A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium katedrájáról vezetett Mihályi Anikó útja a börtöniskolába. Magyart, etikát, művészeti ismeretet tanít az őt meghatározó belső izzással: „Változtasd meg élted!” Tapasztalatairól kérdeztük.
SZERZŐ: TRAUTTWEIN ÉVA
FOTÓ: MAGYAR KURÍR/MERÉNYI ZITA
Emberként mindnyájan a biztonság felé törekszünk. Te azonban majd 30 évi munkaviszony után a biztosból kiléptél a teljes bizonytalanságba. Hogyan történt ez?
Valóban, 27 éven át a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban tanítottam. Radikális lépésre szántam el magam tavaly januárban: a tanév végén eljöttem a gimnáziumból. „Vízre léptem”. Nem tudtam, merre megyek, de azt igen, hogy nem a tanítást akarom otthagyni, hiszen számomra a tanítás az az út, amelyben megélhetem mindnyájunk közös hivatását: az istenarc láthatóvá tételét magunkban. Azt is tudtam, hogy nincs még egy középiskola, ahol úgy tudnék otthon lenni, mint a Szent Imrében. Föltárult azonban egy másik otthon is számomra: nyolc éve a Sant’Egidio közösséggel járok minden szerdán este az utcán élő hajléktalan barátainkhoz. Közöttük megismertem egy másik, Szent Imrén túli valóságot, amely egyre mélyebben érintett. Azt éreztem, hogy egyre kevésbé az „elit” világában, hanem inkább a szegények között tudom megélni azt az otthonosságot, amelyre igazán vágyom. Valami belső késztetés vezetett, ahogyan az Archaikus Apolló-torzóban fogalmazza Rilke: „Nem ismerhettük hallatlan fejét,/Melyben szeme almái értek. Ám a/Csonka test mégis izzik, mint a lámpa” – engem is ez az izzás, a csendből, az imából született tűz hajt: „Változtasd meg élted!” Szeretnék egyre mélyebb rétegekbe jutni Isten, önmagam és a másik ember megismerésében és elfogadásában, a dolgok elengedésében. Ezt a belső szabaddá válás útját keresem, ez a hívás késztetett, hogy kilépjek. Hogy hová, sokáig bizonytalan volt, pánik, sírás, aggodalom után egy belső imában éreztem meg a hívást, hogy a börtönbe menjek tanítani.
Hogyan nyílt meg a börtön kapuja?
Amikor már tudtam, merre megyek, vitt a lendület. A Google vezetett a dunaújvárosi Pannon Oktatási Központhoz, amely összefogja a börtönökben való tanítást. Az iskoláztatás ugyanis felkínált lehetőség a fogvatartottaknak, az első osztálytól az érettségiig biztosított számukra az oktatás. Ki-ki ott kapcsolódik be, ahol a tudásszintje, illetve a bizonyítványa alapján tart. (Van olyan hatvankét éves tanítványom, akit ötödik osztályosként tanítok.) Velük vettem fel a kapcsolatot, és kaptam 2021 szeptemberében két börtönben 13 órát. Vácon tizediktől tizenkettedikig tanítok magyart, a Kozma utcában ötödik-hatodikosoknak irodalmat, nyelvtant, etikát, művészeti ismereteket, illetve a technika és tervezést. Hetedikben nyelvtant és művészeti ismereteket tanítok, tizenegy-tizenkettedikben – velük a pandémia miatt személyesen még nem találkoztam – művészet és etika a tárgyam.
27 éven át válogatott diákok ültek szemben veled a padokban, most fogvatartott férfiak. Mit jelentett kiállni eléjük?
Mikor az első órán ott álltam negyven fogvatartott előtt, öt perc bizonytalanság után azt éltem meg, a helyemen vagyok. Nem az elítéltet láttam bennük, hanem az embert. Már nem féltem, éreztem, hogy kész vagyok a párbeszédre. Talán ők is érzékelték hozzáállásomat, és ez őket is megnyitotta. Négy éve tanulom az erőszakmentes kommunikációt. Ez segít abban, hogy a szív szintjén értsem, amit a hajléktalan barátaim, a fogvatartottak mondanak. Hogy ne csak a haragot, a lázadást halljam a szavaikban, hanem hogy milyen érzés, szükséglet van a szavaik mögött. Nagyon megrendítő, amikor felismerem, hogy ugyanazok az érzések és szükségletek hajtják őket, mint engem, hogy nem vagyunk más világ. Őket azonban nem tanították meg felismerni a saját vágyaikat, nem kaptak segítséget abban, hogyan tudják maguknak megadni azt, amire a lelküknek szüksége van. A művészet, az irodalom sokat tud segíteni abban, hogy tudatosítsák ezt magukban. Ha egy pici lépést teszünk efelé, az már fogódzó lehet nekik.
Hogyan képzeljük el a börtöniskolát?
Nagyon fontosnak éreztem mindig, így a börtönben is megtartottam, hogy minden óra elején és végén felállunk, köszönünk egymásnak. Valamit elkezdünk és lezárunk, megvannak a keretek. Az óra végén felolvasom a névsort, követni kell, kik jelentek meg. Felnőtt emberek, az ő döntésük, hogy jönnek-e. A váci börtönben a csoport kilencven százaléka minden órán megjelent. Ott a tantermek tágasak, jól elférünk. A Kozma utcában nagyon szűk térben zajlik a tanulás, kb. 2.20 a belmagasság, huszonöt ember három padsorban ül. Lennének többen is, de nem férnek be a terembe. Ők magántanulók lesznek.
Mi a közös a gimnáziumi és a börtönben való tanítás között?
Az egyetem befejezését követően azonnal születtek a gyerekeim. Öt évet velük töltöttem otthon. Amikor elhívtak a József Attila Gimnáziumba tanítani – a szeretett Alma materbe –, megijedtem. Gyakorlat nélkül? Aztán belevágtam, és rájöttem, nincs kicsi vagy nagy gyerek. Ajándék volt a velük otthon töltött öt év, mert belülről értettem meg, hogyan „működnek” a gyerekek: minden korban arra van szükségük, hogy figyeljenek rájuk. Ez a börtönben sincs másképp. Míg a gimnáziumban akár nyolc éven át kísérjük a diák felnőtté válását, a börtönben az a két és fél óra számít, amit ott töltök, és az van, amit viszek: az otthon gondosan elkészített vázlat, a szöveg, és ami bennem van. De közös az is, amit át szeretnék adni. Hálás vagyok azért, hogy irodalmat, művészetet taníthatok, mert ez kiapadhatatlan tárház. Anélkül, hogy bármi különösebbet tennék, a szövegek képesek megszólítani az embert, és a belső szabadság felé vezetni. Én abban próbálok segíteni a tanítványaimnak, hogy ráismerjenek a szövegben arra, amit megéltek és megélnek. Szép látnom, ahogyan a szövegek egyszer csak közel kerülnek hozzájuk, és megindul a beszélgetés.
A tanítás kölcsönös folyamat. Ők mire tanítanak minket?
Nagyon sok tanulnivalónk van. Elítéltnek, fogvatartottnak nevezzük ezeket az embereket, és maguk is így gondolkodnak magukról. Feladatomnak tartom, hogy közvetítsek a társadalom felé. Ha emberként tudunk a fogvatartottak felé közeledni, azzal segítünk nekik beilleszkedni a társadalomba. Bizonyára vétettek, tettek valamit, amiért oda kerültek. De ha megbélyegezzük és leírjuk őket, úgy is fognak viselkedni. Ha valaki emberi hangon szól hozzájuk, arra felfigyelnek. Adunk-e nekik esélyt? – ezen társadalmi szinten is jó lenne gondolkodnunk. Ez a mi felelősségünk.
Mi az, ami odaülteti a fogvatartottakat a padba?
Akik tanulnak, kapnak érte egy kevés pénzt, ami nagy motiváció. Aki a börtön monotonitásában él, örül, ha ebből ki tud lépni. A tanulás erre módot ad, így viszonylag sokan választják ezt a lehetőséget. Gyakori, hogy a fogvatartottak életében történt valami, ami miatt megszakadt a tanulásuk. Hosszú kimaradás után, negyven-ötven évesen nagyon nehéz visszaülni az iskolapadba. Segítség nekik, hogy börtönben vannak, mert az struktúrát ad. Határozott a napi menetrend, délelőtt munka, délután tanulás, vagy fordítva. Azokban a fogvatartottakban erősebb a motiváció, akik konkrét célt fogalmaznak meg – például jogosítványt szeretnének, amihez nyolc osztály szükséges. Akik tudásszintjük alapján az ötödik-hatodik osztályba kerülnek, mert írni-olvasni sem nagyon tudnak, ott a legnehezebb a tanítás.
Milyen elemei vannak egy foglalkozásnak?
A két és fél óra hosszú. Ennyi ideig lehetetlen figyelni. Ezt számításba veszem az óra felépítésében. Az óra elején kérdésekkel ismételjük a már tanultakat, feleltetek vagy dolgozatot íratok, mert jegyet is kell adnom. Ez az ismétlő rész mutatja, mi maradt meg, mire érdemes még odafigyelni. Utána az új anyag következik. Felteszem a vázlatot a táblára – csomagolópapírra írom filctollal otthon – , és kérdések segítségével dolgozzuk fel a tananyagot. Ezek összefoglaló táblázatok, abban segítenek, hogy rálássunk az anyagra. Az órának lényeges része az, amikor megérkezünk a szöveghez. Szereztem tankönyveket, mert nekem elengedhetetlen, hogy legyen előttük az a mű, amivel foglalkozunk, hiszen szöveg nélkül nincs irodalom. Mindig felolvasom az adott verset vagy prózarészletet, majd én is leülök, ők pedig csöndben még egyszer elolvassák a szöveget. Nagyon szeretem a szöveggel való csöndes bíbelődést, amikor egyénileg, a tanult szempontok alapján birkóznak a szöveggel. Ezt követően közösen értelmezzük a verset vagy a prózát, majd vázlatot írunk. Fontos az az élmény, hogy ez közösen születik meg, nem az én előre gyártott elképzeléseimet írjuk le. Aztán elkezdünk a szövegből kiindulva – de már nem a szövegről – beszélgetni. Az érdekel, hogy mit gondolnak az olvasottakról. A börtönben talán ez az óra legfontosabb része, az óra szíve. Azt szeretném, ha mernének gondolkodni, ha behoznák élettapasztalataikat. A két hónap során a negyven emberből egyre többen szólaltak meg, azt hiszem, megérezték, hogy elmondhatják a gondolataikat. Azt is tanítom nekik, hogy hallgassák meg egymást, próbáljanak arra reflektálni, amit a másik mondott. Az óra végén rövid összefoglalót adok. Van házi feladat, ami mindig a beszélgetéshez kapcsolódik, amiben meg tudnak nyílni, lehet sikerélményük.
A beszélgetésre helyezed a hangsúlyt. Mi az eddigi tapasztalatod?
Mindig a saját tapasztalatukból és élményükből indulok ki. Felírom a kulcsszót, amiről azt gondolom, az az adott mű szíve, utána összegyűjtjük, kinek mi jut erről eszébe. Megnézzük, mi a közös kincsünk, ez lesz a beszélgetési alapunk. Azt próbálom segíteni, hogy a személyes tapasztalatukat észrevegyék a szövegben, illetve a szöveget próbálom úgy bemutatni, hogy az arról szól, amit ők már megéltek. A tizedikesekkel Csokonai Az estve című versét olvastuk: „Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.” Milyen súlya van ezeknek a soroknak a börtönben! A jó és rossz döntésekről kezdtünk beszélgetni. Kértem, fogalmazzanak meg olyan eseteket, amikor nem könnyű eldönteni, mi a jó és a rossz. És valóban: olyan döntéshelyzeteket említettek a saját életükből, amikor azt élték meg, hogy nem lehetett jól dönteni. A beszélgetés a saját felelősségünk kérdéséig vezetett, és eljutottunk oda, hogy nem foghatunk mindent a környezetünkre. Láttam az arcukon, hogy elgondolkoznak… A „változtasd meg életed” az én értelmezésemben azt jelenti, hogy a szöveg megpiszkál bennünk valamit, aminek hatására elindul a belső töprengés, és talán valami meg is változik bennünk.
Közbeszólás, poénkodás nem viszi el az órát?
Nem. A gimnáziumi évek alatt megküzdöttem, melyik az a fegyelmezési módszer, ami számomra hiteles, ahol önazonosnak érzem magamat. A 27 év alatt azt tapasztaltam, hogy egyre nehezebben tudnak figyelni a gyerekek. Ez újabb és újabb feladatokat rótt rám. Az utolsó években, amikor azt éreztem, hogy képtelen az osztály koncentrálni, a feladattal foglalkozni, rám figyelni, akkor váratlanul elhallgattam. Vártam, amíg elcsendesednek. A börtönben ugyanezt próbálom. A Kozma utcában a fogvatartottak elmagyarázták, hogy ők csak az órákon találkozhatnak, ezért szeretnének egy kicsit beszélgetni. Jeleztem, hogy én ezt megértem, de nem akarom, hogy mindez az óra rovására menjen. Hagytam nekik egy kis időt a beszélgetésre, leültem, és utána folytattuk az órát. Ez működött. Természetesen vannak beszólások. Ilyenkor mindig megállok, és kérem őket, tartsuk tiszteletben a másik embert, és arra figyeljünk, amit a másik mond, azzal vitatkozzunk. Annak alapján, ahogy megismertek engem, azt hiszem, ez a hozzáállás hiteles számukra, mert azt tapasztalhatják, hogy én is tiszteletben tartom az ő emberi méltóságukat.
Férfi fogvatartottakat tanítasz. Megadják a tiszteletet?
A sok férfi számára, akik nem látnak nőt, inspiráló nőként köztük lenni, és ez nekem is erőt ad. Ugyanakkor állandó figyelmet követel, hol van az határ, ahol meg kell állnom. Ezt ők is érzékelik. Megadják a tiszteletet, egyszer sem éltek vissza a helyzettel, nem kaptam célzásokat.
Értékelik az órát?
A fogvatartottjaim rácsodálkoztak, amikor a csomagolópapírokon kiterítettem előttük az óravázlatot. Tanárnő, mennyit készült! Mi azt szoktuk meg, hogy ledarálják nekünk az anyagot. Nekem fél hatig kell tartanom az órát. Próbálkoztak nálam, mondván, kezdődik a kedvenc sorozatuk, szeretnék, ha ötkor befejezném. Van mit csinálnunk? – kérdeztem vissza. Ezután többet nem próbálkoztak, látták, ha fél hatig tart az óra, akkor én fél hatig ott vagyok, és dolgozunk. Értékelik és megköszönik az órát, mert látják, hogy szívvel-lélekkel vagyok köztük.
Hogyan működik a távoktatás? Látsz-e valamilyen eredményt?
November 10. óta nem járhatok be az órákra. Már kezdett kialakulni valamilyen struktúra, amikor lezárták a börtönt. Nagy fájdalom nekem, hogy nincs személyes találkozás. Amit én szeretnék megtanítani, hogy mit jelent belemenni egy szövegbe, ahhoz beszélgetésben kell lenni. Most ímélben küldöm a tananyagot, feladatlapokat állítok össze. Az online oktatáshoz nincs meg a technikai feltétel a börtönben. Arra törekszem, hogy valami személyeset mindig becsempésszek. Ezért levélformában írom meg a tananyagot, hivatkozom arra, amiről beszélgettünk. Abban az időben pedig, amikor az órám lenne, imádkozom a tanítványaimért. Vácról már visszaérkeztek a munkáik, ezek alapján kell majd lezárnom a félévet. Negyvenből csak hárman nem küldtek vissza semmit, ez nagyon-nagyon jó arány. Néhányuknál elképesztő fejlődést látok. De nagyon várom a jelenléti oktatást. Ha újra megnyílik a börtön, szeretnék színpadi előadást készíteni velük, hogy megélhessük együtt a közös alkotómunka örömét.
Hogyan összegzed a mögötted álló fél évet?
Illúziómentesen mentem oda tanítani, nem hiszem, hogy mindenki angyallá változik. De nagyon hiszek abban, ha az emberi méltóságukban szólítjuk meg azokat, akiket a társadalom leírt, az lehetőséget ad nekik arra, hogy önmagukra is másként tekintsenek. Ha nem vesszük emberszámba őket, ha hatalmi pozícióból kommunikálunk velük – a börtönben ez az alapállás – az csak ellenérzést, feszültséget, haragot szít. Tudják, ha olyat mondanak, tesznek, ami nem odavaló, a fogdába viszik őket. De megszólíthatom őket egyenrangú félként, és amikor elindul köztünk a beszélgetés, azt élem meg, hogy igen, ezért vagyok itt. Nagyon emberi és élettel teli, ami akkor és ott történik.
