De hát nem úgy volt, hogy a te barátaiddal lesz ezen a szakaszon? Egy pillanatra talán a Szent Családban is felvillanhatott a szemrehányás kísértése, amikor a Kisjézus olyan váratlanul tűnik el a Jeruzsálemből hazafelé vezető úton (Lk2, 44). Vagy amikor olyan furcsa fölényességgel válaszol nekik, a kétségbeesés óráit még ezzel is megtetézve. Szinte halljuk a mai tizenkét évest: Most mitől vagytok úgy oda? Láthatjátok: semmi bajom! De Izsákot meg Rebekát sem irigyelhetjük abban a percben, amikor Ézsau ordítva veti magát a testvére után: Megölöm! Kicsinálom ezt a nyomorultat! Vagy magunk elé képzelhetjük Ráchelt és Jákobot is. Hát miféle testvéreket neveltünk, te Jákob! Nézz már rájuk, hát süt belőlük a gyűlölet! Vadállatok ezek, nem testvérek! És hány történet van még a Bibliában, amik mind azt mutatják: a szülőnek nemcsak gyerekeket kellene nevelnie – miközben vagy van érzéke a neveléshez, vagy nincs -, hanem a testvérkapcsolatokat is formálnia kellene, ami meg még nehezebb. Nem elég az egyén, még az egyének kapcsolatára is figyelj! Nem elég a háló szemeit bogoznod, még a köztük húzódó relációkra is ügyelned kellene. Vagy neked nem tűnt fel, asszony, hogy újabban milyen agresszív a mi kis Káinkánk a tesójával? Vagy: Apjuk, szerinted nem túl kötekedő egymással a két kislány? A Lázárkát mindketten szeretik, de a mi Máriánk meg Mártánk nemigen pendül egy húron. – Jó testvérré nevelni a testvéreket: nem egyszerű feladat. Főleg, hogy az ember hozott anyagból dolgozik, csak saját magát adhatja, csak az ilyen-olyan személyiségéből építkezhet. S mi magunk vajon különb testvérek voltunk-e a nővéremmel, mint amilyenek most a gyerekeim?
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Ausztrál sarkantyúspityer fiókái (wikipédia, benjamint444)
Amikor az Egyház karácsony után külön is megemlékezik a Szent Családról, olyan témát állít figyelmünk fókuszába, amelyet ma különösen is sokszor emlegetünk, részint fájlalva visszaszorulását az individualitás társadalmában, részint buzdítva magunkat, hogy a szeretetközösségnek ebben a legkisebb sejtjében lássuk és keressük a boldog élet zálogát. A gyerekek nevelésében is szüntelen erre figyelünk: a családi háttér hatását keressük, a szülők hol üdvszerző, hol károkat okozó munkálkodását kutatjuk, s az iskola felől is ide pillantunk vissza újra meg újra, onnan magyarázva károsodásokat, erényeket. Kevesebb figyelem esik viszont a testvérekre, pedig ők is a család részei, és hatásuk a kialakuló személyiségre ugyanolyan fontos lehet. Folyton szülő és szülő. De mi van a testvérrel, aki valójában sokkal több időt tölt a másikkal, mint az apja, anyja? És mi van azokkal, akiknek nincs testvérük, ahogyan a sok különös teória ellenére a Szent Családban sem nevelkedtek testvérek? Ha meg vannak testvérek, akkor barátok-e ők csakugyan, ahogyan a fura magyar etimológia jelzi, barátként véve át a valójában testvér jelentésű „bráty”, brother/frater szót? Vagy ellenségek? Vagy végletesen eltávolodnak egymástól a felnőtt életben, és kevesebb közük lesz egymáshoz, mint a szerzett barátoknak? Ki az igazi barát? A vér szerinti brother vagy a családunktól elfordulva választott friend? És mire gondolhat a Halotti beszéd nyolcszáz évvel ezelőtti papja a „Szerelmes brátim!”megszólítással? Barátokra vagy testvérekre?
Magyar nyelvünkben a testvér szóösszetétel eléggé kései keletkezésű képződménynek látszik. Annál régebbi a brát, szláv nyelvekből átvéve, és nyilvánvalóan hordozva – legalábbis kezdetben – a testvér jelentését is, hiszen ezzel a szemantikai tartalommal jött át az indoeurópai nyelvekből. Mert hát egészen ősi és egészen közös szava ez a világ számos nyelvének, ott van a germán ősnyelvben mint broþor, az ó-norvégban mint broðir, a dánban mint broder, a hollandban mint broeder, az ófelnémetben mint bruodar, a németben mint Bruder, sőt a szanszkritban mint bhrátár, a görögben mint phratér, a latinban mint frater, a törökben mint birader. De vajon nálunk is testvért jelentett, amikor a Halotti beszéd szerzője így szólt a sír körül álló gyászolókhoz: Szerelmes brátim? A mintául szolgáló latin szövegekben mindenesetre a fratres szó szerepel újra meg újra: fratres karissimi (k-val). Így találjuk már a 10. században a Fuldai Sacramentariumban, azután a Milánói Ordóban és magában az 1200 körüli Pray-kódexben is, ahol a magyar nyelvű változata is megjelenik, amit ma Halotti beszédnek nevezünk. Fratres karissimi – Szerelmes brátim. Szeretett testvéreim.
De csakugyan barátok-e a testvérek, ahogyan azt a magyar nyelv sajátos jelentésmódosulása sugallja? A brát – testvér; a testvér – barát?
A bibliai történetek nem ezt sugallják. Már a legeslegelső gyászos história, Káiné és Ábelé olyan kiemelt helyre kerül, közvetlenül a szülők bűne után, amely rámutat ennek a fájó bajnak a súlyosságára. De a pszichológiai szakirodalom is elmondja: a neveléstudomány mélyen alábecsüli a családon belüli bántalmazásnak ezt a kínkeserves változatát. Az Egyesült Királyságban végzett, 17.000 főt érintő, 2020-as kutatás szerint a 11 éveseknek nem kevesebb, mint fele élt át testvérbántalmazást valamilyen formában, és még a 14 éveseknél is több mint egyharmad marad az arány. A téma mégsem foglalkoztatja különösebben sem a családon belüli erőszak, sem a gyermekkori bullying kutatóit. Talán azért nem, mert kevésbé súlyos eseteknek látjuk a gyerekek verekedését, mint mondjuk az apa abúzusát vagy az anya neuraszténiáját, s ebben alighanem igazunk is van. Mégis, a probléma jelen van, az „enfant terrible” része a társadalom szövetének és életműködésének, nem lehetünk rá teljesen vakok.
Ugyanakkor számos tanulmány kimutatja azt is, hogy milyen fontos a testvérek kapcsolata – talán mindezek ellenére – még felnőtt korban, akár egészen idős korban is. Sokszor lényeges komponens az élő kapcsolat akár maguknak az időseknek az egészségi állapotában és életkilátásaiban is. Látunk Andrásokat és Pétereket, akik együtt válnak Jézus tanítványaivá, és látunk Káinokat meg Ábeleket. De a kapcsolat mindenképpen drámai és szakrális, miközben valamennyire mégis a szürkezónába esik. Antigoné és Iszméné viszonya bonyolult és feszültséggel terhes, mégsem ez áll a drámai középpontban. Nem a testvér-téma. Castor és Pollux elválaszthatatlan jóbarátok is, nemcsak testvérek, helyük a mitológiában mégis félreeső, nem annyira fontos. Mint ahogy másik testvéreik, Heléna és Klütaimnésztra sem testvérségükkel válnak főszereplővé.
A genetika (vagy pontosabban az evolúciós játékelmélet) felől nézve testvérnek lenni a világ legellentmondásosabb, valósággal skizoid léthelyzete. Miközben a rokonszelekciós elmélet alapján nagyon is szükségszerű az állati (sőt növényi) szinten is megfigyelhető ösztönös rokoni altruizmus, hiszen az ½ vagy ¼ részben a testvéreinkben, unokatestvéreinkben is jelen levő „önző gén” evidens paranccsá teszi az ő támogatásukat is a magunk menedzselése mellett, aközben másfelől teljesen logikus az is, ahogyan a fekete sas (Ictinaetus malaiensis) elsőnek kibújt fiókája mindig és mindenképpen megöli a testvérét a génnek a szűkös erőforrások miatt kikényszerített túlélési parancsa miatt. Egyidejű parancs a testvérben élő gén támogatása és a riválist jelentő testvér kiszorítása, vagy ahogy az egyik kutató fogalmaz: annak genetikai felismerése, hogy a biológiai egyedre nézve a testvére veszélyesebb ellenfél, mint az idegen. Ezért módosítja az úgynevezett Hamilton-szabály a kanti erkölcsi parancsot (aranyszabályt) ilyen módon: testvérednél feleannyira indulj ki az aranyszabályból (tedd azt, amit várnál, hogy veled tegyenek), mint általában.
De a merőben biológiai reflexet felülbírálni és uralni képes emberi életben is ellentmondásos dolog testvérnek lenni. Egyrészt kimutatott statisztikai tény, hogy a felnőttkori, időskori testvérkapcsolat annál, akinél van ilyen kötődés, testi és mentális egészséget javító körülmény, sőt életévekben kifejezhető haszon, másfelől tény a rossz gyermekkori testvérkapcsolatok kártékony transzferhatása is, mert világos korrelációt mutattak ki testvérkapcsolati deficit és a későbbi párkapcsolati deficitek között.
De nemcsak a genetika meg a pszichológia van zavarban, hanem világosan megmutatják a testvér-lét skizoid mivoltát az emberi élet mélyére bevilágító irodalmi remekművek is.
A Karamazov testvérek! Hát hogyan lehet négy fivér ennyire különböző személyiség, mintha semmi de semmi közük nem lenne egymáshoz? Hiszen, mintha csak Kierkegaard négy stádiumát formáznák, tökéletesen ellentmondva a másik létállapotának: Szmergyakov a gyermeki-animális stádiumot, Dmitrij az esztétikait, Iván az etikait, Aljósa a vallásit. Vagy a Száz év magány – az meg éppen fordítva. Hát hogyan lehetnek ennyire egyformák az Aureliano-ág meg a José Arcadio-ág leszármazottai? Hogyan lehetséges, hogy ennyire önazonosan ismétlik ugyanazokat a paradigmákat a genetikai vonal egymásra következő nemzedékei? Mintha csakugyan körben járna az idő, s módosulás nélkül, szóról szóra, mozdulatról mozdulatra járná be a dédunoka ugyanazt az utat, amit dédapja– sose látta, tán nem is hallott róla! – annak idején bejárt!
És milyen szépek a Mikszáth érzelmes-ironikus testvértörténetei is! Hiszen A Péri lányok szép hajáról meg A néhai bárány ugyanúgy a testvér-kötődéséről mesél, mint a Bede Anna tartozása. És milyen szép a maga tragikus-borzalmas világában Faulkner regénye, A hang és a téboly is, benne a négy testvérrel, akik egyetlen regényben az emberiség összes testvér-forgatókönyvét elénk játsszák, s tudnak Káinok lenni, de tudnak őrangyalok is lenni, s megnyilvánul bennük az egész skizoid testvér-lét teljes skálája s minden árnyalata.
De a testvér-kötődésnek talán mindezeket felülmúló, talán legmegrendítőbb ábrázolását Salinger regénye adja, a Rozsban a fogó. Amikor már nincs barát, mert mindegyik elviselhetetlen, és nincs tanár, se szülő, mert mind csak elvárásokat képesek támasztani, és már önmagával is végképp hadilábon áll a vesszőfutása vége felé tartó kamasz, mégis kihez fordulna? Kihez szökne be éjnek évadján nagy titokban valami kis emberi melegségért. Igen, Phoebehez, a kishúgához, aki még csak nem is fivér (az messze van, s amúgy is kritikus lenne vele), s még csak nem is idősebb, hanem kis pisis, buta lányka. S mégse csalódik Holden, mert Phoebetől éppen azt kapja meg, aminek már oly hosszú ideje híján van: a feltétlen szeretetet és gyengédséget. S itt fogalmazódik meg, nem véletlenül, éppen ebben a jelenetben a címadó Burns-idézet értelme is: hogy Holden magányos és önpusztító ámokfutásában nagyon is tudja, mit jelent testvérnek lenni, s az egész Burns-vers s maga a címmé tett részlet is azért visszhangzik a fejében (jóllehet, a szöveg félreértése folytán, s mégis igazul), hogy ő maga is ilyen testvér szeretne lenni, s megadni a kicsiknek azt, amiben ő maga is hiányt szenved. „– Azt hittem, úgy van, hogy „Ki kap el” – mondom. ‒ Na mindegy, szóval elképzelem, ahogy így kisgyerekek játszanak egy ilyen nagy rozsföldön meg minden. Kicsik, sok ezer gyerek, és nincs velük senki, mármint hogy senki felnőtt, csak én. Egy bazi nagy szakadék szélén állok. És az a dolgom, hogy elkapjam, ha valaki a szakadék felé rohan…szóval, ha nem néznek a lábuk elé, akkor én így előugrok valahonnan, és megfogom őket. Ezt csinálnám reggeltől estig. Én lennék ott a rozsban a fogó, na hát. Hülyeség, tudom, de igazából csak ez akarnék én lenni. Hülyeség, jó.”
Pedig Caulfieldék igazán nem rossz szülők. Hazaérkezve az anya első útja Phoebehez vezet, Antolinitől pedig Caulfield is megtudhatja, hogy az apja mennyit őrlődik miatta, s hogy titkon Antolinivel is találkozott, annyira aggódik a fiáért. A gyerekekik jó testvérek, szeretik egymást. Ez sikerült nekik. Magát Holdent vajon jól nevelték? Ez e pillanatban nagy kérdés számukra, pedig jelen állapotáról még nem is tudnak.
A gyereknevelés nem könnyű feladat, s ezerszer sóhajozhatnak még az egészen odaadó, jó szülők is: hol vagyunk mi a Szent Családtól! Hol ronthattuk el? Hát hiszen egészen katasztrofális, ami ebből az egészből kijött! S ilyenkor, paradox módon, éppen a nagyon nehéz és nagyon ellentmondásos testvérkapcsolatokban nyerhetünk vigaszt és reményt. Mert a kötődés-lélektan kutatásai számtalanszor meg éppen azt mutatják ki: a testvérek pótolni tudják egymásnak, amit a szülő ezért vagy azért nem tudott betáplálni a rendszerbe. Igen: a testvérek pót-szülői szerepet is be tudnak tölteni, s néha arra is rácsodálkozhatunk, hogy éppen a fivérek meg a nővérek azok, akik ki tudják egészíteni a mi felnőttes, tudatos, sokszor mégis hiányos és kudarcos szülői tevékenységünket.
Több laboratóriumban is elvégezték már az idegenhelyzet-kísérletet anya helyett idősebb testvérrel. Az eredeti kísérlet azt vizsgálja, mennyire válik bizonytalanná a kisgyerek az egyre ijesztőbb fokozatokban: először anyával a szokott helyen, azután anyával idegen helyen, azután az idegen helyre még egy idegen személy is belép, majd végül az anya meg eltűnik, s vajon hogyan reagál ilyenkor a kicsi? Persze megrémül, a kérdés csak az, hogy mennyire – elég sok minden megjósolható ebből a felnőttkori kötődési képességeire nézve is. De ami most érdekes a számunkra: ugyanezt el lehet végezni anya helyett idősebb testvér jelenlétével is. Megfigyelték, hogy ha nincs ott az anya, az idősebb testvér számtalanszor reflexszerűen beáll a helyére, s ő hozza létre a biztonsági zónát a szülő helyett. Egyszerű testbeszéd mutatja a szülőpótló funkció evolúciós belénk épültségét: a nagyobb testvér ilyenkor – talán minden tudatosság nélkül – automatikusan úgy helyezkedik el a térben, hogy fizikailag az idegen meg a kistestvére közé kerüljön, mintegy saját magából építve védfalat, saját testével véve körül a rábízottat – holott nem is bízták rá. Csak érzi, hogy ez a dolga.
De az a felmérés is vigasztaló lehet, amely a gyerekek 5-11%-ánál mutatja ki, hogy bár van szülőjük, nem árvák vagy elhagyottak, elsődleges kötődésük mégis a testvérükhöz fűzi őket. Vagyis a testvérkötődés sokszor még a szülői támasz erejét is meghaladhatja, vagy akár pótolhatja kisebb-nagyobb mértékben.
Ha folyton veszekednek nálunk a testvérek, az sem jelenti, hogy végleg megromlott a viszonyuk, hogy ez már örökre így marad majd, s nem érdemes belelovalnunk magunkat a vízióba, hogy tán még a temetésünkön is egymást fogják lökdösni a koporsó körül. Ahogyan Ézsau meg Jákob is ki tud békülni valamennyire, a mai testvérkapcsolatok is a legpozitívabb irányt vehetik egy viharos gyerekkor után, s annak ellenére. Egy 2003-as vizsgálat szerint a testvér-kötődés felnőtt korban, sőt idős korban is komoly konkurrenciát jelent olyan kötődéstípusok között is, mint amilyen a barátság, a szerelem, a házasság vagy a saját család. A felnőtt vagy idős testvérpárok 37%-a nevezte meg alapvető kötődésként a testvéréhez fűződő viszonyt, függetlenül attól, hogy milyen távolságra éltek egymástól, vagy hogy akár csak látják-e egymást időnként. A legszorosabb kötődés ezekben a későbbi életkorokban a lány-lány testvérpárok között áll fenn (54%), ezt követi 33 %-kal a fiú-fiú kötődés, majd végül 24 %-kal a vegyes testvérpárok kötődése.
Igen, amit mi, szülők elrontunk, vagy ami hiányosság bennünk, abból sokat kipótolhat a testvér. Esterházy Péter írja: „A báty talán olyan, mint anyánk, de mégiscsak férfi, viszont nem béklyózza annyi minden, mint apánkat szegényt. Vagy… átmenet egy zseniális apa és egy zseniális nagybácsi közt, közel van hozzánk, miként az előbbi, ám nem oly édes link, miként az utóbbi. De ne kerteljünk: a báty az, aki mindent tud. Ismeri az életet, ismeri a felsős tanárokat, tudja, kinek mi a heppje, hogy magyarból a memoriterre feküdjünk rá, meg Aranyra, számtanból ne legyenek illúzióink, a földdel tesznek egyenlővé úgyis, hiú minden remény…, ismeri a nőket […] Azután ő az, aki midőn nékünk már több napja nem akaródzik fölkelni, és a kérdésekre, miért, udvarias és kitérő válaszokat adtunk, beállít, a hideg csöndben hozzánk lép, erővel nyakon ragad, de nem ordít, ahogy ezt várnánk, és olyan komolyan szól hozzánk, mint még soha senki: Ide figyelj! Ide figyelj, marha, így nem lehet élni. Én is voltam öcs. Egy öcsben több van…”
Igen, egészen különleges képződménye a természetnek és az emberi sorsnak a nővér meg a fivér: nem is tudjuk, miféle fura összetevője a teremtésnek ez a szerep. Félig riválisai vagyunk a testvérünknek, félig ellenségei, félig az evolúciós versenytársai – de félig a szövetségesei, szülőpótló támaszai, nevelkedési bajait kompenzálni képes gyógyítói is. Persze néha nehéz a személyes életünk börtönrácsai közül kinyújtanunk felé a kezünket: gyönyörűen beszél erről a Shame című 2010-es Fassbender-film is. De ha sikerül, az életmentő lehet. S nemcsak az isteni törvény szólít fel erre minket, hanem a genetikánk is, félresöpörve a versenykényszerről és a szelekciós nyomásról szóló törvényszerűségeket. Erről szól az angol biológus, Sanderson Haldane legendás mondata: „I would gladly give up my life for two brothers or eight cousins” (örömmel adnám oda az életemet két testvéremért vagy nyolc unokatestvéremért). Mert még a kegyetlen mendeli matematika s ez a tökéletesen immanens és profán, sőt majdhogynem cinikus genetikai-matematikai konklúzió is afelé tol minket, hogy szeressük a testvérünket, s hogy szükségük van egymásra a szorosabb kapcsolatból születő egyedeknek. S amihez az erkölcsi erőnk kevés, azt időnként szerencsésen s üdvösen egészíti ki a belénk írt program s az ösztönünk.
