A tökéletessel való szembesülés megbénítja az embert. A tökéletes elől eltakarjuk arcunkat, akárcsak Mózes a csipkebokor előtt. S ezzel a gyermek sincs másként, akit tanítunk. Ha azzal szembesül, micsoda tökéletes építmény a művészet meg a tudomány, micsoda mindentudó lény az ő tanára, csakis saját kicsinységét és ostobaságát élheti át újra meg újra. Ezért is fontos megmutatni neki, mi mindenben hiányos a mi saját tudásunk is. Sőt, ami még fontosabb: hogy milyen gyarló és tévutakkal teli maga a tudomány és a művészet is. S hogy nemcsak a babonák világában volt gyarló, az aztékok meg a boszorkányüldözők korában, hanem hogy ma is az. Hogy mennyire tükör általi és mennyire töredékes a tudásunk – s hogy neki mégis meg kell írnia a dolgozatát ezekről a sokszor téves eszmékről. S hogy érdemes is megírnia, még ha tévesek is.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Paul Cézanne: Kártyázók 1892-95 (wikipédia)
Február 13-án zárt a Szépművészeti Múzeum kiállítása, azóta a legkülönlegesebb darab, Malevics Fekete négyzete talán már vissza is repült Moszkvába, a Tretyakov Képtárba. Micsoda rendkívüli festmény! Mennyire a semmi, a sötét üresség szinonimája! S milyen jelentéssel telivé tette mégis, ami 1913 óta köré épült, ami bekeretezte és ma is keretezi ezt a valójában keret nélküli valamit. A kiállítótér labirintusának legvégén, a legbensőbb zugban lehetett találkozni vele, mint valami Szentek Szentjében, s méltán, mert világos, hogy ikon ez a kép: önmagában szent, s nem amiatt, amit ábrázol. Ahogyan az ember is szent, aki festette: lengyel az oroszok között, katolikus az ortodoxok között, elfajzott formalista a sztálini szocreál festők között, valamiféle sztalker a Zónában, idő és tér keresztútján. Jól mutatja a képe, mit adhat hozzá a keretezés egy olyan összemázolt, fekete festékfolthoz, amilyet bármelyikünk képes lenne festeni, s a diákjaim meg is értették, hogy mégse tudnánk ilyet festeni, a látszat ellenére, soha. Egy valami mégis meglepte őket. Hogy tévedés folytán született a korszakteremtő kép. Hogy nem a szuprematizmus eszméje szülte, hanem egy nagyon is figuratív valami volt festve erre a lapra, s miután rossznak találta a festő, átfestette, majd még újra, még újra, s végül – talán dühében? – feketére meszelte az egészet. S ebből a tévedésből született a szuprematizmus és az egész nonfiguratív huszadik század.
Sok Cézanne is volt ezen a sok milliárdot felvonultató tárlaton, s a Cézanne-ok is mind a „hibák” gyűjteményeiként léptek elénk. Le Buffet (A tálaló) – rosszul vannak elhelyezve a piskóták, szinte kilógnak a képből, mintha dilettáns helyezte volna oda őket. Portrait de paysan (Egy paraszt portréja) – sárga folt az arc helyén, mintha nem lett volna ideje befejezni. A kártyázók – szemlátomást elrontott perspektíva, Felesége portréja, Férfi a szobában – 5-6 fokos eltérés a függőlegestől, mintha valami baj lett volna a látásával, vagy mintha ferdén lett volna alátámasztva az állvány. A „hibáktól” lenne zseniális? Éppen ezzel fogna meg bennünket? A nem létező színfoltjaival? A Picassót előkészítő szimultán nézőpontjaival? Emlékszünk a közelmúltbeli újsághírre, hogyan „javította ki” az izgága teremőr Anna Leporszkaja festményén a „hibákat”. Nem értette a tévedés fontosságát. A hiba helyét és megkerülhetetlenségét az emberi gondolkodás történetében.
Nincs kitűnőbb történetfilozófiai mű, mint Oswald Spengler műve, A Nyugat alkonya. Hatalmas tényanyag, világos gondolatmenet, meggyőző érvek, amellett könnyed, szellemes, lebilincselő stílus, alig tudja letenni az ember, ha olvasni kezdi. S vissza is igazolják téziseit a saját tapasztalataink, hisz ezerszám látjuk magunk is az analógiákat a késő római hanyatlással, s minden szavát igaznak érezzük: a nyugati demokráciának vége. S mégis, Spengler műve maga a téveszme, amint szegény szerző maga is meggyőződhetett róla élete végén. Ő abban hitt, hogy az új császárkor ideje jött el, ami majd megtisztítja a világot az ocsmány kapitalizmustól. „A cezarizmus a demokrácia talaján sarjad ki […] még egyszer feltámad a korai gótika lelke: a lovagrendek szelleme legyőzi a prédaleső viking szellemet. Ha a jövő hatalmasai […] a világot magánbirtokként uralják is, e formátlan és korlátlan hatalomnak akkor is feladata lesz a világról gondoskodni, ami szöges ellentéte a pénzuralmi korszak érdekeinek, és ami magas fokú becsületességet és kötelességtudatot követel. De ezért kezdődik mármost végső harc a demokrácia és a cezarizmus között, egy diktatórikus pénzgazdaság vezető erői és a cézárok tisztán politikai rendakarása között.” Azután sajnos meg kellett még érnie, hogy mi sült ki 1933-ban az új cézárok elképzelt lovagiasságából és magas fokú becsületességéből. Semmi jó. És semmi sem úgy lett, hiába is olyan zseniálisan magával ragadó a könyve, ahogyan hitte. Tévedésnek bizonyult.
De tévedésekkel teli a talán legnagyszerűbb teológus, Szent Ágoston életműve is. Ezt nem mi állítjuk, hanem ő maga állította azzal, hogy egy egész kötetet szentelt téveszméi kiigazításának: Retractationes, azaz Visszavonások könyvecímmel. És nem is apróságokban minősíti tévesnek korábbi írásait, hanem olyan dolgokban, amelyek mentén manapság egész felekezetek élnek elszakadtan egymástól. Míg korábban úgy írta le, Isten előre látja érdemeinket, s azokra reagálva adja meg a megigazulás kegyelmét, a Visszavonásokban épp az ellenkezőjére jut: „Nem Isten reagál, még ha előretudása alapján is, egy emberi akarati aktusra, hanem az ember függ akaratának irányultságában a kegyelemtől; ő reagál, mialatt Isten mindig abszolút szabadságában cselekszik.” Nem mindegy ugyebár, ahogyan nem lehetett mindegy azoknak a diákoknak sem, akik előbb gondosan végigtanulták Ludwig Wittgenstein tanítását a nyelvről, s azután kezdhették elölről, mert a professzor teljes mértékben felülbírálta korábbi nézeteit, s ezúttal épp az ellenkező eredményre jutott. Zseniális eredményre, de épp az ellenkezőjére, mint ugyanolyan tekintélynek örvendő korábbi művében.
Tévedéseket és hibákat mutassunk be a diákoknak? Romboljuk le a tekintélybe vetett bizalmukat? Bizony, Spengler diagnózisát teljesítenénk be, ha így cselekednénk, és egy formátlan társadalmat formálnánk ezzel a dekonstrukcióval, nincs mit szépíteni rajta. S mégis dolgunk van ezzel a formátlanítással.
Már csak azért is dolgunk van ezzel a formátlanítással, mert a hibán felépülő tekintély, akár akarjuk, akár nem, mindig is jelen lesz az életünkben. És ezen a ponton érdemes visszatérnünk Wittgenstein második korszakához, amelyben felülbírálta az elsőnek a (vélt) igazságait (talán ismét hibásan, de mindenesetre roppant meggyőző módon). Ebben a másodikban valami olyasmit tanít, hogy a szavak és a nyelv dolgában nem a jelentés a legfontosabb, amin szüntelenül lovagolunk. Jól is néznénk ki, ha a Fekete négyzetet bámulva azon tűnődnénk, mit is jelent. Wittgenstein szerint viszont (a második kiadásban) nem az a lényeg, hogy mit jelent a gomb szó, hanem hogy mire használjuképpen. Ha éppen egy olyan nyelvjátékban vagyunk (Sprachspiel), amely egy varrodában zajlik, tudjuk, mit jelent, ha gombfocizunk, ott megint egészen mást. Ahogyan a bástya mást jelent a sakkban és mást a hadtörténelemben: pontosan azt, amire használható. Hogy annyit léphetünk vele, amennyit csak akarunk, de csakis egyenes vonalban. Sajnos, csakis egyenes vonalban.
Ez a fajta gondolkodásmód nemcsak a világhoz való viszonyulásban segít eligazodni, hanem, ami még fontosabb, az önmagunkhoz való viszonyulásban is. Mert a saját énünk definiálásában is ez a kérdezésmód segít leginkább: Mire vagyok képes? Mire vagyok használható? Egyenes vonalon tudok mozogni, vagy másféleképpen is? S ebben az ön-definiálásban, saját életünk narratívájának megfogalmazásában is fontos impulzusok a külső tekintélyelemek. Madách Ádámja hosszú álomszínekben próbálja megfogalmazni saját létének narratíváját, s nem veszi észre, hogy pontosan a tekintélytisztelete miatt hiba kerül bele, torzulás, tévedés. Mert nem maga fogalmaz, hanem Lucifer vetít neki, s kit vélhetne biztosabb tekintélynek, mint a mindentudó bukott angyalt? Carl Rogers ebből vezetné le, hogy Ádám én-koncepciója olyan messzire szakad az ideális-éntől, hogy ilyen alacsonyra esik az önbecsülése, s hogy ennyire depresszióssá válik az én-narratívája. Éva okosabb, nem veszi készpénznek a luciferi tekintély tudományát. Anyának érzi magát, s ebből jön minden, sorra, rendre. Ahogy Rogers mondaná: csakis mi magunk lehetünk saját énünk szakértői. Erre szabadíthat fel a tekintély töredékességének megmutatása.
Kitűnő diákom felnőtteket is próbára tevő kihívások közé keveredett. Mire használta a maga fekete négyzetét? Verseket kovácsolt belőle, ilyeneket például:
Doszpod-Nagy Soma
Lobogás
Csend van és sötétség.
Meg-meglobog, alig látszik
egy halvány gyertya fénye.
Félhomályában talán egy asszony?
Térdepel.
Siratja halott gyermekét.
Elmúlás
Ó bárcsak szét tudnám tépni
gondjaimnak láncát!
Bárcsak fel tudnék végre lélegezni
sok fojtó gondolat között!
Ha jönne végre éjszaka,
hol gondjaim feledve sírhatok!
Csak akkor hinném el, hogy élek.
Hogy a sötétségben elmúlhatok.
Igen, sötét a tónusuk, de ha azt kérdezem, mi a hasznosságuk a különleges Sprachspiel szabályai közepette, nagyon is megtalálom. Megírja a maga narratíváját az adott élethelyzetről, és továbblép a segítségükkel. Örök Ádámként keresi a lét körvonalait, de nem támaszkodik vakon a tekintélyekre: a tekintélyek töredékessége már kiderült számára. Magából merít kreativitást. Saját énjének saját maga lesz a szakértője. „As no one else can know how we perceive, we are the best experts on ourselves.„
.jpg){kind=link}