Zugligeti modellként vált ismertté a médiában a Zugligeti Béke Tanoda, a ZuBéTa. Március közepe óta tanárok, gyógypedagógusok, pszichológusok, szociális munkások, hallgatók, cserkészek és a plébánia hívei fognak össze, és foglalkoznak ötvenhárom menekülttel, ukrajnai roma származású, többségében írástudatlan gyermekekkel. Zugligetben, a Szent Család Plébánián kaptak helyet a napközbeni foglalkozásokhoz, szállásuk pedig, ahol többségében édesanyjukkal, nagyanyjukkal élnek, a Kútvölgyi úti Idősek Otthonának egyik zugligeti épületében van.
SZERZŐ: TRAUTTWEIN ÉVA
FOTÓ: THALER TAMÁS
A roma családok ismerős, az itthonitól mégis különböző mélyszegénységből érkeztek. Ezt talán az mutatja a legszemléletesebben, hogy a szülők egy része maga is írástudatlan, ahogy a gyerekek többsége sem tud írni-olvasni, nem ismeri az otthon tágabb környékén kívüli valóságot. Az édesanyák nem jövőben gondolkoznak, hanem az adott nap és a holnap túlélésének biztosításában.
A zugliget katolikus plébánia már sokadszor bizonyított, hogy hívei meg tudnak mozdulni, amikor egy-egy történelmi helyzet tömegeket indít útnak a nagyvilágba. De nemcsak válság idején érzékenyek napjaink összefogást igénylő gondjaira, béke idején is tudják, az ember közösségi életre és felelősségvállalásra hivatott. Így tudtak azonnal a ZuBéTa mellé állni, és épült fel, s működik Moldován Szilvia vezetésével a tanoda, a pedagógiai vezető segítségére siető szakemberek heroikus vállalásával.
„Ha valahol letesznek ötven roma gyereket, és nincsen megoldva a foglalkoztatásuk, akkor ott baj lesz. Ez a dolog természetéből fakad” – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem pedagógiai tanszékén tanító Moldován Szilvia tudta, amikor az idősotthon elszállásolta a roma menekülteket, meg kell oldani a foglalkoztatásukat.
A háborúból érkezők számára a jövő teljesen bizonytalan. Ebben a bizonytalanságban kell melléjük állni, és mostan, ebben az átmeneti állapotban megtenni, amit lehet. A ZuBéTa nem gondolkodott azon, hova vezet, amit most tesznek, olyan fájdalommal töltötte el őket a gyerekek kortársaiktól való lemaradottsága, hogy belefogtak a tanításukba. „Tragédiának élem meg, ha valakit megfosztanak a tanulás lehetőségétől. Ezzel gyakorlatilag bezárul a világ számára, megfosztódik a fejlődés lehetőségétől” – mondja Szilvia.
Öt csoportban folyik a foglalkozás, naponta változik, mikor ki az önkéntes foglalkozásvezető, aki a haladási naplóban személyre szabott tájékoztatást ad a tanulás folytatásához. A tanítás szakmaközi együttműködésben történik, így felmerülő problémákat az önkéntes a pszichológussal, pedagógussal, szociális munkással át tudja beszélni.
A családok bizonytalan jövője ellenére ez az átmeneti képzés nagyon sokat jelent a gyerekeknek: megváltozik számukra, mit jelent tanulni, mit jelent iskolába járni. Ukrajnában ők mint magyarok és mint cigányok kétszeresen is kisebbségi létben éltek. A szakmai vezető ismeri azt a világot, ahonnan a gyerekek jöttek. Akár magyar, akár ukrán iskolába jártak, általában az utolsó padba ültették őket. Volt, akit rendszeresen hazaküldtek, és beírták jelenlevőnek, hogy a fejkvóta járjon utána. Több olyan gyerek is van, akit bántottak a tanárok, de az általános volt, hogy a tanár hozzájuk sem szólt, legfeljebb erőszakosan. Ezt kellett a tanodában megfordítani, és megmutatni, hogy az iskola olyan hely, ahol ők fontosak. Itt megkapják a figyelmet, a tanárok célja az, hogy úgy tanuljanak, hogy szeretve vannak, hogy hibázhatnak, megszólalhatnak.
A fecskéknél ezen a délelőttön három, 8-10 éves fiú és lány, írás-olvasás előkészítésként hangok felismerésével foglalkozik. Így kiscsoportban a három gyerek élvei a vezető teljes figyelmét, amire nagy szükség van, mert a feladattartás, koncentráció nehezen megy, csak a foglalkozásvezető kedvessége, kreativitása tudja a munkában megtartani őket.
A rigóknál mesét hallgatnak Kinga, a Pázmány angol irodalmat tanító tanára felolvasásában. Ők 10-12 évesek. Ketten Kinga által előírt szavakat másolnak, gyöngybetűikkel gyorsan telnek meg sorok. Ketten rajzolnak, ketten pedig az asztalra fektetve fejüket hallgatják a mesét. Figyelnek, követik a történéseket, érződik, hogy érdekli őket, mégis újra és újra megkérdezik, mikor mennek már ebédelni. Figyelni nem könnyű.
A menekült gyerekek oktatását sehol nem egyszerű megoldani, a nyelvi-kulturális különbségekre a magyar iskolák nincsenek felkészülve. Ezt a rendkívül összetett feladatot vállalta fel a ZuBéTa szakmaközi összefogása. A szakmaközi együttműködés a kezdeményezés nagy ereje. Márczné Pletser Ágota fogja össze önkéntesként a szociális munkásokat, a tanodát.
Jók a tárgyi feltételek. A tanoda a Szent Család-templom cserkészotthonában kapott helyet. Táblák kerültek a foglalkoztató szobákba, napok alatt összegyűlt a környékbeli iskolák jóvoltából a szükséges tanszer és tankönyv, mindenkinek jutott iskolatáska is.
A szüneteket a játszótéren töltik, ami találkozási lehetőség a zugligeti gyerekekkel. délelőttönként főként kisgyerekek járnak ide édesanyjukkal. a tanodások élénkek, igazi vadócok. Gyorsan elindul a közös játék. Budapest egyik kimondottan fejlett, jómódú budai lakókörnyezetében vagyunk, ahova a társadalom másik széléről érkezett most egy csoport.
Az olvasás-írás mellett valami sokkal többet tanulnak: Hogyan lehet olyan közegben élni, ahol szeretettel, megértéssel, emberséggel és tisztelettel fordulnak az emberek egymáshoz. A gyerekekben gyorsan kialakul a ragaszkodás, az ölelés, odabújás mutatja, ez az ő szeretetnyelvük. Egymás között és kortárs közegben azonban konfliktus esetén az indulatok uralják a viselkedést.
A tanodában jó lenni, az embernek olyan érzése van, mintha ünnep lenne. Egymásra figyelés, nyitottság tapasztalható, a gyerekek bármikor kérdéssel fordulhatnak a vezetőkhöz. Meg tudták teremteni azt a légkört, melyben a gyerekek felszabadultan érzik magukat, és ahol lehetőség nyílik a fejlődésre.
A ZuBéTa tudja, átmeneti az állapot, melyben a gyerekek rájuk vannak bízva. Ebben a formában június végéig vállalták a feladatot, ebben az időbe próbálnak belesűríteni mindent. A hétköznapi iskolaszerű foglalkozást programok sokasága egészíti ki. A zugligeti cserkészek rendszeresen járnak a gyerekekhez, színházba, városnézésre viszik őket. A templomba járó idősek, nyugdíjasok süteményt sütnek a tanodának. Nagyon jó baráti viszony alakult ki.
Szilvia szívügye az integráció. „Interkulturális szemlélettel nézünk a nálunk zajló pedagógiai és pszichológiai folyamatra.” Büszkén mondja, két gyereküket befogadták egy alapítványi iskolában, ahol sikerrel veszik az akadályokat.
Szilvia szerint alapvető kérdés, hogyan „integrálódik a feladathoz a befogadó közeg. Rengeteg társadalmi feszültség forrása lehet, hogy ebben a gyorsan jött helyzetben nemcsak a sok-sok lemaradással küzdő menekült gyerekek, hanem a befogadó közeg, az intézmények sem tudnak mit kezdeni. Teljes indokoltan, hiszen nincsenek erre felkészülve. A pedagógusképzés sem számolt ilyen nagyságrendű interkulturális beavatkozással. Az együttélés egy „hajszálon mozgó, nagyon instabil dolog, két oldali érzékenyítést igényel. A kapcsolatból mindkét fél, a befogadó közösség is, ezt éljük meg mi önkéntesek nap mint nap. Azok a tanárok, akik túlterheléssel dolgoznak, itt képesek önkénteskedni, mert bár ők adnak, de a szeretetkapcsolatban feltöltődnek. Ebből az együttműködésből születhet egy csoda, megtörténhet, hogy kapu nyílik a két világ között, és elkezdődik az átjárás.”
Hogy mi lesz a jövő? Bárhogyan alakul, az, hogy itt felkészülnek rá, reménységgel tölt el. Az anyukákkal pszichológus foglalkozik, a mélyszegénységben élő roma családoknak nincsen ugyanis jövőképük – mondja Szilvia. „A jövőkép az, mit eszek ma, és holnap mit adok a gyerekeimnek. Egy ilyen szemléletről váltani arra, hogy mi lesz a jövő hónapban, és hogyan strukturálom a munkakeresési lehetőségeimet, óriási ugrás. Ebben segíteni kell, ezért nagyon jó, hogy pszichológusok álltak mellénk.”
Moldován Szilvia a hallgatóit is bekapcsolta a tanodáa. 12 egyetemista jár rendszeresen a gyerekekhez, köztük roma származású tanárjelöltek is. „Csodálattal nézem őket, nagyszerű foglalkozásokat tartanak. Erős motivációval érkeznek eleve a Pázmányra, erre épül rá egy komoly szakmai képzés. Alapmotivációjuk az, hogy szeretik a gyerekeket” – dicséri hallgatóit.
A tanodában minden gyerek más, ez az alapigazság színeződik azzal, hogy egy részük ukrán iskolába járt, és cirill betűkkel tanult írni, de a magyar az otthon beszélt nyelve. Így ír cirill betűkkel, de nem tud ukránul. Van, aki magyar betűkkel kezdett írni, és egyáltalán nem tud ukránul, holott felsőben már nincs magyar tannyelvű képzés Ukrajnában. Van, aki semelyik nyelven nem tud írni.
Az integráció állandóan felvetődő probléma. Szilvia Németországban, a német püspöki konferencia ösztöndíjasaként megtapasztalta, a többségi társadalom gyerekei számára is előnyt jelent, ha találkoznak más kultúrával. „Úgy oldódnak különbözőségek, hogy gazdagabbak leszünk. Katolikusként azt vallom, hogy a leszakadó rétegek társadalmi mobilitását a többségi társadalomnak kell biztosítania. Ha egy osztályban van sokszínűség, az mindenkinek jó, annál gazdagabbak vagyunk, annál több játékot tudunk, annál többet tanulunk. Gyerekeink nemcsak szociálisan lesznek érzékenyebbek és nyitottabbak, hanem intellektuálisan is. Ha beszélgetünk a különbözőségekről, akkor a különbözőségek megoldása és a párbeszéd lesz az anyanyelvünk. Kutatások mutatják, ha egy roma gyereknek akár egy fehér családból való barátja van, évekkel meghosszabbodik a tanulási rendszerben való bent maradása, mert a kortárs csoport meghatározó számára.
Zugligeten elindult a párbeszéd a centrum és peremvidék között. A peremvidék eljött el a centrumba, elhozta a maga világát, félelmeit. Az itt élők kaput nyitottak nekik, és ők is szembenéztek saját félelmeikkel, azzal, milyen kép él bennük azokkal szemben, akik kevésbé szerencsés helyre születtek. Meghallgatják egymást, beszélnek egymással, kapcsolat épül, talán barátságok is születnek. Mindkét fél megtapasztalja, milyen együtt lenni olyanokkal, akik egészen más milyenek, mit mi. Ez az élet.
