát, hogy a római egyház szokásaitól eltérő hagyományoktól, amelyek az egykor Írország felől megtérített skót egyházban még mindig föllelhetők voltak, megszabadítsa a skótokat. A királyné a zsinaton tárgyalt teológiai kérdésekhez is hozzászólt. Éles viták folytak arról, hogy a bűnös embernek szabad-e Krisztus testét magához vennie. Margit azt a nézetet képviselte a zsinat előtt, hogy ha valaki meggyónt, megbánta bűneit, megtette az elégtételt, és hittel járul a szentáldozáshoz, az a Szentírás szerint nem ítéletre, hanem bűnei bocsánatára méltó.
Az életrajzíró Theoderichtól és más forrásokból is tudjuk, hogy Skócia népe hálás szeretettel tisztelte az irgalmasságáról híres Margit királynét, aki minden nyomorúságos szenvedőn segített. Különös figyelmet fordított a betegekre és a szegényekre, iskolákat nyitott.
Margit, aki Alfréd családjának utolsó királynéja volt, minden angol királynő anyja is lett azáltal, hogy leánya, Matild Hódító Vilmos legkisebb fiának, a Vilmos utódjává tett I. Henriknek lett a felesége. Margit legkisebb fia I. Dávid néven követte apját a skót trónon, ám mindvégig az angolok irányítása és ellenőrzése alatt uralkodott.
Margit 1093. november 16-án halt meg, négy nappal azután, hogy férje, Malcolm és idősebb fia az angolok elleni csatában elestek. Edinburgh mellett, a Malcolm által alapított Szentháromság-templomban temették el. A reformáció idején Margit és Malcolm földi maradványait Spanyolországba menekítették, az Escorial templomában nyugszanak. Margitot szentként kezdték tisztelni. Neve sokáig igen népszerű keresztnév volt Skóciában.
Sziléziai Szent Hedvig
II. András király felesége, Gertrúd királyné húgára, Szilézia védőszentjére emlékezünk liturgikus emléknapján, október 16-án.
Hedvig 1174 körül született Bajorországban, Andechs várában. Szülei, Andechsi IV. Berthold és Groitzschi Ágnes ötéves korában bízták őt a kitzingeni bencés apácákra. A család, mely Barbarossa Frigyes császártól hercegi rangot kapott, királyi családokból származó vőlegényeket keresett leányai számára: Ágnest a francia királyhoz, Gertrúdot II. András magyar királyhoz adták feleségül. Hedvig számára is királyi családból való vőlegényt kerestek, de előtte meg kellett szereznie a bencés apácák között a rangjához illő műveltséget.
A Kitzingenben töltött évek azonban Hedvig számára sokkal többet jelentettek ennél. A bencés élet ritmusa, az Isten jelenlétében élő testvéri közösség megragadta a gyermek lelkét. Az 1300 körül írt legenda Hedvig két sajátos jellemvonását említi: szorgalmasan tanulmányozta a Szentírást, és mindenben a Szentlélek volt különleges tanítómestere. Ebből a két forrásból merítette erejét élete végéig.
1186 körül az akkor tizenkét éves Hedviget kiragadták a békés kolostori környezetből. A család megtalálta a vőlegényét Henrik, a sziléziai herceg fia személyében. Hedvignek követnie kellett vőlegényét egy idegen országba. Szilézia 1163-tól önálló hercegség volt a lengyel tartományok között. Földjét szlávok lakták, Hedvig számára ismeretlen nyelvet beszéltek, erkölcseik és szokásaik is idegenek voltak.
Hedvig első Sziléziában töltött éveiről csak annyit tudunk, hogy a férjét „Istenben szerette mint erényes és népe javát kereső embert”, és hét gyermekkel ajándékozta meg.
1201-ben meghalt I. Boleszláv herceg, és Henrik lett az utóda. Heves harcokat vívott a Piastokkal, melyekből győzelmesen került ki, ennek következtében a sziléziai hercegség addig soha nem látott fénykort ért meg. Henrik óvatosan és okosan kormányozta megnövekedett országát, uralkodói erényei közül kitűnt óvatossága és az, hogy alattvalóival szemben szelíden igazságos volt. Hedvig elkísérte férjét országjáró útjaira, s ha az bírói székébe ült, mellette foglalt helyet. Ilyenkor a legszegényebb és a legelhagyatottabb emberek is tudták, hogy kérésük eljut a herceg füléig. Hedvig határtalan jóságával megnyerte a lengyel nép szívét, az emberek szeretetük jeleként a maguk nyelvén Jadvigának nevezték el.
A szent hercegnő gyakran megszegte a feudális rend szabályait. Ha szükséghelyzetbe kerültek alattvalói, elengedte adójukat, szolgálataikat és adósságaikat. Ezért egyszer az udvari káplán, Ottó pap kifakadt: „Úrnőm, annyi adót engedsz el alattvalóidnak, hogy mi, a te szolgáid, éhen fogunk veszni!” Hedvig így válaszolt: „Légy nyugodt, Isten majd gondoskodik rólatok!”
A hercegnő hamarosan belátta, hogy az országban nagyon hiányzik az a kovász, amely a kereszténység hatását nagy mértékben tudná segíteni: a női kolostor intézménye. Henrik elődei férfi szerzeteseket már megtelepítettek az országban, de egyetlen női kolostor se volt, ami azt jelentette, hogy a leányok számára nem volt nevelési lehetőség, és életüket sem szentelhették egészen Krisztusnak. A legendában olvassuk: „Hedvig megkérte a férjét, hogy saját vagyonukból alapítsanak egy kolostort a ciszterci apácáknak.” A vágy aztán 1202-ben vált valóra Trzebnicában. Hedvig később itt lelt igazi otthonára, bár ő maga soha nem tett szerzetesi fogadalmat, akkor sem, amikor özvegyként beköltözött a kolostorba, melynek akkor már egyetlen életben maradt gyermeke, Gertrúd volt az apátnője. Hedvig életében az évek során egyre nagyobb teret nyert a szemlélődés, ez lett az alapja minden tevékenységének. Napjait az irgalmasság lelki és testi cselekedetei töltötték ki – bármit tett, soha nem önmagáért tette, mert tekintete állandóan Krisztusra figyelt.
Hedvig különös szeretettel volt a szegények és a betegek iránt, Boroszlóban (Wrocławban) az ő kezdeményezésére nyitották meg Szilézia első ispotályát, amelyet a neumarkti leprás otthon követett. A legenda leírja, hogy Hedvig saját kezűleg szolgálta ki a szegényeket és a betegeket, maga osztotta ki az alamizsnát, s csak akkor bízta ezt másra, ha maga már nem boldogult a sok teendővel.
A szegényekben is Krisztust szolgálta. Tizenhárom szegény állandóan volt a környezetében, akikkel egy asztalnál evett. Ezek a szegények akkor is követték, ha úton volt férjével az országban, s ha megérkeztek egy várba vagy más szálláshelyre, először mindig róluk gondoskodott. Nemegyszer a számára készített finom ételeket tálalta fel nekik. Ezért az udvari emberek körében elterjedt a mondás: „Inkább vagyok koldus a hercegnő asztalánál, mint vendég a hercegnél!”
Hedvig belső életében, lelkében egyre hasonlóbbá vált Krisztushoz. Lépésről lépésre követte az Urat a kereszt hordozásában. Kegyetlenségig menő szigorral bánt önmagával. Az Úr pedig kemény próbára tette a kereszt iránti szeretetét: hét gyermeke közül hat a szeme láttára halt meg, 1238-ban elvesztette a férjét is.
Botránkozást keltett a környezetében – gondoljunk csak Hedvig méltóságára –, hogy gyakran járt mezítláb. Így elbeszélik, hogy a gyóntatója egyszer csináltatott neki egy pár cipőt, és megparancsolta, hogy hordja. Hedvig követte is a parancsot, és hordta a cipőt – de nem a lábán, hanem a kezében. Mikor pár év múlva a pap észrevette, hogy a cipő használatlan, Hedvig megjegyezte: „Pedig én engedelmeskedtem és gyakran hordtam!” (Attribútumai között szerepel e pár cipő is a templommakett, a Mária-szobor, a könyv és a rózsafüzér mellett.) Legendaírója így magasztalja Hedvig vezeklését: „A szent lába nyoma a hóban olyan meleget sugárzott, hogy a nyomába lépő, didergő szegények lába felmelegedett tőle!”
A szentek, akik hasonlóvá váltak a megfeszített Krisztushoz, a kereszten élték át a vele való egyesülést. „Hedvig egy alkalommal – mondja a legendája – elmélyült imádságban térdelt a trzebnicai kolostor templomának feszülete előtt. Egyszer csak a feszület megmozdult, a Megfeszített jobb karja eloldódott a kereszttől, átölelte Hedviget, és megáldotta. Az Úr így adta tudtára, hogy meghallgatta imádságát.” Ez a jelenet Hedvig életének legbenső misztériumát is jelzi, és az összes nagy misztikus rokonává teszi őt.
Hedvig 1243. október 15-én halt meg a trzebnicai kolostorban. A kolostor templomában temették el. Tisztelete azonnal megkezdődött és a sírja körül történt csodák hatására hamarosan megindították a szentté avatását. IV. Kelemen pápa iktatta a szentek sorába 1267-ben.
Antiochiai Szent Ignác
A lángoló hite miatt Theophorosznak, azaz Istenhordozónak is nevezett Antiochiai Szent Ignác püspökre és vértanúra emlékezünk liturgikus emléknapján, október 17-én.
Ignác püspököt az apostoli atyák közé soroljuk, nem csupán azért, mert még személyesen ismerhetett több apostolt is, hanem mert kiemelkedik azok közül, akik az apostolok után következő nemzedékben folytatták az Egyház alapjainak építését. Ignác nemcsak oszlop volt az épülő Egyházban, hanem levelei által századokon át, egész a mai időkig megvilágosítja a hívők szívét.
Legendája szerint Szent János apostol tanítványa volt, sőt az evangéliumokban is szerepelt – eszerint Ignác lett volna az a kisgyermek, akit Jézus a tanítványok körében magához vont, és azt mondta nekik: „Ha olyanok nem lesztek, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyek országába!”
Életrajzi adataiból azonban nem sokat ismerünk. Az első század közepe táján született, valószínűleg Szíriában. Vértanúsága körülményeiből arra következtethetünk, hogy rabszolga származású volt. Szent Péter és Eudiosz után harmadikként volt Antiochia püspöke. E város a római birodalom keleti részének és a hellén kultúrának, valamint Jeruzsálem mellett az Egyháznak is központja volt. Itt alakult az első pogányokból megtért keresztény közösség.
Ignác püspöknek egész életében harcolnia kellett a gnosztikusok ellen, akik a Jeruzsálem pusztulása miatt csalódott és kiábrándult zsidók között terjesztették tévtanaikat. Lelkipásztori gondját súlyosbította a Domitianus császár által elrendelt üldözés, amely elvileg a lázadozó zsidók ellen irányult, de alig tett különbséget a zsidók és keresztények között, azzal a megindoklással, hogy a kereszténység nem önálló vallás, hanem csupán egy zsidó szekta.
Domitianus halála után egy kis ideig békesség volt, Traianus császár alatt azonban Asia provinciában ismét üldözni kezdték a keresztényeket. Antiochiában is ellenük fordultak, valamikor a 110 és 115 közötti években. A püspököt is elfogták. Mivel az egész városban tisztelték, letartóztatása felháborodást keltett, nemcsak a keresztények, hanem a zsidók és a pogányok, sőt az eretnek gnosztikusok körében is.
Ignácot megbilincselték, és katonai őrizet alatt hajón Róma felé indultak vele, mivel a halálos ítélet úgy szólt, hogy vadállatok elé kell vetni Rómában. Azonban a hajó ismeretlen okok miatt kitérőt tett és érintette az Asia provinciabeli kikötővárosokat, így a keresztény közösségeknek alkalmuk nyílt arra, hogy felkeressék a fogoly püspököt. E látogatásokra válaszolva Ignác leveleket intézett a helyi egyházakhoz.
Hét levele – Efezusiakhoz, Magnésziaiakhoz, Trallésziekhez, Rómaiakhoz, Philadelphiaiakhoz, Szmirnaiakhoz, Polikárphoz –, melyek magyarul olvashatók az Ókeresztény írók sorozat második, Apostoli atyák kötetében, világosan jelzi a püspöki hivatal jelentőségét az Egyházban. Ignác az akkoriban mindenfelé terjedő eretnekségekkel szemben egyetlen menedéket lát: a hívő közösség szoros kapcsolatát a püspökével. Vezérelve az egység és a Krisztussal való egyesülés volt. Boldognak mondja azt az egyházközséget, amely olyan szoros kapcsolatban áll a püspökével, „mint az Egyház Jézus Krisztussal, és mint Jézus Krisztus az Atyával”. A szmirnai híveknek ezt írta: „Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Krisztus van, ott van a katolikus Egyház.”
Elsőként beszélt a katolikus Egyházról – a katolikus kifejezés nála egyetemest jelent, és a püspökkel közösségben lévő egyházra utal. Nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy a püspökkel való egységnek elsősorban a közös imádságban és az Eucharisztia közös ünneplésében kell megnyilvánulnia. „Senki ne legyen tévedésben! Aki nincs az oltár kerületén belül (azaz az áldozatbemutatás helyén), az megfosztja magát Isten kenyerétől. Ha egyik vagy másik imádságnak oly nagy ereje van, mennyivel több a püspök és az egész Egyház imája!” „Arra törekedjetek, hogy Eucharisztiátok egy legyen. Egy ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztus teste, és a kehely az ő vérének egységére, egy az áldozati oltár, ahogyan egy a püspök a papsággal és a diakónusokkal, hogy Isten szerint cselekedjétek, amit cselekedtek.”
Ignác levelei betekintést nyújtanak a jó pásztor lelkébe is, és láthatjuk hitének izzását, amely miatt a vértanúságtól sem riadt vissza. Újra meg újra felbukkan leveleiben a gondolat: „Váltságdíj vagyok értetek… engesztelő áldozat leszek helyettetek… feláldozom az életemet értetek!”
Mindazonáltal tudatában volt gyöngeségének, és tudta, hogy a halál pillanatáig meginoghat a szenvedések előtt, ezért kérte híveit, imádkozzanak érte, hogy a próbatétel idején üdvösséget találjon: „Imádkozzatok értem, nehogy olyannak találtassam, aki nem állta ki a próbát. Még veszélyben vagyok. Hűséges azonban az Atya Jézus Krisztusban, hogy beteljesítse az én kérésemet és a tiéteket.”
Mikor megérkeztek Rómába, sietve az amfiteátrumba vitték Ignácot. Miközben a vértanúság helye felé hurcolták, láncait „lelki gyöngyök”-nek nevezte. Amint meghallotta az éhes vadállatok ordítását, megismételte azokat a szavakat, melyeket korábban a római egyháznak írt: „Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl, hogy tiszta kenyér lehessek. Ösztökéljétek a vadállatokat, hogy azok legyenek a sírom, és semmit meg ne hagyjanak belőlem, nehogy bárkinek a terhére legyek!” A cirkuszi tömeg szeme láttára vetették a vadak elé. Haldokolva a világba kiáltotta: „Mindazok, akik nem Jézus Krisztusról beszélnek nekem, számomra csak síremlékek és sírkövek!” Mikor a vadállatok széttépték Ignácot, Traianus elismeréssel így nyilatkozott: „Nagy a keresztények bátorsága! Hol van egy görög, aki így tudna meghalni a maga isteneiért?”
Ami a szent testéből megmaradt, azt a keresztények eljuttatták Antiochiába. A római martirológium úgy tudja, hogy az ereklyéket később visszavitték Rómába és a Szent Kelemen-bazilikában helyezték el.
A latin egyház korábban a vértanúság napján, december 20-án ünnepelte Antiochiai Szent Ignácot, később, nyilvánvalóan másolási hiba következtében, általánossá vált a február elsejei megemlékezés. Az új római naptár a szír egyháztól vette át az október 17-i ünnepet.
Aki megfestette a Szűzanya arcát – Szent Lukács evangélista
Október 18-án Szent Lukácsra emlékezünk, aki orvosként Krisztusban fedezte fel az emberiség gyógyítóját, és akit a festők védőszentjeként is tisztelünk. Evangéliumában különös tisztelettel írt Szűz Máriáról, mintegy hiteles képet festve így Krisztus édesanyjáról.
Az apostolok cselekedeteiben olyan részletekkel találkozunk, amelyek alapján feltételezhető, hogy Szent Lukács Antiochiában nőtt fel pogány görög nemzetiségű családban. Leírásaiból kitűnik, hogy tájékozott volt a városban és az antiochiai keresztények körében. És bár két szentírási könyvet tulajdonít neki a hagyomány, személyéről mégis keveset lehet tudni. Igazi evangélista, aki nem önmagáról, hanem a világ Üdvözítőjéről akar beszélni, hogy minden istenszerető lélek megtudhassa, mennyire igaz mindaz, amire az Egyház tanította.
A Kolosszeieknek írt levél záradékából tudjuk Lukács eredeti foglalkozását, mert Szent Pál ezt írja: „Köszönt benneteket Lukács, a kedves orvos” (Kol 5,15). Minden jel arra mutat, hogy a pogány ifjú, Lukács Barnabás és Pál tanítványaként ismerkedett meg az evangéliummal, majd a foglalkozásából, orvos mivoltából adódó pontosság- és hitelességigénytől hajtva, a Szentlélektől vezérelve útra kelt, hogy utánajárjon mindannak, amit Krisztusról hallott. Találkozhatott még a Szűzanyával, továbbá az egykori tanítványokkal, gyógyult betegekkel, vakokkal, talán Lázárral is. Nagyon sok olyan eseményt és részletet is leír, melyek más evangéliumokban nem találhatók (Angyali üdvözlet, Mária Erzsébetnél, a gyermek Jézus, az irgalmas szamaritánus, a gazdag ember és Lázár, a farizeus és a vámos imája, a vérrel verítékezés, a tékozló fiú stb.). Ezek az értékes részek megmutatják Szent Lukács csodálatos lelki tulajdonságait.
A pogány Lukácsra is (mint Mátéra) nagy hatással volt az a felismerés, hogy a próféták jövendölései szerint Sionból jön a törvény, és Jeruzsálemből sugárzik szét az egész világra az üdvösség. Simeon hálaimájában felcsendül az egyetemesség gondolata – ezt az imát csak Lukács írta le az evangélisták közül: „Ez a Gyermek világosság a pogányok megvilágosítására és dicsőség a te népednek, Izraelnek!” (2,32).
Amikor az első missziós útról Pál és Barnabás visszatért Antiochiába, beszámolójuk lényege annak elbeszélésében állt, hogy „Isten általuk a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját” (ApCsel 14,27). Ebből a beszámolóból később nagy vita kerekedett, mert a mózesi törvény mellett kardoskodók azt követelték, hogy a pogányokat előbb tegyék zsidóvá a körülmetéléssel, s csak utána lehetnek keresztények, mert nekik is végig kell járniuk az Ószövetség „előkészítő iskoláját”. A döntést e kérdésben a jeruzsálemi zsinat hozta meg, felmentvén a pogányokat e kötelezettség alól. A vita heve azonban Lukács leírásából ma is jól érezhető (ApCsel 15. fejezet).
Az apostolok cselekedetei szerint Lukács Szent Pál munkatársa volt missziós útjai során, majd Pál Timóteusnak írt második levelében megemlíti, hogy elkísérte az apostolt Rómába, ahol fogságában is mellette volt.
A hagyomány úgy tartja, hogy az evangélista Szent Pál vértanúsága után Achájában, Dél-Görögországban szolgált püspökként, majd valószínűleg Patara városában ő is vértanú lett. Maradványait 357-ben vitték Konstantinápolyba.
A hagyomány szerint Lukács festette a római Santa Maria Maggiore-bazilikában őrzött Mária-képet és a częstochowai Fekete Madonna-ikont, valamint megfestette Jézus arcát is.
A Szűzanyáról a legtöbbet és a legszebben ő beszél, így, ha nem is ecsettel, de szavakkal képet rajzol égi édesanyánkról.
Szent Lukács, aki mint orvos különös részvéttel fordult a beteg emberhez, mint evangélista észrevette, hogy a Megváltó maga is orvos, sőt, ő „az Orvos”, aki a beteg emberiségnek meghozta a gyógyulást a megváltás művének beteljesítésével. Úgy mutatja be evangéliumában az Emberfiát, mint a betegek gyógyítóját, a bűnöket megbocsátó Irgalmat, aki árasztja az emberek között Isten jótéteményeit és hirdeti az irgalmasság evangéliumát.
A Legenda Aurea szerint maga a Lukács-evangélium is gyógyít, mégpedig háromféleképpen: sebeket gyógyít azáltal, hogy a megtört szívűeknek hirdeti a megváltást; erősít azáltal, hogy elmondja az örömhírt; végül megőriz az újabb romlástól azáltal, hogy közli az isteni törvényeket és evangéliumi tanácsokat.
A hagyomány szerint a Szűzanya sok dolgot megőrzött a szívében és emlékezetében éppen azért, hogy később a szent evangélistáknak elmondhassa. Lukács pedig felkereste őt, és sok kérdést tett fel neki az Üdvözítőről, s ezekre sorban választ kapott. Így írhatta meg az evangélium elején olyan részletesen Jézus gyermekségtörténetét, benne Mária imádságával, a Magnificattal és Zakariás himnuszával, a Benedictusszal.
A Santa Maria Maggiore-bazilikában őrzött Mária-képről, amelyet a hagyomány Szent Lukács festményének tart, e történetet őrzi a hagyomány: Nagy Szent Gergely idejében, a 6. század végén pestis pusztított Rómában. Mivel a járvány nem akart szűnni, a pápa körmenetben hordozta körbe e képet a csapással sújtott városban, és a vész elmúlt.
Védőszentjüknek tekintik Szent Lukácsot az aranyművesek, a cizellálók, a zománckészítők, a festők, a kőfaragók, a művészek, az orvosok, az ötvösök, a sebészek, a szobrászok, az üvegfestők, a kórházak, a fürdők. Az ő nevét viseli a budai Lukács-fürdő.
Keresztes Szent Pál
Október 19-én Keresztes Szent Pálra emlékezik az egyház. A misztikus Danei Pál Ferencet a szent keresztnek és Krisztus szenvedésének különleges tisztelete jellemezte. Mindenről lemondva szegényeknek és betegeknek szolgált. Megalapította a passzionisták rendjét, teljes nevén a Szent Keresztről és a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedéséről nevezett sarutlan papok kongregációját.
Pál 1694-ben született egy 16 gyermekes ovadai (Itália) nemesi családban. Kereskedőnek szánták, el is kezdett dolgozni édesapja mellett, azonban 1713-ban a helyi plébános egyik prédikációja hatására elhatározta, hogy egész életét Krisztus szolgálatára és követésére szenteli. Sokat imádkozott, mélyen tisztelte a Szent Szüzet, zokszó nélkül vállalta a szenvedést. Továbbra is dolgozott az üzletben, ám mellette hitoktatóként szolgált a helyi plébánián.
Gyóntatója, Don Policarpo Cerutti, óvakodva minden rendkívüliségtől, Pál imádságos életét (naponta legalább hét órát töltött imádsággal és más lelkigyakorlatokkal) a gőg megnyilvánulásának tartotta, és szigorú parancsok kíméletlen megtartását követelte Páltól.
Francesco di Gattinara alessandriai püspök, barnabita szerzetes előtt feltárta Pál: imádságai során kialakult benne a meggyőződés, hogy olyan szerzetesközösségben kell szolgálnia Istent, amelynek tagjai fekete reverendát hordanak, s szívük fölött egy jelvényt viselnek. A jelvényben egy szív fölött kereszt áll, amely körül e felirat olvasható: Jesu Christi Passio (Jézus Krisztus szenvedése). Az öltözetnek is azt kell hirdetnie, hogy viselői egészen közelről akarják követni a szenvedő Krisztust. A püspök felismerte az ifjú lelkében misztikus bensőséggel égő szeretetet Krisztus szenvedése iránt. 1720. július 22-én megáldotta és átadta Pálnak az általa megálmodott ruhát, amely később a passzionisták rendi ruhája lett.
Az 1720. esztendő végén, egy negyvennapos lelkigyakorlat gyümölcseként Pál megfogalmazta első szabályzattervezetét, amelyet alapítandó közösségének szánt. Benne a legszigorúbb vezeklést és szemlélődést a széleskörű apostoli tevékenységgel kapcsolta össze. Mivel az érvényben lévő kánonjog a rendalapításhoz pápai jóváhagyást írt elő, a püspöktől kapott engedély csak rá vonatkozott, s ennek értelmében egyedül ő élhetett az egyházmegye területén az általa kívánt életformában.
Mindenről lemondva remetének vonult az Orbetello közelében levő Argentaro hegyekbe; szegényeknek és betegeknek szolgált, segítette a közeli falvak és városok legelhagyottabb, legszegényebb embereit. 1724-ben kapott szóbeli pápai jóváhagyást, hogy társakat vehet maga mellé. A Monte Argentario remeteség tagjai missziós prédikálásba kezdtek a környék helységeiben; nagyra becsülték őket mint hitoktatókat, szónokokat, betegápolókat és papokat.
1726 végén a testvérek Rómában átvették a San Gallicano kórházat. Pált és társait 1727-ben szentelték pappá. Az 1733-ban kitört osztrák-spanyol-francia háború során rájuk bízták a katonák lelki gondozását, s ez új lendületet adott a rendnek. Újabb és újabb társak csatlakoztak Pálhoz; az új tagok között volt Pál legfiatalabb testvére, Antal is. A nápolyi király támogatásával végre hozzáfoghattak az első kolostor építéséhez, amelynek templomát 1737. szeptember 14-én szentelték fel.
1738-ban Pál elérkezettnek látta az időt, hogy szabályzatuk végső jóváhagyása ügyében a pápához forduljon. A szabályzattervezet felülvizsgálására összehívott bizottság elutasította a rend engedélyezését, annak túlzó szigora miatt. A novíciusok nagy része elhagyta a társaságot. 1741. május 15-én a pápa, miután enyhítettek a szabályzat követelményein, elismerte a szerzetesi kongregációt. A tagok 1741. június 1-én ünnepélyes szerzetesi fogadalmat tehettek: elsőként Pál, akit ettől kezdve Keresztes Pálnak neveztek.
A fiatal szerzetesi közösség fejlődésnek indult. 1744-ben Vetrallában és Sorianóban alapítottak újabb kolostorokat. Rómában felülvizsgálták a szabályzatot, és egy újabb pápai okmány 1746. április 28-án jóváhagyta a passzionisták rendjét. Egyre több novíciust vettek föl, és 1747-ben megtartoták az első általános káptalant, amelyen Pált megválasztották a kongregáció főnökének. Pál negyven éves korától fogva állandóan beteg volt, mégis szakadatlan látogatta a kolostorokat, fáradhatatlanul prédikált, s 1771-ben jelen volt az első passzionista női kolostor megalapításánál Cornetóban.
1773. december 6-án XIV. Kelemen pápa a passzionistáknak ajándékozta a római Szent János és Pál-bazilikát és kolostort a Celio dombon (a kongregáció központja ma is ott van). Pál e kolostorban töltötte élete utolsó éveit. Betegágyánál meglátogatta őt XIV. Kelemen és VI. Piusz pápa. 1775. október 8-án halt meg.
1853. május 1-én avatták boldoggá. IX. Piusz pápa 1867. június 29-én, (Szent Péter és Pál napján) a szentek sorába iktatta Pált. Ünnepét 1869-ben vették fel a római naptárba; április 28-ra került. 1969-ben október 19-re helyezték át.
Lelki hagyatéka: a kereszt misztikája – a rendi szabályzaton kívül lelki naplójában és több mint kétezer levelében maradt az utókorra. Lelkiségére nagy hatással volt Szalézi Szent Ferenc, Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz és Tauler misztikája. A szenvedést apostoli küldetésként élte át; nem csak azért vágyott rá, mert benne Krisztussal egyesülhetett: a szenvedés számára elsősorban a szeretet műve, ami cselekvésre sarkall.
Pál lelkületére jellegzetes módon tervezte meg a passzionisták első fogadalomtételének szertartását, amelyet a kongregáció azóta is hűségesen őriz: a novíciusok körmenetben vonulnak az Oltáriszentség elé. Mindegyikük vállán kereszt, fejükön töviskorona. Az oltár előtt a földre borulnak. Elolvassák felettük Jézus Krisztus szenvedéstörténetét Szent János evangéliuma szerint. Ennek végeztével fölkelnek, és fogadalmat tesznek: a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség mellett megfogadják, hogy különleges gondot fordítanak a szenvedő Krisztus követésére és hirdetésére.
Szent Vendel
Október 20-a Vendel, a jószágtartó gazdák, pásztorok, juhászok védőszentjének emléknapja. Legendája szerint ír, más forrás alapján frank származású; mesébe hajló hagyomány szerint királyfi volt.
Vendelt (Skócia, 554 körül – Tholev, 617) gyermekkorától mély hit jellemezte. A keresztény műveltség, a papság iránti vonzódását atyja nem nézte jó szemmel, s nyájainak őrzését bízta rá. Ám az ifjú szívében a juhok legeltetése közben, a mezők csendjében megérlelődött a szemlélődés utáni vágy: elhatározta, hogy remete lesz. Hat társával Rómába zarándokolt.
Hazatérvén, a remeteség iránti vágytól vezérelve, egy Trier közeli erdőben kunyhót építettek. Szigorú böjtöléssel és imádsággal pusztai remeteként éltek, olykor koldulni kényszerülve. A legenda szerint egyszer egy gazda megszidta Vendelt: ahelyett, hogy tétlenkedve koldul, inkább dolgozna és ő segítene másokon. Vendel elszegődött a gazdához, aki előbb disznóit, majd marháit és juhait bízta rá. Mindig a legjobb legelőt kereste a juhoknak, fáradságot nem kímélve járta nyájával a dombokat.
A körülötte letelepedett remeték mélyen tisztelték és elöljárójukká választották. Az egyik legenda szerint szerzetesrendet alkottak, kolostort építettek, és a bencés regula szerint élő közösség apátjává választották Vendelt.
617-ben halt meg. Azon a helyen temették el, ahol remetekunyhója állt. Sírját nagy tisztelet övezte; fölé kápolnát emeltek, mely – a nevéhez fűződő csodáknak köszönhetően – zarándokhellyé vált. Csodás közbenjárásáról főleg a járványos betegségek áldozatai tettek tanúságot, illetve azok, akik állataik bajaiban hívták segítségül.
1320-ban pestisjárvány ütötte fel a fejét Trierben, ám Szent Vendel közbenjárására megszűnt a járvány. Hálából templomot építtettek tiszteletére.
A római naptárba ugyan nem került be ünnepe, de Európa-szerte több mint ezerötszáz templomot ajánlottak oltalmába. Tiszteletét a német telepesek hozták magukkal Kelet-Európába, így hazánkba is.
Magyarországi kultuszának elterjedése Padányi Biró Márton veszprémi püspöknek is köszönhető, aki a Sümeg melletti Deákiban kápolnát építtetett tiszteletére, ahol az 1755. évi marhavész idején körmenetet vezetett. Vendel szobrai főleg a Dunántúlon, Buda vidékén, Heves megyében és a Jászságban gyakoriak.
Boldog IV. Károly király
Utolsó királyunkra, a 2004-ben boldoggá avatott IV. Károlyra emlékezünk október 21-én.
Károly osztrák főherceg 1887. augusztus 17-én született az alsó-ausztriai Persenbeug várában. Apja Ferenc József unokaöccse, Ottó főherceg, édesanyja Mária Jozefa szász királyi hercegnő volt. Anyja mély katolikus hitben nevelte. Már kisgyermekként kialakult benne az érzékenység mások szenvedései iránt.
Maria Vinzentia Faunland nővér, a soproni orsolyita zárda stigmatizált apácája Károly nyolcéves korában megjövendölte, hogy sok szenvedés lesz az osztályrésze. Azt kérte, „burkolják a fiatal főherceget imádságba, mert császár-király lesz, aki sokat fog szenvedni, és célpontja lesz a pokol támadásainak”. Károly halála után ebből az imádkozó közösségből alakult ki a Károly Király Imaliga a népek békéjéért.
Károly szerelmi házasságot kötött Bourbon-Pármai Zita hercegnővel. Mariazellben kérte meg Zita kezét – a Szűzanyára bízták magukat, jegygyűrűjükbe ezt vésették: „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Szülője”. Közös életcéljukat Károly így fogalmazta meg eljegyzésükkor: „Mostantól egymást kell kölcsönösen az égbe vezetnünk!” 1911. október 21-én házasodtak össze. Nyolc gyermekük született. Halálos ágyán a király ezt mondta hitvesének: „Végtelenül szeretlek téged.”
Gyermekeik nevelésében – a Habsburg családi szokásokkal szemben – a szülők is aktívan részt vettek, a színvonalas oktatás mellett boldog, szeretetteljes légkört biztosítottak számukra. A király egyik utolsó kívánsága pedig az volt, hogy halála után gyermekeit öt magyar bencés szerzetes nevelje.
Károly 1914. június 28-án, Ferenc Ferdinánd halálát követően lett az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse, majd Ferenc József halála után, 1916. november 21-én foglalta el a császári trónt.
1916. december 30-án koronázták Magyarország apostoli királyává a Mátyás-templomban. Őszintén szerette és becsülte népünket, magyarul éppen olyan jól beszélt, mint németül. Ezt mondta egyszer: „Ha a magyarok a hazájukról beszélnek, annyi hűség árad a szemükből.”
Károly huszonkilenc évesen, a világháború harmadik évében lett császár és király. Fiatalon, kormányzati tapasztalatok nélkül indult el földi értelemben sikertelen, de annyi jóakarattal teli keresztútján. Uralkodói hivatására úgy tekintett mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, életét értük szentelte. Vallotta, hogy egy uralkodó legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Az első pillanattól kezdve ki akarta vezetni népeit az értelmetlen háborúból. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. Béketörekvéseiben legnagyobb támasza hitvese, Zita volt.
Már trónra lépésekor kiadott kiáltványában is a béke megteremtését nevezte meg fő feladatának: „Mindent meg akarok tenni, hogy a háború borzalmait és áldozatait a legrövidebb határidővel megszüntessem, a béke súlyosan hiányolt áldásait népeim számára visszanyerjem…”
„Károly király volt az egyetlen tisztességes ember, aki a háború alatt vezető helyen állott, de nem hallgattak rá. […] Őszintén akarta a békét, és éppen ezért gyűlölte őt az egész világ.” (Anatole France)
„Mindent inkább, mint csak egy igazságtalanságot. Ez a keresztény lelkiismeret a trónon. A háborútól való iszonyodása és szenvedélyes törekvése a béke helyreállítására szintén nem csupán a politikai belátásból táplálkozott, hanem abból a forró emberszeretetből, melynek forrása nála az istenszeretet volt.” (Apponyi Albert)
„Minden erejét a béke megteremtésére fordította, támadások és meg nem értettség árán is. Ezért napjainkban is követendő példa számunkra, kinek közbejárását kérhetjük az emberiség békéjének érdekében.” (XVI. Benedek pápa)
Károly célja egy demokratikusabb és szociálisan igazságosabb birodalom létrehozása volt, ahol a trón valódi támasza a népek szeretete és elégedettsége. A rendkívül súlyos helyzet ellenére széles körű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. A magyarországi koronázási lakoma tizenkilenc fogását a budapesti hadikórházakban küldette a koronázás estéjén, a magyar országgyűlés által neki és hitvesének ajándékozott ötven-ötvenezer aranyat pedig szociális célokra, hadiözvegyek és -árvák megsegítésére fordították. Szociális érzékenységét mutatja, hogy ő hozott először létre a világon népjóléti minisztériumot, először Ausztriában, majd Magyarországon, 1917-ben. Az Egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát.
Egész életét a kötelességérzet és a felelősségtudat jellemezte. Az önuralom rendkívül fontos volt számára, ahogy mondta, „ez a legnehezebb uralkodás”. Gyermekkorától fogva különleges tisztelettel tekintett az Oltáriszentségre. Akárhol élt, mindig volt a lakhelyén egy magánkápolna, ahol az Eucharisztiát őrizték. Éjszakánként sokszor imádkozott csöndes magányban az örökmécses fényénél.
„Egy dolgot lehetett benne, mint uralkodóban, kifogásolni: túl nagy, általános emberi jóságát, ami nem az a fajta mindent elnéző jóság volt, hanem igényes, bizalmas jóság.” (Egy munkatársa visszaemlékezése Károly királyra)
A háború végén IV. Károly magatartása tette lehetővé, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére elűzték hazájából.
Hazánkba kétszer próbált visszatérni mint apostoli király, aki esküt tett a szolgálatra, melyet Istentől kapott. XV. Benedek pápa is a Magyarországra való hazatérésre biztatta őt, azt kérte, legyen az Egyház védelmére, mert keletről veszedelem fenyegeti Európát, ami könnyen katakombákba kényszerítheti ismét az Egyházat, és önkényuralomba sodorhatja a népeket.
„Ha valaha visszatérek Magyarországra, úgy azt bizonyára nem uralkodási vágyból teszem. Töviskoronát viseltem eddig, és töviskorona az, amit Magyarország visszaadhat nekem. A koronázási eskü mindig azt jelentette számomra, hogy a király és a nemzet virágzásban és romlásban egyaránt össze kell, hogy kapcsolódjék.”
A második visszatérés alkalmával, 1921. október végén a vérontás megelőzése érdekében végleg letette kardját. Zitával együtt Tihanyba vitték, a bencés apátságban töltötték utolsó magyarországi napjaikat.
Bajánál hagyta el a királyi pár örökre hazánk területét. Az antant dunai hajója innen vitte őket száműzetésük helye, Madeira szigete felé. Az Atlanti-óceán szigetén egy nyirkos házban, szegénységben élt a királyi család. Károly azonban itt sem veszítette el hitét, derűjét. Élete végleg állandó, folytonos imádsággá vált.
A mostoha körülmények között 1922 márciusában súlyosan megbetegedett a király. A fájdalmakat és a szenvedést elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népeiért. Halálos ágyán mindenkinek megbocsátott, aki elárulta őt. Életeszméjét az utolsó napon így fogalmazta meg: „Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.”
1922. április 1-jén hunyt el. Temetésén Antonio Manuel Pereira Ribeiro püspök így beszélt: „Madeirának a mai napig kellett várnia a maga szentjére és most megtalálta azt. Egy mártírt adunk vissza az anyaföldnek.” Károly sírja azonnal zarándokhellyé vált, szent remeteként, családapaként, vezeklő uralkodóként tisztelték a madeiraiak.
Zita Károly halála napjától fogva csak gyászruhát viselt. Hitre és emberségre nevelte nyolc gyermeküket. Élete 97. évében halt meg, 1989. március 14-én.
1972. április 1-jén, IV. Károly égi születésnapjának 50. évfordulóján az illetékes egyházi bizottság és a család képviselőinek jelenlétében Madeirán sor került a király koporsójának fölnyitására; testét romlatlan állapotban találták.
2003. április 12-én II. János Pál pápa jelenlétében kihirdették a dekrétumot, amely elismerte Károly király hősies erénygyakorlatát, életszentségét. Ugyanebben az évben december 20-án pápai dekrétum hitelesítette a Károly király közbenjárására Brazíliában, 1960-ban történt csodás gyógyulást.
Szent II. János Pál pápa 2004. október 3-án avatta boldoggá az utolsó apostoli magyar királyt. Liturgikus emléknapját pedig október 21-ére helyezte. A boldog király ünnepét így nem halálának, hanem házasságkötésének évfordulóján üli meg az Egyház, ezzel is példás házaséletére irányítva a figyelmet, valamint arra, hogy a házasság a szentté válás egyik kitüntetett útja.
Szent II. János Pál pápa
Október 22. Szent II. János Pál pápa liturgikus emléknapja.
Szent II. János Pál pápa Karol Józef Wojtyła néven született 1920. május 18-án Lengyelországban, a Krakkótól 50 kilométerre fekvő kisvárosban, Wadowicében. Korán árvaságra jutott: édesanyja, Emilia Kaczorowska 1929-ben halt meg. Bátyját, Edmundot, aki orvos volt, 1932-ben, édesapját pedig 1941-ben veszítette el.
1938-ban beiratkozott a krakkói Jagelló Egyetemre, melyet Lengyelország náci megszállása alatt bezártak. Karol először egy kőfejtőben, majd a Solvay vegyi gyárban dolgozott. 1942-ben elkezdte tanulmányait az Adam Stefan Sapieha bíboros irányítása alatt álló, illegalitásban működő krakkói szemináriumban. Ebben az időben tagja volt egy szintén földalatti színháznak is.
1946. november 1-jén szentelte pappá Sapieha bíboros Krakkóban. Nem sokkal később Rómába küldték, ahol a francia domonkos szerzetes, Garrigou-Lagrange irányítása alatt tanult. A teológiai doktorátust 1948-ban szerezte meg. Disszertációját A hit értelmezése Keresztes Szent János szerint címmel írta. Tanulmányai időszakában a lengyel emigránsok lelkigondozásával töltötte a nyarakat Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában.
1948-ban visszatért Lengyelországba és különböző krakkói plébániákon, illetve egyetemi lelkészként szolgált. 1951-től folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait, majd az erkölcsteológia és az etika professzora lett a krakkói szemináriumban és a lublini egyetem teológiai karán.
1958. július 4-én XII. Pius pápa krakkói segédpüspöknek nevezte ki. Püspökké szentelésére szeptember 28-án került sor a krakkói Wawel-székesegyházban. Püspöki jelmondatát később pápaként is megtartotta: Totus Tuus (Egészen a Tiéd). 1964 januárjában VI. Pál pápa kinevezte Krakkó érsekévé, majd 1967. június 26-án bíborossá kreálta.
Karol Wojtyła részt vett a II. vatikáni zsinaton, és fontos szerepe volt a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció megfogalmazásában.
I. János Pál halála után, 1978. október 16-án választották pápává. Elődei iránti tiszteletből a II. János Pál nevet választotta. Október 22-én a Szent Péter téren mutatta be székfoglaló szentmiséjét. Homíliájában hangzott el a híres „Ne féljetek!” felszólítás.
II. János Pál volt a 264. az egyházfők sorában, 455 év óta az első nem olasz pápa, az első szláv pápa. Közel 27 éves pontifikátusa az egyik leghosszabb a történelemben.
Az Egyházat imádsággal és gondoskodással vezette, minden megjelenését a derű és a remény hatotta át. Péteri szolgálatát fáradhatatlan missziós lelkülettel végezte: 104 apostoli utazást tett Olaszországon kívül, Olaszországon belül pedig 146-ot. Róma püspökeként az örök város szinte összes plébániáját meglátogatta. Kétszer látogatott Magyarországra: 1991. augusztus 16. és 20. között, valamint 1996. szeptember 6–7-én.
Minden elődjénél több egyházi és állami vezetővel találkozott. A szerdai általános kihallgatásokon több mint 17 millió ember vett részt pápasága alatt. A 2000-ben tartott nagy jubileumi évben több mint 8 millió zarándok érkezett Rómába.
Pápasága alatt 14 enciklikát adott ki, emellett számos apostoli levelet, apostoli buzdítást és apostoli konstitúciót írt.
A fiatalok iránti szeretete vezette, amikor meghirdette az ifjúsági világnapot. Pápasága során ennek kapcsán 19 alkalommal találkozott fiatalok millióival.
II. János Pál pápaságának meghatározó momentuma volt a más vallásokkal való párbeszéd. A pápák közül elsőként ő lépett be zsinagógába 1986-ban. Hívására a világvallások vezetői több alkalommal találkoztak Assisiben, hogy együtt imádkozzanak a világ békéjéért.
Felkészültségével, mély emberismeretével, imádságával hozzájárult a közép-kelet-európai társadalmi változásokhoz, a kommunista rendszer összeomlásához.
II. János Pál pápa vezette át az Egyházat a harmadik évezredbe.
2005. április 2-án, az általa liturgikus nappá tett Isteni Irgalmasság vasárnapjánal vigíliáján halt meg. Azokban a napokban zarándokok milliói érkeztek Rómába. Temetésére április 8-án került sor.
Utóda, XVI. Benedek pápa 2011. május 1-jén avatta boldoggá, és ünnepét október 22. napjára jelölte ki.
2013 júliusában Ferenc pápa aláírta a szentté avatáshoz szükséges dokumentumot, majd 2014. április 27-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapján XXIII. János pápával együtt szentté avatta II. János Pál pápát.
