Igaz történet a közelmúltból, egy tipikus partraszállásról. Míg az öreg plébános bemutatkozó látogatását tartja a frissen átvett iskola tanári karának, a poros udvaron álló, lepukkant Seatjának mind a négy gumiját kiszúrják. Mehet haza a 20.35-ös volánbusszal. De igaz történet napjainkból az is, hogy a patinás intézet kitűnő kémikusa szerdánként nem tud sem osztályfőnöki órát, sem lelkigyakorlatot tartani, mert olyankor egy sörfőzdében művezető, hogy el tudja tartani a gyerekeit. És mélyebb értelemben is érvényes a cross-fire (szemből meg hátulról egyaránt lőnek), mert a mostanra tudatunkig jutó Ifjúság 2020 kutatás világosan kimutatja, amit amúgy is éreztünk (és meg is írtunk), hogy az egyházi karámba terelt báránykáknak fele sem hisz abban, amit ott tanítanak a Ryan közlegények, s hogy miközben az ilyen iskolák aránya 13,3%-ra kúszott fel, azalatt a 15-29 évesek körében éppenséggel felére csökkent az egyházi gondolkodásra hajlamos fiatalok aránya (10-ről 5%-ra). Ma meg különösen is kereszttűzbe kerültek ezek a sörfőzdés közlegények. Hát erre tanítjátok ti a gyerekeket? – hallják a nagygyűlés katasztrofális „felszólalása” után. Miért nem direktebben törtök a kormánybuktatásra? – ereszt rájuk csinos kis sorozatot a másik oldal is, a legnevesebb oktatáskutatófegyveréből. Pedig kormánybuktatásra se most, se két éve nem fenekedtek a közlegények, csupán a legszelídebb hangú folyamodványt fogalmazták – mindegy; a „hont kivont szablyával” óvó, megfelelő médiumok már akkor rámutattak, kinek a bérencei. Amonnan meg a „fürödtök a kiváltságokban” makacs legendájával igyekeztek hitelteleníteni őket. Kik ezek az éden-lakók? És miért követik el az ősbűnt, ha egyszer olyan jó dolguk van?
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Előadás a Salamancai Egyetemen (1614) wikipédia
A tanár a belé vetett bizalomból tud építkezni, s ha ez szétporlik, semmije sem marad. Az egyház is csak azoknak karám és akol, akik bíznak benne, s így hát egyházi iskolai tanárként duplán is fontos ez a közbizalom. Ehhez képest lesújtó, amit az Ifjúság 2020 kutatás mutat: „Az egyházak és a bankok negatív, romló megítélése a nagymintás ifjúságkutatások állandósult trendje.” (Tanulmánykötet a kutatásról, szerkesztette Székely Levente, az MCC Ifjúságkutató Intézet vezetője, Bp., 2021).
Ugyanilyen katasztrofális benyomásokkal küzdött a maga korában a 34 éves Prohászka Ottokár is. Naplója teljes kétségbeesést tükröz: „Mindenféle alakban foglalkoztatott a probléma, hogy mi az oka a mai kor vallástalanságának, s főleg az egyháztalanságának. […] Tehát keresem a kereszténységnek jelenleg elfogadható s elfogadásra számítható „kurzusát”. Mit kellene tenni; hogyan lehetne az embereket angazsirozni, minő táncot járnának? Nevelés, tanítás, iskola, gazdaság, szegényügy, munkások, kórházak, sajtó, társadalom: csak ez érték manapság: ez a nyelv járja most. […] Ha ezt a keresztény elvek által emelhetnénk, ha az emberek belátnák, hogy ez segít, hogy ez jóbarát, kezet fognának vele.”
Ami a szegényügyet illeti, a Prohászka kívánta kézfogás ma is létrejön. Székely János püspök atya szelíd hangú nyilatkozatában ma is felhívja a figyelmet a szociális törvénymódosítás veszélyeire, s hitelesen képviseli az egyházat, amely valóban sokat tesz ezen a téren a rászorulókért. De az iskolaügy gondjaiban mintha nem nyílna alkalom a kézfogásra. Inkább csak türelemre intő üzenetek érkeznek, s valamiféle láthatatlan tárgyalások végét kellene várni. Igen ám, de a bizalom fogy, s a következő mérés talán még riasztóbb tényekről hoz majd hírt.
Az is nehézsége az egyházi iskolának, hogy több a tanárai közt a fiatal nagycsaládos, mint átlagosan a társadalomban, bár ezeket nem a frissen jött támogatások tették nagycsaládosokká, hanem az evangéliumi meggyőződés: „életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10). Hogyan foglalkozzék a családjával, ha az iskola mellett még máshová is futkosnia kell a betevőért? Ráadásul az egyházi iskola többet is vár el: nevelni is akar, személyes kísérésre vállalkozik. Ez duplán szorítja a tanárait. Ilyen identitás-mondatokat látunk a honlapokon (s a gyakorlatban): „A teljes ember iskolája.” „Evangelizálni a nevelés által.” „Oázis akarunk lenni a körülöttünk élők számára közösséggel, iskolával, templommal.” – Ilyen vállalások mellett hol férne el a család, az „oázis”, a kiegészítő kenyérkereset meg maga a hagyományos értelemben vett tanítás?
De ha lenne is rá idő, már maga a vállalás is emberfeletti! Evangelizálni? Teljes embert nevelni? Miközben az egész glóbusz épp az ellenkező irányba tart? Miközben éppen a rész-kötődések uralkodnak el az egész helyén? Miközben az evangelizálás helyett éppenséggel a szekularizációról számolnak be a felmérések?
Mert arról is képet fest az Ifjúság 2020 kutatás, hogy merre viszi az online világ azokat, akikből „teljes embert” szeretnénk felnevelni. Négy év alatt 40-ről 47%-ra nőtt azoknak a fiataloknak az aránya, akiknek semmiféle párkapcsolatuk nincs, a 25-29 évesek között pedig minden negyedik fiatal teljesen egyedül él. Új jelenség az is, hogy a húsz éve megszokott, sorrendiségükben egymást kerülgető legfőbb félelmek közé hirtelenjében betoppant egy eddig sosem szereplő aggodalom: a baráti társaságok és közösségek hiánya. Pedig azt hinnénk, ez a Maslow-piramis jelentéktelenebb pontja, s mégis, olyan alapvetőbb szintekkel kezd most versengeni, mint a munkanélküliség réme, az anyagi nélkülözés vagy a lakásviszonyok kilátástalansága. Ebben is segítenie kellene az egyházi iskolának, és meg is teszi a tanár, ha éppen nem kell a másodállásába rohannia. De közösséget építeni, evangelizálni, teljes embert kibontakoztatni még kevésbé lehet agyonnyomottan, mint egyszerűen tanítani. És ott van még az influenszerek minden más hatást felülíró hipnotikus rontása, amivel megintcsak foglalkoznia kellene annak a tanárnak, aki teljes embert nevelő, evangelizáló, oázist és közösséget ígérő intézményhez szegődött.
De ha megnyomorítják a körülményei, mégis hogyan segíthetne a rábízottakon? Vak nem vezethet világtalant! „Orvos, magadat gyógyítsd!”, mondják majd neki, akiken segíteni akar (Lk 4,23). S valóban, fel is tűnt egy diákmegmozduláson a mindennél többet mondó felirat: „Engem csóró tanár ne buktasson!”. Ebben minden benne van. Hogy nem a tízezres vagy huszonháromezres béremelés itt a probléma, hanem az iskola alapmodelljének a felborulása. Hogyan lehet bárkinek is mestere a lúzer? A lesajnált? A legalacsonyabb társadalmi státusba szorult éhenkórász? A kontraszelektált, jobb híján tanárnak álló valaki?
Pedig amúgy is divergens, ijesztően széttartó társadalom fiai és lányai ülnek az egyházi iskolákban, ”elemi részecskék”, mint Houellebecqnél, s csak annál inkább szükségük lenne bizalomra, értékcentrumra, amelyre felnézhetnek. Ugyanezt látta Prohászka is: „A XX. század teljes dekompozícióba rohan bele. A csavarok, a szegek, pántok lázadnak; bennük nem az egész él, hanem a rész, tehát az oszlás, bomlás!”. És valóban: miközben az ifjúság körében mért egyházi vallásosság zuhanórepülésben van, a „maga módján vallásos” halmaza nőttön nő. Az idézett tanulmánykötet tárgyilagos stílusán is átüt a szociológus döbbenete: 698 vallásosságmintázatot mutattak ki a mintában, s amikor megpróbál belőlük ötféle klasztert alkotni, igencsak ellentmondásos eredményre jut. A vallástalanok dolga egyszerű: ők adják a minta felét. Valláskerülőnek nevezi a gyakorlati részvételt elutasító, de Istenben úgy-ahogy hívő fiatalok csoportját. Ellentettjük a vallásgyakorló, aki ugyanakkor a hittételeket nem vallja, azután mutatkozik még a hívő, akinek vannak ugyan spirituális tapasztalatai, de a vallásgyakorlatban soha nem vesz részt, s még a legelkötelezettebbeknél is kimutatja, hogy Istent igen, a mennyet-poklot viszont (mint a kutatás második-harmadik indikátorát) ők sem igen hiszik.
Joggal gondolja, aki gondolja: a korszellemnek ezeket a trendjeit úgysem a tanár fogja megfordítani. S ez igaz is: a tanár szükségszerűen epizódszereplő a felnövekvő fiatal életében, s ez így van rendjén. De hogy a társadalomnak is epizódszereplője lenne, az tévedés. Pontosan Prohászka a példa rá (s természetesen nem a történelmi téveszméivel), hogy egy emberhalász közösség felrázásával organizálásával és lelkesítésével micsoda szellemi platókra lehet egész társadalmi csoportokat elvezetni.
„1913 Jan. 31. Tegnap volt a Pázmány ünnep, – mondhatom, – túlságosan Prohászka-ünnep; a mi derék Mihályfynk olyan beszédet tartott, hogy el kellett volna süllyednem, ha tehettem volna. Gondolok arra a mi katholikus reneszánszunkra, mert méltán [így] nevezhetem azt, ami itt körülöttünk feszül s mozog s belebimbózik a világba. Mennyi mindenféle mű és vállalat és iparkodás! Igaz, hogy Isten lát sok hiúságot s hitványságot e mozgalmakban; de hát a polyva közt van sok mag is, s a történelem is így fogja azt megítélni. Én csak hálát adok az Istennek, mikor úgy végiglapozgatok meghívók, értesítések, konferencia- s beszédskémák közt; örül a szívem! Mi mindenről feledkeztem már meg; azután rájövök: hej, hát ez is volt, az is volt! Bizony volt. Az angolkisasszonyok lelkigyakorlatai után elkezdtem a Szent István Társulatban morális értekezéseket tartani minden hónapban; ez nem tartott soká; egy-két foszlányát őrzöm itt a caritas-ról szóló értekezésnek. Ez volt 1901-ben; azután Pálffy grófnénál (Esterházy u. 44.) tartottam egy-két konferenciát; ebből nőtte ki magát a patronázs havi konferenciája a Sionoknál az Elipszen s utóbb a Szent Margit intézetben. A mi reneszánszunkat a világi papságban jellemzik a Regnum Marianum mozgalma a kongregációkkal s a Zászlónkkal. A sajtó terén a Katholikus Sajtóegyesület, a Pázmány-egylet. Kezdetben kicsinyek, aztán később mégis csak számba mentek. Hát csak rajta! A fiatal piaristákat Schütz, Sík, Sebes stb. ki nem hagyhatom. Főleg az első nagy súlyú ember, pap és tudós. Rendkívül sok fiatal embert neveltek az egyháznak s a keresztény társadalomnak. A Szociális Misszió-társulat fenomenális kiindulásában és tevékenységében párját keresi a katholikus világban. Kevés tagja s főleg arravaló tagja van, de azok megszakadásig dolgoznak s egyre kihatóbban.Van azután számos más jó kikezdés, ilyenek a leány-panziók, a Collegium Marianum, a cselédintézet, a Katholikus Háziasszonyok törekvései. Örülök, hogy a katholicizmus vén törzse annyi sok hajtással kiváncsiskodik bele az új világba; azonban azt kell mondanom, hogy ezek szociális cseppek a tenger vagy – mondjuk – a pocsolyák felszínén! Mindebből kivettem a részemet. Deo gratias!”
Magának írta naplóját, nem volt benne hivalkodás, amikor titkon számba vette az eredményeit. Ma azonban irigykedve olvassuk, s óhatatlanul szavakat követel magának a kérdés: mi mindent tehetnénk a fiataljainkért, ha újra fontossá válna az iskola, a nevelés, a tanár!
