Örökzöld témája az oktatásnak a diákok motiválatlansága. Nem érdekli őket sem a fémes kötés, sem a molekulák polaritása, nem értik, mire lenne jó nekik a mitózis és a meiózis megkülönböztetése, nem látják be, miért kellene tudniuk a dzsentri fogalmáról, létrejöttéről és az úri középosztályba való beolvadásáról. Tanári feladat tehát a motiválásuk: tablettel, projektmunkával, multimédiás kisfilmmel, Kahoottal és kooperatív tanulással, differenciálással és játékosítással. A küzdelem azonban a modernkedő eszközrendszer már-már frusztráló hájpolása mellett is nyilvánvalóan sziszifuszi, miközben a jelenség sosem tematizált vakfoltja meg félig-meddig nevetségessé is teszi a nagy igyekezetünket. Pestises városban Rieux doktorrá kell lennünk, Rieux doktorként meg csak úgy lelhetjük meg az autentikus létet, ha mi is értjük, amit ő: „az ön győzelmei mindig ideiglenesek lesznek… a valószínűsége annak, hogy megússza, egy a háromhoz”. Mert az emberi létben gyökerező „mély unalom”, ahogyan azt Heidegger leírja, messze nagyobb léptékű és egészen más dimenzióban létező, mint hogy annak mélyét a tablet meg a projektmunka bevilágíthatná. Csak ideiglenes győzelmeket hozhat a munkánk, és csak ennek tudatában folytathatjuk ezt a munkát autentikus módon. És csakis úgy, hogy a betegségük (betegségünk) természetét a fiatalokkal (és magunkkal) is megértetjük.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
FOTÓ: ZSÓDI VIKTOR
Heidegger az unalom három lépcsőfokáról beszél. A leghétköznapibb unalom az, amikor ülünk a kietlen állomáson, s végtelennek látszó órákon át várjuk a csatlakozást. Eggyel rejtettebb formája az unalomnak, amikor ugyan jól elkártyázgatunk a barátainkkal, de ezzel egyben ki is szedjük magunkat a lét áramlásából, felfüggesztjük a létezésünket. Az a változat viszont, amit ő mély unalomnak nevez, mindkettőnél súlyosabb. Ilyenkor hiába jönnek-mennek az orrunk előtt a vonatok, mégse szállunk fel egyikre sem, mert valahogy nem látjuk értelmét, nem tudunk bekapcsolódni a forgalomba, s nem hiszünk benne, hogy csakugyan értelme lenne eljutnunk oda, ahova egyik vagy másik vonat vinne. Nem az egyikkel vagy a másikkal van ugyanis problémánk, hanem a világgal a maga egészében (das Seiende im Ganzen) – ez a világ vált végzetesen közömbössé számunkra.
Diákok közt mozogva (és persze felnőttek közt ugyanúgy) az ember mindhárom jelenséget megfigyelheti. Bármilyen dinamikusan zajlik is a tanóra, előbb-utóbb mégiscsak sor kerül a faliórára vetett orv pillantásra – ugyanarra, amellyel a peronon várakozó utas tekint a mérhetetlen lassúsággal vánszorgó mutatóra. A pad alatt bökdösött okoskészülék olyasforma menedékkel kecsegtet, mint a kártyaparti: elüthetjük vele az időt, de meg sohasem oldjuk vele magának az időnek (az unalomnak) a problémáját. A harmadik változat egzisztenciális üressége sem ritka az osztályteremben vagy az ismerősi körben. Sőt, szinte mindennapos a találkozás emberekkel, gyerekekkel, akiknek „a maga egészében” vált közömbössé a külvilág, vagy ahogy Ádám mondja Madáchnál: „mindennek nincsen szűmre ingere”. És aztán látjuk persze a kitörési kísérleteket is, a kór-okokból folyó következményeket, a pótcselekvéseket, a pótlékokat, a látszatcselekvéseket, alibizéseket vagy éppen az agressziót és az önbüntetést.
Vörösmarty Csongor és Tündéje pontosan ezekről a típusokról: az unalom legkülönbözőbb formáiról és az azokra adott ilyen-olyan válasz-kísérletekről szól. Elég a legelején beleolvasnunk: úgy kezdődik, hogy Csongor épp hazaér a világ körüli útjáról, felvonult előtte „das Seiende im Ganzen”, s ő egyik vonatra sem kívánkozott.
Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
A dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.
Most mint elkapott levél,
Kit süvöltve hord a szél,
Nyugtalan vagyok magamban,
Örömemben, bánatomban,
S lelkem vágy szárnyára kél.
Aztán ott van a három vándor, a kalmár, a tudós és a fejedelem. Ők inkább a kártyaparti típusai: ki ezzel, ki azzal üti el az időt, ez fejedelmest játszik, az kalmárost, amaz tudósost. Hiszen a gyerekek is így mondják: gyere, játsszunk lovasost / kapitányost / farkasost! Ezek a vándorok is így osztják le maguknak a lapokat: játsszuk azt, hogy nálam van a skíz, és elfogom a huszonegyesedet! Játsszuk azt, hogy kalmár vagyok, és begyűjtöm az összes aranytallért mindenkitől! A gonosz boszorkány ármánykodással üti el az időt, boszorkányost játszik, s valami olyasmi a gonoszsága, mint Gide regényhőséé: minden különösebb ok nélkül cselekszik, „csak úgy”. Unalom árad az Éj-királynő szavaiból is: mire ez a nagy buzgólkodás, mentek úgyis maholnap a levesbe, ahonnan kimertelek titeket egy átmeneti időre.
Csongor unalma azonban valahogyan furább a többiekénél. Lássuk be, teljesen logikátlanul fejezi be a prológusát:
S lelkem vágy szárnyára kél.
Micsoda? De hát unalmasnak talált mindent, akkor hát miféle vágyról beszél? Heidegger pontosan ezért tartja nagyon is termékenynek a mély unalom elérését, mert ebben a pillanatban teljesen kilökődünk a hétköznapiság kulisszái közül, s bár dideregve, rálátást kapunk „a teljes tágasságra”, „a tagolatlan egységre”, s képesek vagyunk egy pillanatra kívülről látni, transzcendens perspektívából felmérni a létünket. S megszülethet bennünk egy földöntúli éhség, egy tárgyatlan vágyakozás, mint Csongorban. S csak akiben megszületett már ez a transzcendens éhség, az ismerheti fel a térbe belépő Tündében a transzcendens lényt, s az szerethet bele az összes szerda egyformaságán túl létező csodába. De megszülethet bennünk a kilököttek és sehová sem tartozók daca is: maga a tömény gyűlölet.
Ez a három út van, ez a háromféle válasz az unalomra, s azt mondhatjuk, még a sivár életű és kiábránduló vándoroké a legtűrhetőbb mind közül. Ők legalább elszórakoznak a maguk kisded játszmáival: gyűjtögetik, mint valami lelkes bélyeggyűjtők a pénzt, a hatalmat, a hírnevet. A másik a sóvárgás, a vágyakozás embere lesz: keresi, minek lenne hát szívére ingere, mi tudná magával ragadni, ahogyan végül aztán Tünde magával ragadja a némileg teszetosza Csongort. A harmadik a legveszélyesebb: akinek már közömbös lett a sürgő-forgó élet, s unalmában – minden vágytól mentesen – abban leli örömét, hogy rombol és pusztít.
Jean Cocteau adja a legpontosabb rajzát ennek a típusnak Rettenetes gyerekek című regényében. „Állati, növényi ösztönök ezek, s nehéz meglelni a nyitjukat, mivel a felnőttek emlékezete éppoly kevéssé őrzi őket, mint bizonyos fájdalmak emlékét, a gyermekek meg hallgatnak, ha a nagyok a közelükbe érnek. Hallgatnak, s egy másik világ magatartása mögé rejtőzködnek. Ezek a nagy komédiások egyszerre, akárcsak egy állat, ezer tüskével takaródznak, vagy pedig, mint egy palánta, lágy alázatosság mögé bújnak, és sohasem árulják el vallásuk rejtelmes szertartásait. Nem tudjuk, legfeljebb csak sejtjük, hogy ez a vallás cseleket, vértanúkat követel, sommás ítéleteket, borzalmakat, büntetéseket és emberáldozatokat. A részletek homályban maradnak, s a hívek külön nyelven szólnak, úgyhogy akkor se értenénk őket, ha véletlenül, látatlanban, ki is tudnók hallgatni beszédjüket.”
És persze a már emlegetett André Gide, aki amellett, hogy megalkotja a maga unalomból gyilkoló kölyök-hősét, Lafcadiót, esszéistaként Dosztojevszkij műveiben is rámutat az action gratuite, az ok nélküli aljasság példáira. Az Ördögök nihilista főhősében, Sztavroginban ugyanezt a soha fel nem növő enfant terrible-t azonosítja, s joggal, mert ennek undorító gaztettei is nélkülöznek minden ép elmével megragadható motivációt.
Sokat segítenek ezek az irodalmi alakok valós ismerőseink létezésmódjának (sebesüléseinek?) megértésében is. Mert mindannyian árvák és gazdátlanok valamiképpen, szó szerint is, mert nincsenek szüleik, vagy legalábbis semmi sem köti hozzájuk őket, de transzcendens értelemben is, mint akik kiszakadtak Isten gravitációs teréből, és azért rombolnak le mindent, mint valami becsapódó ágyúgolyó, mert saját maguk is zuhannak, mert kiköpte őket magából az ágyúcső, mert nem tartoznak már sehova, mert nincs többé gazdájuk, nincs többé beágyazottságuk a létezés hálózatába.
De sokat segítenek azok a történetek is, amelyekben mégiscsak akad valaki, akinek sikerül befognia ezt a gazdátlanná vált, életveszélyes tárgyat. Ott van például Tránsito Ariza a híres Márquez-regényben (Szerelem a kolera idején). Kiből lehetne sérültebb és gonoszabb Sztavrogin, mint az ő fiából, akit oly sok évi várakozás után két mondattal lök el magától az örök szereleme, megcsúfolva mindent, amit emberi érzésről gondolni szoktunk? S hogy mégse lesz szörnyeteg Florentino Arizából, az csakis az anyjának, ennek a nyomorult rőfösnének köszönhető, mert ő az, aki kétségbeesett trükkjeivel és ravasznál is ravaszabb praktikáival mégiscsak az élethez kötözi a semmibe lökött fiát, s az végül is egész jó kártyapartikkal fogja elütni az időt egészen hetvenhat éves koráig, amikor mégiscsak beteljesül a mindvégig csorbítatlanul megőrzött vágya. De fontos dolgokra tanít minket a rajongóját hetvenkét évesen visszafogadó Fermina Daza is. „Florentino Arizára nézett, látta ezt a törhetetlen akaratot, ezt a rendíthetetlen szerelmet, és átfutott az agyán az a késői és döbbenetes felismerés, hogy nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan.” („que es la vida, más que la muerte, la que no tiene límites”). Igen, az élet egyáltalán nem rövid, és merő tévedés az örök panasz az idő rohanásáról. Épp ellenkezőleg: a nagy feladat épp ennek a határtalan időnek az élettel való kitöltése, s az elkerülése annak a heideggeri unalomnak, mely „az ittlét szakadékait mint hallgatag köd járja át”.
Milyen üdvös is lenne a tanárképzést a sok teoretikus eszmefuttatás helyett az irodalom emberi történéseinek megértésére alapozni! Hány és hány nevelési dilemmához adnának erősebb és világosabb eligazítást ezek az örök történetek! Talán arra is elvezetnének minket, hogy a motiválatlanság messze túlmutat a tablet és a projektmunka tanári technikáján. Meg ahhoz, hogy mindig is a gazdátlan gyerek a motiválatlan gyerek. S hogy ha ajtót akarunk nyitni neki a világra, előbb befelé kell ajtót nyitni neki, s behívni valahová, ahol otthon lehet. Hogy kinézni csak az tud, aki benn van valahol.
