A hét szentjei

November 15.
Nagy Szent Albert („Albertus Magnus”) püspök és egyháztanító

Albert a bajorországi Lauingenben született 1193 körül Albert Graf von Bollstädt néven. 1223-ban Padovában lépett be a domonkos rendbe, s ezzel kezdetét vette pihenést nem ismerő lázas tevékenysége, melyet mint szerzetes és pap, tanár és író, provinciális és regensburgi püspök, prédikátor folytatott haláláig.

Padovában találkozott Szász Jordánnal (Jordan von Sachsen), a domonkos rend generálisával, aki később az Alpokon túlra, Kölnbe küldte Albertet, abba a nagy német városba, amely Északnyugat-Európa nagy útjainak találkozási pontjában feküdt. Kölnből indulva Albert későbbi útjai során bejárta az akkor ismert világ felét. Rendje megbízásából több városban megszervezte a domonkos főiskolát: Hildesheimben, Freiburg im Bresgauban, Regensburgban és Strassburgban. Ezután érkezett meg Párizsba, ahol az egyetemen elsőként kapott katedrát nem francia domonkosként.

Kölni katedrája köré húsz nemzet növendékei sereglettek, köztük Aquinói Szent Tamás, akinek nagysága előtt később a mester, Albert is meghajolt.

Albert leginkább természettudósként ismert. A természet csodái és rejtélyei először Itáliában tárultak föl előtte, és később a természettudomány majd minden ágával foglalkozott: orvostudománnyal, fiziológiával, állattannal, növénytannal, fizikával, kémiával, földrajzzal, geológiával, ásványtannal, csillagászattal. A növény- és állatvilágot páratlanul ismerte, jó megfigyelőképességéhez tudományos pontosság társult.

Legnagyobb eredménye az, hogy fölfedezte Arisztotelész filozófiai írásait, és termékennyé tette őket a teológia számára.

Amikor IV. Sándor pápa a 77 éves Albertet arra szólította, hogy vegye át a regensburgi püspökség vezetését, nem szívesen mondott igent, de a pápa szava számára Isten akaratát közvetítette. Egy tönkrement egyházmegyét kellett ismét életképessé tennie. Két évvel később, mikor a rábízott feladatot végrehajtotta, alázatosan kérte a pápát, engedje, hadd éljen ismét egyszerű szerzetesként. S mikor a pápa beleegyezését adta, abban is Isten akaratát látta.

„Te magad menj Istenhez. Hasznosabb ez neked, mint ha az összes égben lévő szentet Hozzá küldenéd” – Albert e mondata az emberi lélek és Isten közti közvetlen kapcsolatot hangsúlyozza, amit semmi mással nem lehet helyettesíteni.

Albert 1270-től ismét Kölnben élt. Itt dolgozott általános tisztelettől övezve 1280. november 15-én bekövetkezett haláláig.

1622-ben engedélyezték tiszteletét, XI. Piusz 1931-ben szentté és egyben egyháztanítóvá avatta. 1941-ben a természettudósok védőszentje lett.

November 16.
Skóciai Szent Margit

November 16-án a magyar származású skót királynéra, Skóciai Szent Margitra emlékezik az Egyház. III. Malcolm feleségeként nagy befolyást gyakorolt a kora középkori Skóciára, főként hitéleti tevékenységével.

Legrégebbről fennmaradt életrajzát Dunfermline-i Turgot (Theoderich) bencés szerzetes, Margit gyóntatója írta.

A királylány 1047. június 10-én született Magyarországon, Réka várában, a Baranya megyei Mecseknádasd mellett, ahova atyja, Edvárd az angol trónt bitorló Kanut elől menekült. Édesanyja, Ágota, Szent István leánya (más források szerint húga) volt.

Edvárd 1057 körül feleségével és gyermekeikkel – Margittal, Krisztinával és Edgárral – visszatért Anglia földjére. Királlyá koronázták, de néhány év múlva meghalt. 1066-ban fiát, Edgárt választották királlyá, ám Hódító Vilmossal szemben nem voltak esélyei: a legfontosabb állami hivatalok normannok kezében voltak, akik Vilmost ünnepelték mint új királyt; Edgárt elűzték. 1072-ben az özvegyen maradt Ágota gyermekeivel Skóciába, Anglia ősi ellenségéhez menekült.

Skóciában Véreskezű Malcolm uralkodott, aki félelmetes kegyetlenséggel állt bosszút Macbeth hívein, miután Macbeth atyját megölte, és elragadta a trónt. Malcolm feleségül kérte Margitot, aki csak családjának sürgetésére mondott igent a házasságra.

Margit 1069-ben III. Malcolm király felesége és így Skócia királynéja lett. Házasságukból nyolc gyermek született. Fokozatosan megszelídítette férjét. „Malcolm a legnemesebb családból vett magának feleséget, aki még nemesebb volt bölcsességében és jámborságában. Hatására a király elhagyta vad szokásait. Egész környezete megváltozott; előtte többé egy durva szót ki nem ejtettek” – olvasható életrajzában. 

A királyné népének jótevője, a szegények segítője, az Egyház pártfogója volt. Egyházi reformok fűződnek nevéhez: egységesítette a liturgiát, rendezte az egyházi visszásságokat; templomokat, kolostorokat építtetett. Ő alapította a dunfermline-i apátságot.

Életrajza tanúsága szerint Margit összehívta a skót egyház zsinatát, hogy a római egyház szokásaitól eltérő hagyományoktól, amelyek az egykor Írország felől megtérített skót egyházban még mindig föllelhetők voltak, megszabadítsa a skótokat. A királyné a zsinaton tárgyalt teológiai kérdésekhez is hozzászólt. Éles viták folytak arról, hogy a bűnös embernek szabad-e Krisztus testét magához vennie. Margit azt a nézetet képviselte a zsinat előtt, hogy ha valaki meggyónt, megbánta bűneit, megtette az elégtételt, és hittel járul a szentáldozáshoz, az a Szentírás szerint nem ítéletre, hanem bűnei bocsánatára méltó.

Az életrajzíró Theoderichtól és más forrásokból is tudjuk, hogy Skócia népe hálás szeretettel tisztelte az irgalmasságáról híres Margit királynét, aki minden  nyomorúságos szenvedőn segített. Különös figyelmet fordított a betegekre és a szegényekre, iskolákat nyitott.

Margit, aki Alfréd családjának utolsó királynéja volt, minden angol királynő anyja is lett azáltal, hogy leánya, Matild Hódító Vilmos legkisebb fiának, a Vilmos utódjává tett I. Henriknek lett a felesége. Margit legkisebb fia I. Dávid néven követte apját a skót trónon, ám mindvégig az angolok irányítása és ellenőrzése alatt uralkodott.

Margit 1093. november 16-án halt meg, négy nappal azután, hogy férje, Malcolm és idősebb fia az angolok elleni csatában elestek. Edinburgh mellett, a Malcolm által alapított Szentháromság-templomban temették el. A reformáció idején Margit és Malcolm földi maradványait Spanyolországba menekítették, az Escorial templomában nyugszanak.

Margitot szentként kezdték tisztelni. Neve sokáig igen népszerű keresztnév volt Skóciában. IV. Ince pápa avatta szentté 1261-ben. 1669-ben Skócia védőszentjévé emelték. Ünnepét 1673-ban vették föl a római naptárba: június 10-re került. 1969-ben november 16-ra helyezték át.

A szentté avatás alkalmával ereklyéit kiemelték. A legenda szerint a maradványokat egy ezüst ravatalra helyezték, hogy a templom szentélyébe vigyék át. Amikor a menet Malcolm király sírboltja előtt haladt el, meg kellett állniuk, mert az ereklyét vivők nem tudtak továbbmenni. Akkor egy öregember azt tanácsolta, hogy emeljék ki Malcolm csontjait is, és helyezzék oda Margit mellé. Mikor ez megtörtént, folytathatták útjukat. Ez a csodás elbeszélés is tanúsítja, hogy Margit megszelídítette és szentségben maga mellé vette férjét.

November 17.
Nagy Szent Gertrúd szűz

Gertrúd 1256. január 6-án született Türingiában. Életét a világ számára egyetlen mondattal össze lehet foglalni: egy ötéves kislány a helftai kolostorba került, és ott élt negyven éven át, egészen haláláig.

A kislányt az apátság iskolájában nevelték. Huszonhat évesen tett fogadalmat. 1281-ban egy látomása hatására „megtért”. Fölhagyott az addig annyira kedvelt tudományos tevékenységgel, hogy teljesen és fönntartások nélkül átadja magát Isten akaratának és szeretetének. (Holott korábban eltökélte, „hogy egy férfi mögött sem akar elmaradni képzettség tekintetében”.) Ettől kezdve csak a liturgia, a Szentírás és az egyházatyák írásai lettek lelki táplálékai. Egy újabb látomás után már szüntelenül misztikus szemlélődésben, látomások és elragadtatások között élt. Élete hátralévő két évtizede nem volt más, mint önátadás. És Krisztus válaszolt neki: egyre mélyebben bevonta őt misztériumába.

Gertrúd egyszerű szavakkal beszéli el a döntő pillanatot, a látomást, mely igazi megtérésre késztette, vagyis arra, hogy élete további részében egészen átadja magát Istennek. Maga előtt látta Krisztust és hallotta a szavát: „Ne félj! Meg akarlak menteni és szabaddá akarlak tenni.” Az Úr és Gertrúd között azonban egy sűrű tüskebokor állt. Az Úr félrehajtotta, és Gertrúd meglátta egészen közelről az Úr kezének sebeit, amelyek úgy ragyogtak, mint a drágakövek. És akkor az Úr kézen fogta őt.

Gertrúd írásaiból kirajzolódik előttünk a helftai kolostor élete. A kolostor a türingiai Eisleben közelében, egy völgyben állt, falai nagy területet öleltek körül. A rétek között patak futott végig, a gyümölcsöskert közepén, s mindezeket erdő övezte a falakon belül. Amikor Gertrúd a kolostorba került, a szerzetesi élet virágkorát élte. Az apácák Szent Benedek regulája szerint éltek, s anélkül, hogy Citeaux-hoz kifejezetten csatlakoztak volna, átvettek néhány ciszterci szokást is. Emellett, mint az akkoriban a női kolostoroknál általános volt, lelkiségük nyitott volt a ferences és domonkos hatás irányába is. Gertrúd lelkivezetője is egy domonkos páter volt egy ideig.

Az apátnő, Hackeborni Gertrúd, Szent Mechtild nővére, maga is gazdag lelki világú, szent életű apáca, a 13. század második felében úgy fölvirágoztatta Helftát, hogy két másik kolostort kellett alapítaniuk. Ez a külső terjeszkedés a kolostoron belül folyó élet mélységéből és erejéből fakadt. A kolostornak az iskola mellett híres íróműhelye is volt. 

Ez a sokféle külső tevékenység azonban teljesen alá volt rendelve a liturgiának. Gertrúd írásaiból megtudhatjuk, hogy Helftában törekedtek a szentmise és a zsolozsma lehető legtökéletesebb végzésére. Számára a liturgia olyan volt, mint a levegő, amely mindent áthatott. Életének minden napja és órája a liturgia által kapott értelmet és tartalmat. Majdnem minden látomását és megvilágosodását egy ünnep váltotta ki, vagy arra irányultak ezek a misztikus tapasztalatok. A zsolozsmával való szoros kapcsolat következtében Szent Gertrúd egész jámborsága a liturgiára támaszkodik.

Gertrúd személyiségének vonásait a Revelationes seu Legatus Divinae Pietatis (magyarul Az isteni szeretet követe címmel jelent meg) című, Gertrúd összegyűjtött kinyilatkoztatásait és elmélkedéseit tartalmazó könyvből ismerjük. E mű öt könyvből áll: négyet a nővértársak és más, Gertrúdhoz közel álló személyek állítottak össze Gertrúd halála után; a második könyv származik csak magától a szenttől. Ebből kitűnik, hogy írója jól ismerte a klasszikus próza művészetét, világosan, plasztikusan, képekben gazdagon fejezi ki magát, miközben művészien alkalmazza az antik próza eszközeit. Gertrúd stílusa belső világának kifejezője. Nagyon finom érzéke volt a szép iránt, erős művészi képzelő- és formálóereje volt.

Igazi gazdagsága azonban a szívében rejlett, amellyel Isten ajándékozta meg; képes és készséges volt a túláradó szeretetre. Hackeborni Mechtilddel és Magdeburgi Mechtilddel való lelki barátsága a szentek történetének leghíresebb barátságai közé tartozik. Ugyanakkor Gertrúd szíve akkor is tágas és erős volt, amikor arra kérték, hogy mások lelkiismereti bajában vagy tanácstalanságában segítsen. Bátor volt és belsőleg teljesen szabad, s így alkalmas arra, hogy a földi élet nyomorúságát és szépségét, saját és mások lelkének boldogságát és kínjait magára vegye és Isten elé vigye.

Az igény, hogy a világ megszentelésére szolgáljon, nagyon jellemző Gertrúd lelkületére. Így a klauzúra falain messze túl sugárzott lelkének ereje és világossága, annak ellenére, hogy tenni többet nem tudott, mint hogy szentírási szövegeket fordított németre nővértársainak, és magyarázta e részeket, illetve hosszasan ült a beszélőszoba rácsánál, és hallgatta a tanácsot és segítséget kérőket. Misztikus kegyelmei legfőbb értelmét ebben látta: a vigasztalás forrásának kell lennie mások számára.

Az áthatolhatatlan fal, amely a földön élő ember elől még eltakarja Isten dicsőségének ragyogását, Gertrúd számára áttetszővé vált. Ez az ő életének titka. Isten kegyelme olyan elevenné és erőssé tette a hitét, hogy az már itt a földön sokszor látássá változott.

Gertrúd írásaiban egyszerűen és magától értetődően beszélt a természetfölötti valóság ilyen megtapasztalásáról. Számára a kapott üzenetek és megvilágosodások mindig valóságos tények voltak. Krisztus, az angyalok és a szentek állandó vendégek voltak nála, jöttek-mentek, és úgy beszélgettek vele, mint a legjobb barátok vagy testvérek. Gertrúd ír arról, hogy Szent János evangélista ünnepén látta a szeretett tanítványt, aki beszélt neki arról, hogy a lelke mennyire elmerült Krisztus lelkében az utolsó vacsorán, amikor a fejét a keblére hajthatta. Karácsony idején pedig a Szűzanya átadta neki a gyermek Jézust, hogy a szívében, mint jászolban őrizze őt. Amikor a megfeszített Krisztust látta, hogy elviselhetetlen kínjaira választ adjon, Gertrúd kihúzta a szegeket kezéből és lábából. Az Úr hét különleges kegyelmi ajándékot ígért neki, s ennek jeleként egyszerre hét aranygyűrű ragyogott a kezén.

Különleges jelentőségű volt számára a megtestesülés misztériuma, amely sok jelenésben és kinyilatkoztatásban megvilágosodott előtte: Jézust, a megtestesült Istent a szenvedésben látta, ugyanakkor megdicsőült Úrként is, aki az ég örök liturgiájában vagy az Egyház misztikus áldozatában mutatkozott meg neki. Ezek a látomások elmélyítették benne az Egyház misztériumának megértését, és szüntelenül erősítették a készséget, hogy „saját testében egészítse ki azt, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik”. Emiatt nem kímélte magát. A szerzetesi élet látszólagos idillje, az ujjongás mögött kegyetlen vezeklés, testi nélkülözések, félreértettség, szenvedés és magány rejlett.

Gertrúd 1301-ben vagy 1302-ben halt meg. Anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna, ünnepét 1738-ban fölvették a római naptárba. A világegyházban november 16-án, a német nyelvterületen és hazánkban is november 17-én emlékezünk rá. Attribútumai: lángoló szív, feszület a szíven.

Istenünk, te szűz Szent Gertrúd szívében kedves lakóhelyet készítettél magadnak. Közbenjárására világosítsd meg kegyelmeddel szívünk sötétségét, hogy örömmel megtapasztaljuk jelenlétedet és működésedet lelkükben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

November 19.
Árpád-házi Szent Erzsébet

Erzsébet 1207. július 7-én született Sárospatakon. Szülei II. András király és merániai Gertrúd voltak. Életének első négy évében a magyar királyi udvarban nevelkedett, majd eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. A kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. Leendő anyósa, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse”), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Mindezeken túl pedig nem volt hajlandó alkalmazkodni az udvari élet előírt formáihoz, temperamentumos és szenvedélyes volt, minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Lajos vette védelmébe, és aránylag korai házassággal – Erzsébet tizennégy éves volt – szilárdította meg helyzetét a várban.

Boldogságuk teljes volt, a feljegyzések szerint Erzsébet férjét hazavárva messzire elébe lovagolt, és csókokkal, viharos örömmel üdvözölték egymást. A szent életű asszony legbensőbb titka és egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között.

Lajos tizennyolc évesen korában, apja halála után átvette a hatalmat Türingiában. Erzsébet a vár alatt nagy házat építtetett, befogadta a zarándokokat és koldusokat, és ápolta a betegeket. Az udvar rosszallása ellenére Lajos támogatta felesége jótékony cselekedeteit.

Hat év boldog házasság után Erzsébet özvegy lett. Férje halála után gyermekeivel együtt el kellett hagynia a várat. Sokat nélkülözött, gúnyolták, elkergették, de béketűréssel viselte a megaláztatásokat. Városról városra járt, ahol szükség volt segítségére, dolgozott, ápolta a betegeket, megvarrta ruháikat. Később Marburgba költözött, és belépett a ferences rendbe. Javait és élete hátralévő esztendeit a betegek és rászorulók gondozásának szentelte. 1228 nagypéntekén néhány ferences barát jelenlétében lemondott a világi javakról; kórház építésébe kezdett, ahová befogadta a földönfutókat, betegeket, és ő maga gondozta őket.

1231-ben november 16-áról 17-ére virradó éjszaka halt meg Marburgban. Huszonnégy éves volt.

Három és fél esztendővel később, 1235. május 26-án, pünkösdkor IX. Gergely pápa iktatta a szentek sorába Erzsébetet. Sírhelye fölött, tiszteletére szentelték a marburgi székesegyházat. Emléknapját a római naptár november 17-ére tette, hazánkban november 19-én ünnepeljük.

Kultusza a 13. századtól kezdve szinte egész Európában elterjedt. A feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmadrend és a szolgáló szeretet védőszentje. 

Az Erzsébethez fűződő egyik legismertebb történet az úgynevezett rózsacsoda. Egy alkalommal kötényében kenyeret vitt a szegényeknek. Férje megállította, megkérdezte, mit visz benne. Erzsébet azt felelte, hogy rózsát, s amikor megmutatta kötényét, valóban rózsák voltak benne. E történet alapján az ábrázolásokon a rózsák váltak Szent Erzsébet legfőbb ikonográfiai attribútumává. Egy másik legenda szerint Erzsébet egyszer férje ágyába fektetett egy leprás koldust. Hazatérő férje a szobába rontva a megfeszített Krisztust találta az ágyban, és ekkor értette meg felesége „esztelen” szeretetét.

Istenünk, te megadtad Árpád-házi Szent Erzsébetnek, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje. Közbenjárására add, hogy mi is lankadatlan szeretettel segítsük embertársainkat minden testi-lelki bajukban. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Erzsébet napját a régi magyar egyház pirosbetűs ünnepként ülte meg. Népi kultuszáról keveset tudunk, elhalványodott, vagy a szakkutatás késett el a földerítésével. Neve gyermekjátékokban, pünkösdölőkben bukkan fel.

Az Erzsébet név évszázadokon át a legkedveltebb magyar női keresztnevek egyike volt. Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című oratóriumával tisztelgett a szent előtt.