A klímaváltozáshoz a tudósok értenek, a társadalmi folyamatokhoz a szociológusok, de hogy mi történik magával az emberrel, hogy mit cserél le benne az idő és a korszellem, azt csak az írók tudják megmutatni. „Hadd lássunk át magunkon itt ez estén” – szólítja meg József Attila a Budapestre látogató Thomas Mannt, és valóban Varázshegy-beli átvilágítókészülékhez hasonlít a mindenkori művész, mert jobban felismeri a belső trendeket, mint akárhány tudós elemzés. Ha ma olvasunk kortárs regényeket, mintegy közös nevezőként fogalmazódik meg a diagnózis, hogy pont az önmagunk átvilágításának képessége kezd kiveszni az emberből. Már Tolsztoj Levinje is kifelé bégetett a karámból, de a nagy életdrámák még visszasodorták a hit közösébe. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja már nem osztozik ebben a közösben, de a lelke nehézkedése azért mégiscsak a földre löki őt is: mégiscsak elakad az isteni szoftver lenullázásában. Tennessee Williams, az amerikai Fjodor Mihajlovics már semmit sem tud akolról, Istenről, közösről a huszadik század közepén, ám a bűn azért bűn marad még nála is, és hősei mást se tesznek, mint hogy kíméletlenül átvilágítják magukat. A mai regényekből viszont szinte ránk dől a kortárs írók egymástól független felismerése: hogy a ma embere már nem is ismeri a bűn fogalmát. Ezért nem ismerheti az evangéliumot sem: mert a megváltás csak annak lehet jóhír, aki bűnösnek látja magát. Akad még egyáltalán ilyen ember kortárs íróink tablóin? Vagy a lelkek aszálya a szerotoninnal együtt az önvizsgálat képességét is kiszikkasztotta bennünk?
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Hangyaboly. Derzsi Elekes Andor fotója
Vannak szavaink, amelyek származékaikban, továbbképzett alakjaikban bőszen velünk élnek, miközben maga az alapszó már rég a semmibe veszett. Rég kiveszett a beszédünkből az „óv” ige, miközben óvoda meg óvóhely, óvintézkedés meg óvatosság még nagyon is van. Sosem beszélünk „kegy”-ről, de van kegyetlen, van közkegyelem, és léteznek kegyencek is. Van lélektan, miközben ki emlegetné manapság a lelket? Hasonlóképpen a „bűn” fogalma is rég odavan, miközben azt még értjük, hogy bűnügy, bűnöző, bűnüldözés vagy épp bűnpártolás. S bár a fecsegő felszín sokszor eltereli erről a figyelmet, éppen ez teszi meghallhatatlanná ma az Egyház üzenetét is. Az, hogy a mondandója centrumában valamiféle „bűnről” papol, miközben a mai ember ezzel az elavult szóalakkal éppúgy nem tud mit kezdeni, mint mondjuk azzal, hogy „Isten, óvd a Királynőt!” vagy hogy „Kegyes Atyák” lennének a piaristák, netán: „érzem, érzem, mást is kér a lélek”.
Háy Jánost (A cégvezető), Tóth Krisztinát (A majom szeme) vagy éppen Tibor Fischert (Így urald a világot) olvasva az elénk táruló emberképben erre a közös nevezőre döbbenhetünk rá. Hogy vannak köztünk aljasabb meg kevésbé aljas emberek, de hogy bármelyikük is „bűnös” embernek érezné magát, ilyet nemigen lehet találni. Beteges bűntudatok persze léteznek, anorexiák, önbüntetések, pszichiáteri esetek, tele vannak az osztálytermek magukat vagdosó, bűntudatokkal teli gyerekekkel, de az „ép” ember a tudat fogalmi szintjén nagyon is megóvja magát az ilyesmitől. A gyerek, szegény, épp fordítva, alaptalanul is vádolja magát: a szülők válásáért, a testvére haláláért, az anyja depressziójáért, ki tudja, miért. A felnőtt viszont kizárólag mások ellen fogalmaz vádiratokat, ám önmaga átvilágításában csak addig jut el, hogy miben volt lúzer, vagy hol ütközött falba. Bűnt nem lát magában, hacsak bíróság elé nem állítják. A bűn fogalma jogi jelentésére redukálódott.
Az egyház tanításának középpontjában természetesen nem a bűn áll, hanem éppenséggel Krisztus és a megváltás, de mindez persze mégiscsak oda megy vissza, hogy mind bűnösök vagyunk, s ez a ma emberének értelmezhetetlen. Pedig nincs kivétel. „Nincs igaz egy sem – írja Szent Pál – nincs, aki értene, nincs, aki Istent keresné. Mind letértek az útról, elfajzottak, nincs, aki jót tenne, nincs egy sem.” (Róm 3, 10-12). De hát ennek belátásához látni kellene az utat, amelyről letértünk, a normálist, amitől elfajzottunk, az Istent, akit egyáltalán nem értünk. Na de a cégvezető se utat, se Istent, se normalitást nem lát, csak versenytársakat és irigyelt mintákat. És a médiaguru a másik regényben: fogalma se lenne, miről beszélünk. Sem a sztárpszichológusnak Tóth Krisztinánál. Kudarcokat persze látnak, elszalasztott tendereket igen, és bosszantó baklövéseket is, ezt jól látják – de bűnt hogyan is láthatnának? Mégis miféle bűnt?
Napjaink írói nem találnak már Raszkolnyikovot, akit felemésztene önön lelkifurdalása. Nincs többé ilyen. A tudatosabb karakter kielemzi, mikor milyen körülménytől kapott gellert a pályája, a pénz rabja nem lát túl saját énje végtelenre puffasztott határánál, az animális szinten működő ragadozó pedig a prédaállatok halmától nem lát már ki sehova. S ha nem értik a szót, hogy bűn, mégis hogyan fogadhatnák el a mesebeli tételt, hogy Isten a végén majd megbüntet és igazságot oszt? A büntető Isten fogalma végképp értelmezhetetlenné vált.
De ezek a mai regények – vagy inkább látleletek, diagnózisok – már nem is ezeket a kérdéseket feszegetik. A büntető Isten fogalma fel sem merül. A kérdés már csupán annyi, létezik-e mégiscsak bűnhődés? Létezik-e olyan életfordulat, amelyben a büntető Isten nélkül és a bűn felismerése nélkül mégiscsak megszenvedi, megfizeti a bűnös, amit elkövetett? Meglakol-e érte mégiscsak valahogy? Létezik-e az, amiről Pilinszky így ír: „Bűnhődünk, de bűnhődésünk mégse büntetés”? Megtorolja-e magát a cselekedet? Vagy a mai Raszkolnyikovot már úgy kellene megírni, hogy pár nap álmatlanság után lerázza magáról ezt az egész baltás dolgot, összekapja magát, és ügyesen megforgatja a tőzsdén a pénzzé tett ékszerek árát?
Ezt vizsgálják ezek a kortárs regények, és erre adnak meglehetősen lesújtó választ, nemigen osztva Szent Pál nézetét. Mert Szent Pál még hitt az ellenkezőjében. „Amikor a pogány [ember] törvény híján a természet szavára jár el a törvény szerint, törvény híján saját magának a törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvényszabta cselekedet a szívébe van írva. Erről lelkiismerete tanúskodik és önítélete, amely hol vádolja, hol menti majd…” (Róm 2, 14-15).
Beszél ma Isten helyett legalább a természet szava? Szab a mai ember legalább saját magának törvényt? Be van az ő szívébe írva bármi is? Tanúskodik bármiről is az önítélete? Képes egyáltalán vádolni magát? Ezek a mai diagnózisok, ezek az igen éles irodalmi pillanatfelvételek – Háy, Tóth, Fischer – egyazon mintázattal rajzolják elénk a homályló űrt: nincsenek többé ilyenek. Nincs szívbe írt szó, nincs természet szava, és nincs önítélet. Tegnapelőtt Raszkolnyikov számára még volt. Ma már önmagunknak szabott törvény sincs az isteni törvény helyén. Hogy jutottunk ide? Mi történhetett tegnap?
Ha visszalapozunk hatvan-hetven évet az irodalomban, ugyanúgy kirajzolódik a belső klímaváltozás íve, ahogyan a természetpusztításé is. Vegyük például Tennessee Williamset: ő amolyan amerikai Dosztojevszkij. Mert a kulcskérdése ugyanaz: mi a helyzet a bűnnel? Elhordozható-e az árulás terhe? Győzi-e az ember, ha meg kell vetnie magát? Csak amíg Dosztojevszkijnél az öröklét egy dilemma, addig Williams tegnapi világában már semmilyen módon nincs jelen a transzcendencia: Isten véglegesen elhagyta a világot. S ami meglepő: a lélek ebben a tegnapi, williamsi világban mégiscsak működik. A bűn egyelőre mégiscsak bűn. „Amerikai gótika”, így nevezik az irányzatot, amelybe Williamset is sorolják. S ha gótika, akkor mégiscsak középkorias, misztikus és istenes – miközben minden de minden szereplője tökéletesen nélkülözi akárcsak a leghaloványabb fogalmait is a vallási tematikának. Nincs még egy írói világ, amelyből ennyire kilúgozták volna magát a szempontot, magát a dimenziót. Már-már feltűnő ez a vakfolt, különösen egy anglikán lelkész unokájától, aki maga is a paplakban született. Ha legalább támadná a vallást! De nem, ő hallgat a megváltásról: nem létezik számára, és soha nem is létezett. S mégis: a bűn nála még „megvolt”. Tegnap még tudtuk, mi az.
Tennessee Williams azért is praktikus, mert nem kell feltétlenül olvasni: eleve színpadra, moziba szánt történeteit Hollywood kivételesen adekvát módon filmesítette meg, jól, érvényesen, hűen a szerzői intencióhoz, s a Helen Mirrennel, Marlon Brandóval, Paul Newmannel, Richard Burtonnel, John Malkovichcsal képbe írt drámák könnyen elérhetők a világhálón magyar szinkronnal vagy felirattal is (Tavasz Rómában, Orfeusz alászáll, A vágy villamosa, Ifjúság édes madara, Az iguána éjszakája, Macska a forró bádogtetőn, Üvegfigurák). A fiatalabb nemzedéknek persze porosak ezek az adaptációk, az idősebbeknek pedig meg kell küzdeniük azzal a sunyi, sőt aljas keretezéssel, amivel a kommunista kultúrpolitika tálalta ezeket annak idején, a rothadó Amerika dokumentumaiként. Pedig a filmes megjelenítések hibátlanok és ma is hatnak: a római szalonokban potya-süteményre vadászó grófné, az isten háta mögötti, poshadt kisváros vidéki bunkói, a New Orleans-i társbérlet szűkösségébe szorított barokkos tárgy-áradat, a beach mentén cikázó hófehér jachtok üressége, a forró égövi nőalakok reménytelen kiéhezettsége, a családi összejövetelek elviselhetetlen hamissága mind ugyanarra a pontra mutat: a bűnre, amit aztán sosem bocsát meg magának az ember.
Ahogy Dosztojevszkij, úgy Williams is rendre a család mikrokozmoszában viszi végig a drámáit, időnként a legfelsőbb társadalmi réteg családjaiban (Tavasz Rómában, Ifjúság édes madara, Macska a forró bádogtetőn), máskor éppenséggel a legnyomorultabbakban (A vágy villamosa, Üvegfigurák). Közös technikájuk az is, ahogy lefojtják a végén a cselekményt, ahogy megfékezik a készülődő tragédia rohanását, ahogy végül sem engedik kitörni a gőzt, ahogy elutasítják a katarzist. A végkifejlet Williamsnél sosem tragikus: maga az élet tragikus. Nem engedi, hogy egyetlen pillanatban vagy egy végső eseményben határolhassuk körül a borzalmat, mint mondjuk Hamlet halálában vagy Oidipusz bukásában. Hősei ehelyett egy életen át hordozzák magukban a bűntudat tragikumát, a jóvátehetetlen vétek súlyát, annak terhét, hogy egy adott ponton mégiscsak elárulták, akit szerettek, nem tették meg, amit kérve kértek tőlük, megszöktek a sorsuk elől, diszkréten leléptek a drámából egy oldalajtón keresztül. A legnagyszerűbben talán Malkovich hozza ezt a tompított (de ezzel egyben évtizedekre szétterített és ráterhelt) fájdalmat, ezt az élethossziglanra változtatott halálos ítéletet.
Tennessee Williams történetei mind arról szólnak, ahogy beleragadunk egy állapotba, ahogy hozzátapadunk a ragacshoz. Mint a Holle anyóban a lusta lány: „A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.” Mint Örkénynél a nászutasok a légypapíron. Mint Williams földijénél, a szintén déli Joel Chandler Harrisnél, akinek Remus bácsi-meséit bizonyára jól ismerte (A szurokbaba). Csapdába kerülnek a hősei: saját bűneik csapdájába.
Mrs. Stone bűne, hogy ünnepelt szépség volt, és vonzó fiatal nő, s most nem hajlandó elfogadni, hogy már nem az (Tavasz Rómában). Lady Torrance a beteg férj és a boldogtalan házasság csapdájából menekülne a bűn árán is – nem is értve, mennyire képtelen a nyilvánvalóan bukásra ítélt elképzelése (Orfeusz alászáll). Blanche DuBois, mikor elénk lép, már réges-rég örökre tönkretette magát, s úgy verődik neki teljesen alaptalan illúziók hamisságának, mint a bennrekedt madár az üvegnek (A vágy villamosa). Chance Wayne a Rómeó és Júliába hazudja magát, mintha a Capuleték aljassága akadályozná a boldogságát, holott a művészi karrierről szóló, ragacsos élethazugságával saját maga teszi boldogtalanná azt, akit a szerelmének nevez (Ifjúság édes madara). Az iguána éjszakájában maga a központi kép is a csapdába esettséget, megkötözöttséget mutatja, a másik történetben Brick mindenki mást bűnbakká kiáltana ki, csak hogy elfedje a saját bűnét, amivel sorsára hagyta a bajba jutott barátját (Macska a forró bádogtetőn). Az Üvegfigurákban hat legerősebben a Williams-féle hangfogó: Tom sokkal inkább önfeláldozó szent, mintsem hogy bűnös lenne, mégis élete végéig pusztítja a tudat, hogy hosszú évek után végül csak kifogyott az erőből, csak megszökött a már elviselhetetlen tragédiából, mert nem tudta tovább nézni, tehetetlenül, szeretteinek szívszaggató, csendes pusztulását.
Dosztojevszkij emberének istene nincs már, de az isteni törvény még benne munkál. Williams emberei már olyanok, mint Szent Pálnál a pogány: semmit se tudnak Isten törvényéről, de magukra szabott törvényük, szívükbe írt szavaik, önmagukat vádolni képes látásuk még van. Kortársaink karakterei viszont már tökéletesen vakok. Fogalmuk sincs róla, hogy szörnyetegek. Ha Williams „amerikai gótika”, akkor a Fischer-Tóth-Háy nemzedék enciklopédiája meg nyugat-balkáni gótika. Zörgő csontúvázú zombik karneváli vonulása, élőhalottak valósággá vált processziója, mégpedig sokkal valószerűbb processziója, mint az egyébként kitűnő Térey János tényleges zombiapokalipszise volt, A káli holtakban. Gótikus rémregények ezek, zörögnek bennük a csontvázak, ahogy újra meg újra egymásnak ütköznek vak vonulásukban.
Mert az is közös ezekben a manapság elénk tálalt regényalakokban, hogy szüntelenül egymásnak ütköznek: nem valami nagyszabású konfliktusban, hanem inkább vak botladozásban, felgyorsult, rohangáló atomokként, mint akikkel „hőt közölt” a fizikai kísérlet. „Hadd lássunk át magunkon…”? Már csak azért sem képesek rá, mert sosincs csendjük, szüntelenül egymásba botlanak, egymást bámulják, egymást gyötrik. Tolsztoj Levinje ötven oldalakon át van magában, heteken át tűnődik néma csöndben. Még Raszkolnyikov is tépelődő alkat – Williams már drámákat ír, és szüntelen párbeszédben – egymásba botlásban? egymás gyötrésében? – telik el a hősök élete. Kortársaink látleleteiben már nem is látunk mást, csak a köröttünk rezgő-rohangáló ember-atomokat, s a tűrhetetlen zizegés persze, hogy elvakítja azt is, aki még látna valamennyire.
Háy Jánosnál minden de minden embertárs frusztráló, idegesítő, bőszítő alak – a magát elhelyezni nem képes, ön-vak szörnyeteg frusztráltságának tárgya:
„Ha összetalálkoztak, hogy szia, de régen láttalak, aztán megkérdezték tőlük, hogy te még mindig írogatsz vagy festegetsz. Mire az író vagy festő mondta, hogy igen, erre az épp ezt a kérdést feltevő cégvezető, aki elképzelhető, hogy te voltál, rávágta, hogy de hát már lehet mást is csinálni, nézz meg engem, meg a kocsimat, és rámutatott a cégvezetői törzsben divatos autóra. Nem akarok, mondta az író vagy festő, szeretem csinálni azt, amit csinálok, különben meg nincs is jogsim. Te rohadék, gondolta a cégvezető […].”
Tóth Krisztinánál a nem létező absztrakt emberi lény illúziója jelent csak öndefiníciós pontot – valamiféle semmitmondó fantomkép, mintha a végképp kriminalizálódott emberi világban igazi arcok már nem is léteznének:
„…hiszen semmi igazi problémája nem volt. Pont úgy élt, ahogyan mások is szoktak. Ahogy mindenki. Boldogtalanul. Mert mit jelent az, hogy valaki boldog? Tényleg, mit? Soha életemben nem éreztem magam boldognak. Illetve nem tudom értelmezni, hogy az emberek mit is értenek ez alatt. Elégedettséget, nyugalmat, esetleg lángoló érzelmeket? Féktelen, sohasem csillapodó vágyat?”
Tibor Fishernél pedig már a Senkik, az Akárkik, az utca emberei, az arctalan massza tagjai is elegendők, hogy ezeket bámulja és belőlük vonja el öndefinícióját a karakter – olyan létezőkből, akikről semmit sem tud, s így semmire sem juthat a látásukból:
„…kiszámolja a pénzt, nagyon lassan, aprópénzben, elmélyült szemlélődés közepette. Mi, vevők, túszok vagyunk, akiket akaratuk ellenére tartanak fogva. […] alig múlt negyven, de neki már most annyi. Sohasem volt vonzó teremtés. Munkanélküli. Dolgozó ember nincs, aki ilyen lassan, egy kimerült lajhár lassúságával lenne képes mozogni ennyi időn keresztül, kivéve persze a lambethi tanácsi bérházak lakóit. Ennek a nőnek annyi. Játszma vége, úgyhogy neki már csak egy maradt az életben: akadályt képezni. […] Nem tudhatom, ennek a nőnek mi az élettörténete, csak a történet végében lehetek biztos, ami annyi, hogy neki annyi, és ettől egy kicsit jobban érzem magam.
Hararit és Fukuyamát közös füstölővel tömjénezte körbe a magas kultúra a jóslatért: a történelemnek vége, igazi háború nem lesz többé. Látjuk, hogy lett, hogy van. De egy pusztítóbb háború is zajlik odalenn, a fű közt, a bozótban: a bűn fogalmára immár végképp süket, így önmaga megítélése helyett fajtársának boncolásában tobzódó emberhangyák szánalmas háborúja. A vádiratok világának disztópiájába érkeztünk.
.JPG){kind=link}