Ki ne ismerné a szülők „kései siratóját”: mi mindent mulasztottam, amíg kicsik voltak a gyerekek! Mennyi minden látszott fontosabbnak, sürgetőbbnek, mint a velük való foglalkozás! Ugyanígy megy a nemzet nagy családjában is: valami mindig fontosabb, mint a gyerekeink nevelése. Két éve a piaristák kezdeményezését mosta el a pont akkor kitörő járvány, a mostani jajszót a külső-belső csatazaj harsogja túl. De már előtte is! Hol a NAT-ot kellett újrakottázni, jóllehet ugyanaz a politikai erő alkotta az előzőt is, hol a tízezer tankönyvcímhez kellett gyorsan még egy tizenegyedik, holott már az államé lett az első tízezer is, s a bőség volt inkább zavaró, mintsem a hiány. Még korábban a szélsőséges kompetencia-mániát kellett ellensúlyozni, mert az előző kormány kiirtotta úgymond az ismereteket, azok meg – valóban – rögeszmés módon szajkózták a PISA-mérést, mintha más se számítana, csak hogy milyen jegyet kapunk a nemzetközi zsűritől. Igen ám, de közben meg elszaladnak az évek, és mire majd feleszmélünk, késő lesz, felnő a gyerek. Mi lenne a legsürgetőbb teendő, ha mondjuk elkerüljük a világháborút, s ha mondjuk elül a bérharc csatazaja is, mert mondjuk csakugyan valóra válik a bérrendezés 2023-ra mondott reménye? S ha újra érdemben lehet majd foglalkozni ideológiák és gumicsontok helyett a gyereknevelés tényleges kérdéseivel? Mit kellene villámgyorsan napirendre tűznünk akkor? Ha „a béke izzadt homlokát törölvén” megszüli végre a tényleges szakmai munka lehetőségét?
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
FOTÓ: Zacharie Gaudrillot-Roy: Homlokzatok (2019) Link
1. Amint már korábbi cikkünkben is utaltunk rá, a mai gyerek A legyek ura szigetére került: fogalmunk sincs, mit csinál a maga virtuális szubkultúrájában a horda gyilkosaként vagy éppen áldozataként. De nevezhetjük Gólyakalifa-effektusnak is, mert ahogyan Babits regényében kettős élete van a főhősnek, egy civilizált és kulturált nappali élete s egy barbár és brutális éjszakai, úgy élnek kettős életet a mai kamaszok is az osztályterek világosságában és a virtuális aréna szürkezónájában, sötét oldalán, ezen a dark webhez hasonlítható planétán. Erre mi a recept azok számára, akik a gyerek fejlődéséért és kiteljesedéséért felelnek?
2. Ifjúságunk szép lassan elveszíti a bonyolultabb dolgok megértéséhez szükséges képességeket, s nem hogy Herczeg Ferencet nem képes elolvasni, de már-már egy rövid novellát sem – talán egy-egy rap szám szövege, az még bejön neki. Mikor milyen szöveget kellene elé tennünk, mit kellene vele olvastatnunk, hogy mégiscsak hozzászokjon terjedelmesebb és kódoltabb mondatfolyamok befogadásához is? Van-e metszete a motiváló műnek az intellektuális értéket hordozó szövegekkel, s ha igen, akkor mik ennek a metszetnek az elemi, s melyik milyen osztályfokon hatékony?
3. Heti egy, vagyis évi mindösszesen harmincnégy órában tanulja a mai gyermek hetedikben a fizikát, s a leckék száma is épp ennyi. Vagyis: egyetlen óra sem marad arra, hogy megnézzük, mit ért belőle és mit nem, felfogta-e az erőhatásokkal való számolást vagy sem, átment-e a tudásból bármi is Klárikának. Így aztán már hetedikben elveszítjük a gyerekek kétharmadát, s azok soha többé nem bíznak majd sem magukban, sem a fizikában. Nem cinikusan mondva, hanem tiszta praktikummal: ennél akkor már sokkal áldásosabb lenne, ha egyáltalán nem tanulnának ezen az osztályfokon fizikát.
4. Frusztráltak, mert egész éjjel tolták a virtuális mérkőzéseiket, élet-halál harcot vívtak a végsőkig, s frusztráltságukban nappal azután egymást ölik, gondolattal, szóval, cselekedettel, ha nincs ott a felügyelőtanár vagy az iskolaőr. Ez nem azonos a csetelések problémakörével, mert ott csupán a platform digitális, a harc ember-ember elleni, vagyis ősi természetességű. Itt viszont a fáradhatatlan gép szívja el a nagyon is kifáradó serdülő erejét, mint valami dementor a roxforti sorozatban.
5. Boldogtalanok, mert minden ismerősük csak a boldog pillanatokról posztol, s meggyőződésük, hogy egyedül ők a szerencsétlen lúzerek, s mindenki másnak jobban megy a sora. Pályaválasztásuk a média sztereotíp képei alapján megy végbe, s úgy lesznek jogászok, orvosok, mérnökök, hogy fogalmuk sincs, hogyan telik a jogász, orvos, mérnök egy napja a valóságban. Nagyüzemileg, globális gyártósorok által termelt és közvetített, velejéig hamis képet őriznek szexről és szerelemről, sikerről és boldogságról, egészségről és betegségről, szabadságról és függőségről egyaránt.
6. És persze vallástalanok is, mert – nem ismerve őket – az Egyház sem beszéli a nyelvüket, s minden eszmei üzenet száz méterekkel száll el a fejük fölött, s mindig a pátosz mázába csomagolva – épp abba, amit az ő nemzedékük már öt percre sem hajlandó elviselni. Az evangéliumok pedig, amelyek épp azért voltak befogadhatók két évezreden át a legegyszerűbb lelkeknek is, mert képes beszédüket mindenki megértette, számukra már rébuszok, mert mióta a képek tengerében fuldokolnak, a metaforát már alig-alig értik, s nem tudják, miért kellene képileg beszélnünk, amikor itt vár a mobilunkon maga a tényleges kép is, tonnaszám.
Mikor fogunk ezekről beszélni? És ki fog? És hol? Csak ennek a honlapnak a fél év alatt megjelent cikkei kijelölnének tizenöt-húsz drámai témát, amit azonnal napirendre kellene venni, s nem a tanári kiskonyhában, mert annál sokkal nagyobb a baj. S nem is plakátokon, népszavazásokon, s nem is a Facebookon, húsz szavas kommentekben. A nagypolitikának kisebb baja is nagyobb, mint hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzék. Az egyetemek el vannak foglalva a maguk tudományával: készen állnak a jól bevált ezer oldalas alapművek, neveléstörténetek, s ha valaki modernebb vizekre merészkedik, ott vannak a reformpedagógiák – jóllehet azok sem ezekkel a fejleményekkel foglalkoznak. Oktatáskutató nincs, a hierarchikusan megszervezett oktatásfőnökségek ilyesmire aligha alkalmasak.
És persze hiába törli majd izzadt homlokát a béke, a tanárok ügyeiről sem lesz könnyű újra beszélni. Tegyük fel, visszamegy az óraszám 22-re vagy – ad absurdum – 20-ra, a fizetés pedig felemelkedik másfélszeresére. Dőlni fognak a tanárjelöltek? Aligha. Egyszeriben vonzó lesz a harminc éve közmegvetéstől sújtott pálya? (Elég a sztrájkkal kapcsolatos kommentekbe beleolvasni.) Megoldódik a társadalmi-politikai megfontolásokból fenntartott törpeiskolák atomizáltsága? Vagyis a győzelem (de kinek is a győzelme?) feltétlenül pirruszi lesz, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy a további tanári nyavalygásnak immár végképp nem lesz helye, s továbbra is problémákról beszélni végképp abszurddá válik. Pedig a problémák ott lesznek.
1. A pályakezdők mentorálása tökéletesen megoldatlan. Van ugyan számukra iskolai gyakorlat, ám azon valós arzenálját sohasem fogja tudni kipróbálni senki. Nem alakíthat ki egyéni stílust, hiszen vezető tanár irányítja. Nem lehet kemény a diákokkal, hiszen az ő partnerségüktől függ, hogy megfelelően tud-e helytállni. Nem tudja kis koruktól kinevelni a diákjait, hiszen alkalmi jelleggel adnak kölcsön neki egy csoportot. Az iskolába bekerülve pedig mindenki örvend, hogy sikerült fogniuk egy ifjú kollégát, s dehogyis idegesítik kritikákkal.
2. A derékhad problémája, hogy nincs többé számára hiteles szellemi felsőbbség, ahonnét elfogadna a megújuláshoz segítő iránymutatást. Azelőtt a tankönyvszerzők előadásait ilyen forrásként tartották számon, s a piaci viszonyok érdekeltté is tették a kiadókat effajta ankétok szervezésében. Nem ad útmutatót a tanterv sem, mert mindegyre átszabott szövegtengeréből felületes olvasásra is üvölt, hogy terjedelmet kellett produkálni, s nem pedagógiai problémákat megoldani. A testnevelők egyik legnagyobb gondja, hogy az adott fejlesztő tevékenységet hogyan alkalmazzák a gyógytestnevelésre szorulókkal. S bár a tanterv minden egyes fejezetében felveti a kérdést, sehol sem ad semmiféle támpontot a megoldásához. Egyébként is szitokszóvá lett a NAT és a kerettanterv: csak gyötrelmeket hozott a pedagógus életébe mindegyik változata, megoldást egy szikrányit sem.
3. Borzalmas kognitív disszonancia keseríti meg mindezeken túl is az életét. Mert ha mégiscsak beleolvas vagy belehallgat a neveléstudósok anyagaiba, szüntelen a saját gyakorlatának helytelenítésével szembesül. Az ott elhangzó nemes eszmékből viszont semmi sem valósítható meg a terepen, így hát innét is csak az alkalmatlanságát kapja visszajelzésként. Mert hát milyen szép és kerek gondolat csakugyan, hogy ma senki sem tudja, milyen tudásra lesz szüksége a tanulónak tíz év múlva. De mire megyek vele? Mégse hagyhatom abba a Petőfi-versek tanítását csak azért, mert tíz év múlva valami másra lesz szüksége a fiatalnak! Tételek sora mindenütt, amit a tanítás valóságába mégse lehet beépíteni.
4. Játékosítást, digisulit követel tőle a „modern” pedagógia, miközben az online időszak pontosan azt mutatta meg, milyen embertelen sivatag a gyerekek számára is ez a forma, s adatsorok mutatják, micsoda teljesítményzuhanást hozott a technika. De enélkül is nyilvánvaló a tévút, hiába zengi a mainstream a tanórán nélkülözhetetlen mobilok és appok, tonnaszám kiosztott laptopok és tabletek szirén-énekét, aki tanít, az tudja, hogy az eszköz csakis a figyelem szórtságát növeli, s ellentmond mindennek, ami a tanuláshoz kell: a fókuszálásnak, a koncentrálásnak, a külső ingerek kizárásának, a monotóniatűrés megtanulandó voltának, a verejtékes munka nélkülözhetetlenségének. Ma azok a diákok jutnak valamire, akik olyan családi-iskolai burokban élnek, amelyek kizárják ennek a szórtságnak és multitaskingnak a csábításait, és gyerekeiket old school módon rászoktatják a manapság már divatjamúlt, kitartó, öngyötrő, önfegyelemre szoktató, aszketikus tanulásra. Aki hangszert tanul vagy balettre jár, az tudja ezt.
5. Semmiféle stratégia sem látszik semelyik horizonton(tudomány, szakpolitika, hivatal) a tanári kiégés problémájára. Mert bár a legtöbb szakma tartalmazza a bányaló körmozgására emlékeztető monotónia elemeit, és minden szakmában tűrnünk kell a ciklikus ismétlődést és egyhangúságot, a tanári pályán ez mégis sokkal súlyosabb, mint mondjuk egy könyvelő vagy varrógépjavító esetében. Azért súlyosabb, mert a tanár szakmája a színészével rokon, s akkor jó, ha minden egyes óráján újraszembesül a témájával. Ahogy egy színész sem adhatja elő rutinból Hamlet nagymonológját, mert tüstént hamissá válik a produkció, úgy a tanár is akkor hatékony, ha mindegyre újratanulja az anyagot, ha a diákkal együtt maga is tanácstalanul áll egy percre a táblára írt egyenlet előtt, s ebből a tanácstalanságból indul el a gyerekekkel együtt, innét vág neki a megértés ösvényének. A kiégett könyvelő élete is keserű, ám a szituációk végtelen ismétlődésétől kiégett tanár élete teljességgel fenntarthatatlan. A kiégett könyvelő még továbbra is könyvelő marad – a kiégett tanár többé nem tanár, csupán gyermekfelügyelő.
6. Végezetül arról is beszélni kellene, ha majd ránk köszönt a béke, hogy mit kezdjen a tanár azzal a prózai helyzettel, amikor a diákja kerek perec megtagadja az együttműködést. Roppant szemérmességgel hallgat erről az egyébként rendkívülien szószátyár szakirodalom, és egyetlen szóval sem szerepel a tanári kompetenciák minősítések során is használt, hivatalos sorozatában. Ez a csodálatos lista 8 fő pontot ellenőriztet a minősítővel, és több tucatnyi úgynevezett indikátort azok alá rendelve, ám egyetlen szót sem veszteget arra, hogy a tanári utasítást megtagadóval szemben mégis mit lehetne tenni. Természetesen beírhat az e-naplóba, szólhat az osztályfőnöknek, esetleg – ha nagyon vakmerő – a szülőnek is. Ez semmi. Fegyelmi eljárások ma lényegében nincsenek, s ha mégis belekezd egy iskola, jobb nem erősködnie, mert jogilag nemigen viszik sokra. De el sem jut a dolog iskolavezetői szintre, hiszen melyik tanár verné nagydobra, hogy nem bír a gyerekekkel? A szerencsés habitusú tanár valahogy a személyiségével el tudja érni a rendet, akiből viszont hiányik ez a szuggesztív karizma, összes többi erényét sutba dobhatja, mert a legjobb órái is el fognak vérezni ezen a tehetetlenségen és eszköztelenségen.
Csendes rothadása mindez a rendszernek lent, a mélyben, láthatatlanul. Méltatlan téma egy kutató számára, fel sem merül, hogy a tanári munkát értékelő indikátor lenne, aktivisták sem tűzik zászlajukra, s nevetséges is lenne, csakugyan..
Vörösmarty-idézettel kezdtem: majd ha kifárad az éj. Optimista vagyok, vége lesz a háborúnak s vége lesz a csatározásnak. De vége lesz-e annak az éjnek, amely ezeket a szakmai, nevelési kérdéseket borítja? Mert ma az az ember érzése, hogy épp ezeket a legégetőbb témákat fedi a legsűrűbb sötétség. Minél fájóbb a gond, annál nagyobb körötte a hallgatás. Igényesebb iskolák nevelési értekezletein még csak-csak előkerülnek, de hát ott vak vezet világtalant, egyikünk sem tud ezekre igazán gyógymódot. De az államtitkártól sem várhatjuk a megoldást, s ilyen táblákkal a Szalay utca elé se vonulhatunk: „Több mentort a kezdőknek!” „Védj meg a kiégéstől!”, „Nem fogadott szót a Karcsika!”. Hol az a fórum, hol az a gyógyszergyár, ahol vegyész és biológus, tanár és tudós együtt fejleszti ki a konkrét molekulákat ezekre a bajokra? Ezt az érdeket ki képviseli? Ehhez ki rendel erőforrást?
