Sokszor szóba került már e lap hasábjain az ír rendező, Martin McDonagh, akinek filmjeiben így vagy úgy mindig megérez az ember egyfajta látens keresztény vonulatot, vagy mindenesetre az evangéliumok drámaiságából valami nagyon erőset. Három óriásplakát Ebbing határában című filmje is evangéliumi dráma: a Mater Dolorosa drámája, az igazságkeresés drámája, a felebarát akaratlan megsebzésének drámája. Vagy valami módon annak kifejezése, amit Pilinszky mondott: „Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” – Ez a plakátos-film juthatott eszünkbe most, a tanév végén, amikor végighullámzott társadalmi közösségünk kollektív képernyőjén a mosonmagyaróvári tanárnőnek címzett óriásplakát: köszönjük, Eszti néni. És a másik határmenti iskola juthatott eszünkbe, az Ottliké, amelynek narratívájában többek között ez is elhangzik: „A világ nem ért másból, mint hangos, elnagyolt, durva jelekből.” S ez a pedagógus-plakát is ilyen hangos és elnagyolt jelként kérdez rá: felfogjuk egyáltalán, milyen hatása van még a mai iskola-sivatagban is egy nevelőnek? Tud róla a közösség? És tud róla maga a nevelő? És tudunk róla mi, tanárok keresztényként? Olyan krisztuskövetőkként, akiknek életlényegük, hogy továbbadják az Örömhírt? S akiknek ez a sokszor el sem hitt multiplikátor-képességük méginkább feladatukká tenné az Örömhír megosztását? Katedrán és osztálytúrán, kémiaórán vagy éppen kosáredzésen? Tudunk róla, mi, tanárok, hogy nemcsak feladatunk lenne ez, hanem a pünkösdi képességet is megkaptuk rá?
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Pozsgai Eszter tanárnő közösségi oldala
Mindannak a keserves helyzetnek, amely körülvesz bennünket, egyik legsúlyosabb következménye, hogy kivész a pedagógusból az önbizalom, s már maga sem hiszi el, hogy eredményes tud lenni, s hogy drámai módon képes hatni a kezei között formálódó életekre. Nem hisszük már el, mert azt látjuk, hogy a Facebook, a média meg a kapitalizmus kitaposott útvájatai viszik valamerre a fiatalokat, s ugyan hogy is versenghetne ezzel a tanári szó, főleg, ha Jónás-prófétás tohonyaság is van bennünk, s Jónás árnyéka vetül ránk, aki „rühellé a prófétaságot”. De ahogyan Jónás sem térhet ki a feladat elől, s akár Ninive felé megy, engedelmesen, akár Tarsisba fut, gyáván és lustán, mindenképpen ebben a koordinátarendszerben tud csak mozogni, úgy a tanárnak is válaszolnia kell így vagy úgy erre a provokatív szituációra, amelybe belecsöppent: hirdettem hát az Örömhírt, vagy sem? Éltem a képességemmel, amelyet, lám, egészen meghökkentő módon olykor még óriásplakátokkal is visszaigazolnak, vagy Tarsisba húzódtam, mondván: úgysem ér semmit a szavam, úgysem hallgatnak rám, s amúgy is pedagógusnak szegődtem, nem hittérítőnek.
Rendkívül érdekesen ír erről a hittérítés-dologról Urbán József piarista a Vigília novemberi számában. „A küldetés nem egyszerűen egy a keresztény ember sokféle tevékenysége közül, hanem a kereszténységünk, a tanítványságunk megélése. A misszió, az útra kelés — vagy ahogy Ferenc pápa szívesen mondja: a kilépés, kilépésben lét („en salida”) — nemcsak hogy nem mások legyőzéséről szól, de még csak a megtérítésükről sem. Nem az a célja, hogy kiterjesszük a kereszténység határait. A célja nem mások, hanem önmagunk megtérése.”
A tanulmány valódi misszióról szól, idegen földön, idegen kultúrában végzett küldetésről: a piaristák indonéziai megtelepedéséről, a Rend ázsiai munkájáról nagyon másféle kultúrák közegében. Az „útra kelés” képlete azonban ugyanaz itthon is, amikor kapcsolatba lépünk egy új osztállyal, amikor kitettségünket vállalva belépünk a terembe, amikor egy másik nemzedék tőlünk sok szempontból idegen kultúrájával lépünk interakcióba – még a nyelvük is más, mint a miénk, sokszor nagyon más. „A mondandónk egy meghívás – folytatja Urbán József -, nem magunkba emészteni akarjuk a másikat, hanem közösségre lépni vele. Amit felajánlunk — a hit —, egy látásmód […]. Nem vesz el semmit abból, ami az új kultúrában van. Nem is szakítja ki a maga kultúrájából az új kultúrába tartozót. Mélyebb, tágasabb látásra segíti, „új formákhoz vezeti”, amelyekben még inkább önmaga lesz.”
Ha Jónásként végül mégiscsak lemondunk Tarsis visszavonultságáról meg a csendes erdőszélről, ahol „makkon tengjek és keserű meggyen, / békében s az Isten is elfeledjen”, akkor valami ilyesforma helyzetbe lépünk be (vagy lépünk ki) a diákok közé merészkedve is. Mélyebb, tágabb látásra segítjük őket. Nem veszünk el semmit abból, amik ők. S még egy lényeges mondat a tanulmányból (amely maga is idézi ezt): „a misszió célja Isten felismerése ott, ahol eddig nem lehetett észrevenni” (Michel de Certeau).
Igen, vethetjük ellene, de az iskolában más dolgokkal kell foglalkoznunk, egyenletekkel, háborúk történetével, alannyal-állítmánnyal. Nem tehetjük hittanórává a szakórákat. Nem tölthetjük az időt Isten láthatóvá tételével. Igaz, igaz. De ha egy látásmódot akarunk felkínálni? Ha mélyebb és tágabb látásra akarjuk őket meghívni? Akkor ez miért ütközne az úgynevezett tananyag tartalmaival? És ezen a ponton talán érdemes felidéznünk, amit a Gaudium et speskezdetű lelkipásztori konstitúció mond Egyház és kultúra kapcsolatáról – igaz, még 1965-ben, de azóta talán még érvényesebben.
Gaudium et spes: öröm és remény. E kezdőszavakkal szokás megnevezni a dokumentumot, ami érthető és praktikus eljárás ugyan, ám némileg félrevezető is. Mert a szószerkezet, amit ilyen módon félbevágunk, valójában így hangzik teljes formájában: „Gaudium et spes, luctus et angor”. Öröm és remény, gyász és szorongás. S azt rögzíti, hogy a keresztény közösség mindezeket ugyanúgy érzi és visszhangozza, mint az emberiség egésze. Az örömöt és reményt is, de a luctus et angort is. A mélyebb és tágabb látás, amit a hit látásmódjával átadhatunk, az emberi életnek éppen ezt a drámaiságát teheti láthatóbbá, s ebben a drámában válik elmondhatóvá a közénk jövő, sorsunkban osztozó Isten irgalmassága és szeretete. Mert ha nincs dráma, ha az emberi élet nem drámai – bejáratva velünk a gaudium et spes meg a luctus et angor minden csúcsát és szakadékát – akkor a megváltás története a levegőben lóg. Ha nincs bűn, sebzettség és angor, akkor mire válaszol a megváltás? Ha nincs a gyász közepette is öröm és remény, akkor mit ünnepel az egyház valamennyi ünnepe és eucharisztikus lakomája? Ahogy a jóllakott nem kíván enni, úgy a gyászt és szorongást nem ismerő embernek sem mondható el a megváltás története. De az örömöt és reményt nem látó embernek sem. Vagy Pilinszkyhez visszatérve: a csupán problémák és megoldások kilapított, két dimenziós, pragmatikus és lineárisan előre araszoló élet-sémájában gondolkodó embernek sem.
A Gaudium et spes persze nem az iskolai tananyagról beszél, és nem kereszttantervi szempontokat kínál a hitre nevelés „becsempészéséhez” vagy jógyakorlat-gyűjteményt az iskolai hittérítéshez. Eligazító viszont, amit a kultúráról mond:
„Az irodalom és a művészetek a maguk módján szintén sokat jelentenek az Egyház élete számára. Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái, és mit tapasztal, amikor megismeri és tökéletesíteni akarja önmagát és a világot. Igyekeznek föltárni az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik nyomorúságát és örömeit, kapcsolatait és erőit, sőt megálmodják a boldogabb emberi világot is. […] nem mindig könnyű összehangolni a kultúrát és a kereszténységet. E nehézségek [azonban] nem szükségszerűen károsítják a hitéletet, sőt a hit pontosabb és mélyebb megértésére serkenthetik az elmét.”
Tegyük még hozzá a fejezet címét: „A keresztények néhány sürgetőbb feladata a kultúra terén”. Azt a címet, amely világossá teszi, hogy dolgunk van ezzel, minden kereszténynek dolga van vele, mert a kultúra az a nyelv, amely az élet drámaiságát 3D-ben képes láttatni, vagy ahogy Jurij Lotman mondja: az irodalom az emberiség kommunikációja önmagával. És itt nem a vájtfülő kevesek irodalomértéséről van szó, mert irodalom a hat osztályt végzett, egész életében földjét túró, falujából ki sem lépő nagyapám története is: drámai emberi sors volt, háborúval, gyásszal és szorongással, és sok-sok örömmel is, s olyan narratívát tett elénk, őt ismerők elé, amely segített az életnek ezt a három dimenziós valóságát megérteni a problémák és megoldások laposföldes sivársága helyett.
A megváltás narratívája annak befogadható, aki előzőleg felismeri a gaudium et spes meg a luctus et angor megváltásért kiáltó drámáját. S különösen az angort, a kierkegaard-i szorongást, az Angst vagy Angest létértelmező jelenségét és valóságosságát. A Godot-ra várva szorongása és üresség-félelme felől lehet csak felismerni az Eljövetel misztériumát, meg a Pilinszky-féle Egyenes labirintus ünnepe, öröme és reménye felől. S hogy ezekre a dimenziókra rálátás nyíljon, abban pontosan az az irodalom és művészet segít, amelyről olyan precízen mondja ki az egyházi dokumentum, hogy mire jó: kifürkészi, milyen az ember, föltárja a helyzetét, szemlélteti a nyomorúságait és örömeit.
Ha elhisszük magunkról tanárként, hogy még ma is drámai hatással vagyunk a tanítványokra, s óriásplakátos hullámokat tud kelteni a jelenlétünk, a velük-létünk, a közéjük való be- vagy kilépésünk, s közben nem jónásosan elfutunk, hanem tudjuk, amit a Vigília-cikk mond, hogy a küldetésünk nem egy választható keresztényi tevékenység, hanem magának a kereszténységünknek a lényege, sőt sine qua non-ja, akkor elsősorban is azt tesszük, amit a dokumentum mond: irodalmon, művészeten, tananyagon, egyszerű, parasztemberi sorsokon keresztül megmutatjuk, milyen az ember, és szemléltetjük nyomorúságait és örömeit. S ezzel – ismét Urbán Józsefhez visszatérve – „mélyebb és tágasabb” látásra segítjük a ránk bízottakat, sőt megláttatjuk, hogy maga az emberi sors az, ami „mélyebb és tágasabb”. És persze ugyanígy a természettudományok is. „Az új tudományok és tanok, valamint az új felfedezések által nyert ismereteket kapcsolják össze a keresztény erkölccsel és a keresztény hitigazságok tanításával, hogy a vallás gyakorlása és a komoly erkölcsi magatartás lépést tartson náluk a természettudományos tájékozottsággal és a szüntelenül haladó technikával.” (Gaudium et spes)
Mindehhez persze valóban ki kell lépnünk önmagunkból, és le kell mondanunk a Jónás emlegette „csendes erdőszélről”, és zajongók meg unatkozók, mobillapozgatók meg egymást bántalmazók ninivei lármájában kell vállalnunk a kitettséget. Ferenc pápa keményen fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Ha nem sikerül kilépnünk önmagunkból a betegek, az egyszerűek, a szegények, a kihasznált emberek felé, soha nem tanuljuk meg a szabadságot, amely elvisz bennünket a másik fajta kilépéshez önmagunkból, amely Jézus sebei felé vezet.”
Van egy harmadik féle kilépés is, amit az irodalom újra meg újra megmutat, jóformán visszatérő toposzként, valamiképpen minden művész által alapvetőnek talált emberi mintázatként. A kései kilépések, a kései elszánások, a kései ébredések mintázata ez – olyan kilépéseké, amelyek nem a szegények és egyszerűek felé léptetik ki az embert, hanem egyszerűen csak le akarják rázatni vele magáról azt a koloncot, amely egyetlen vájathoz kötötte, egyetlen kennelbe zárta őt egész életében. Azoknak a történetei, akik sosem mertek, sosem tudtak kilépni a maguk életéből, s így aztán túl későn lépnek ki, túlságosan abszurd módon, mintegy példázva az evangéliumi paradoxont: aki elveszíti életét, megnyeri azt, s aki megnyeri életét, elveszíti azt.
Legutóbb, friss és vadonatúj parabolaként a már emlegetett, óriásplakátos Martin McDonagh filmjében láthattuk a toposzt (A sziget szellemei): Colm hatvanévesen jön rá, hogy a semmittevés helyett végre koncentrálnia kellene, és megírnia élete főművét. S hatvanévesen vág bele a kilépésbe, hatvanévesen forgatja fel gyökeresen az életét. De ott vannak a klasszikusok is. Gustav Aschenbach (Halál Velencében), aki egy egészen ártalmatlan séta közben figyel fel az idegenszerű járókelő fura, máshonnét való kalapjára meg vándorbotjára, s olyan erővel tör fel benne a vándorösztön, hogy ott hagy mindent, írói sikert, polgári fegyelmezettséget, békét, kiegyensúlyozottságot, kényelmet – hogy mindent szemétbe dobva végül is meghaljon, eléggé bárgyún, vagy ha lehet halálra ilyet mondani: elég meddőn. Vagy ott van az ötvenkét éves Flóra Márai felülmúlhatatlan novellájában (Az árva). „Van nyugdíja, mindene megvan, ami kell neki – mondtuk, ha néha szóba került a sorsa. De, úgy látszik, mégsem volt meg „mindene”. Flórával ötvenkét éves korában, megtörtént a nagy áldás, vagy a nagy balszerencse, a legtöbb, ami emberrel történhet, a legkínosabb és legszomorúbb kaland: sürgősen, múlhatatlanul szeretni akart valakit.” Vagy ott van (még érdekesebben, mert egy tanári pályát vetít elénk) Ottlik Géza korai írása, A Drugeth-legenda, ami még messzebbre vezet minket ebben a labirintusban. Mert hát labirintus ez, hogy mi ütött a Flórába, meg mi ütött az Aschenbachba, meg mi ütött itt a Drugeth alezredesbe is, aki „néhány héttel a halála előtt mindenáron le akart mondani a rangjáról, és egy kicsit megbolondult”. Vagy beszélhetnénk arról a groteszk eseménysorról is, amit Tolsztoj futásaként szokás emlegetni.
„Du musst dein Leben ändern!” – mondja Rilke híres sora: „Változtasd meg életed!”. S a toposz irodalmi megjelenései azt mutatják, mindenkiben ott van ez a késztetés, még ha túl későn tör is elő, vagy sokaknál bizonyára soha. A vágy a „mélyebb és tágasabb” életre. S ehhez nekünk, embereknek kell ajtót nyitnunk egymás előtt, valahogy úgy, ahogy Pilinszky írja:
„A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenül kitárul.[…] ”
