Az Újszövetség metaforái a leggyakrabban egészen egyértelműek: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” (Jn 15,5). „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek.” (Mk 2,17). „Akinek van füle a hallásra, az hallja meg!” (Lk 8,8). Könnyen megérthetjük, hogy a szőlővessző a mi létformánk, amelyben Isten nélkül nem lehetne élet; hogy a beteg itt erkölcsileg beteg, bűnös, csonka életű; hogy a tanítást meghallani azt jelenti: megérteni.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Szent Pál megtérése. Ismeretlen szerző wikipédia
Pál apostol még egyértelműbben szeret fogalmazni a leveleiben: neki aztán végképp mindene a logikus levezetés, az ésszerű érvelés, a józan ész következtetéseire való hivatkozás. „Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor 15, 12-14). Lássátok be logikusan, ha az egyiket állítjuk, a másikat sem tagadhatjuk, napnál világosabb, hogy egyik tételnek következnie kell a másikból.
Ezért is meglepő és egészen különleges ugyanezen Korinthusi levélnek a 13. fejezete, amit különálló műként is szokás emlegetni, részleteit pedig afféle szállóigeként idézni: a Szeretethimnusz. A stílusa is más, mint amit Páltól megszoktunk: patetikus, ritmikus, lírai. S bár a tudósok szerint legkevésbé sem kérdéses ennek a levélnek az eredetisége, s hogy valóban Pál írta, a nevezett részről mégiscsak felvetették már, nem idegen test-e a szövegben. Annyira más a stílusa, mint a mindig és mindenütt racionálisan érvelő Pálé.
Ebben a részben – mintha csak fordítottan aránylana a szöveg esztétikuma a pontos jelentéshez – több homállyal küszködünk, mint bárhol a levelekben. Vagy mintha eleve illusztrációja akarna lenni az alig pár sorral később következő, másik szállóigévé lett kijelentésnek: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk” (1Kor 13,12). Mert hát akkor mégis mi a szeretet, ha mindazokat ki kell vonnunk belőle, amit felsorol? Ha az önfeláldozás, az adakozás, a másokért odaadott élet nem szeretet, akkor hát mi lenne az voltaképpen? Az érzelem? Hogy miközben megteszem ezeket, érezzem is, hogy szeretem a másikat? Vagy hogy ez legyen az oka? Nehéz passzus, sokféleképpen értelmezhető, közel sem olyan világos, mint Pál más levezetései. Ugyanakkor világosan érezzük az erejét és a szépségét. De miért? Hogyan és miért ragadhat meg minket egy szöveg, amelyben csak keressük a jelentést, de nem feltétlenül látjuk? Hogyan szerethet az ember olyan mondatokat, amelyeknek homályos a jelentésük? Miként zajlik a jelentéskeresés, amikor olvasunk?
Az irodalom és általában a művészetek szüntelenül szembesítenek bennünket a katarzisnak ezzel a légneműségével, megfoghatatlanságával, árnyék-mivoltával. Minél erősebben hat rám a benyomás, annál kevésbé engedi szavakra bontani magát, vagy ha mégis megtesszük, szinte érezzük, ahogy foszlik szét a komplex, álomszerűen mély élmény. „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.” Magyarázhatjuk Örkény mondatát, de az ereje csakis ebben a monolit, tagolatlan közlési formában evidens, ahogyan a vicceké is. Viccet magyarázni: képtelenség. Romboló. És ugyanígy a művészi közlésben is van valami érinthetetlen tabu, zárt forma, megbonthatatlanság.
Nádasdy Ádám új fordításai (Dante, Shakespeare) jobban segítenek a jelentéskeresésben, mégis mint egy falat kenyérre, úgy vágyunk okos szavait hallgatva Babits Mihály vagy Arany János formuláira. Eladnánk a jelentést egy tál monolit formáért, miközben nyilván nem tehetünk le (és nem is teszünk le) a jelentéskeresésről ezeknek az esztétikai megragadottságoknak a pillanataiban sem. Mi marad a hálónkban vajon ilyenkor? Mit értünk meg, amikor semmit sem értünk a Pilinszky-sorból: „Ismeritek törődött kézfejem?” Nem nagyon ismerjük. Vagy méginkább: „Értitek a mulandóság ráncát?” Nem értjük, és nincs is mit érteni rajta. De látjuk magunk előtt a képet, és átjár minket a tragikus érzés, amit felidéz.
A Szeretethimnusz szerkezete valamiképpen a diminuendo zenei ívéhez hasonlítható: erősebben kezd, s nem fokoz, hanem elgyengít. A zengő érc és pengő cimbalom hatalmas erejű képe még metaforával identifikál minket, a rákövetkező két elemző mondat már csak minősít: mit sem érek, mit sem használ nekem. Minden puskaporát ellövi a szent szerző a legelején, szinte érezzük, ahogy a siet kimondani a legfontosabbat, a legerősebbet – nem várhat vele egy percet sem. Nem halogatja, nem tartogatja a végére.
Ez a nagyon erős kép és formula, „zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom”, úgy őrzi páratlan erejét kétezer éve, hogy a jelentéskeresés jóformán lepattan a felszínéről, s az értelme fölöttébb homályos marad. Persze, értjük, hogy van egy felszínes látszat-jóság, vagy talán nem is látszat, de mindenesetre nem legbelülről fakadó. Ahogyan Mária és Márta történetében is (Lk10,38-42) a lehető legodaadóbb vendéglátó Márta, mégsem olyan vakon, elragadottan és irracionálisan tör elő belőle a Jézushoz gravitálás, mint a testvéréből. Valami ilyesmit megértünk. De hogy zengő érc, meg pengő cimbalom? Ezt nem nagyon értjük. Mégis gyönyörű, mégis megragad minket, és nem enged. Homályosan látunk, s mégis nagyon világosan.
Tökéletes képzavar például a „pengő cimbalom”, hiszen a cimbalmot nem lehet pengetni. És különben is, miért éppen cimbalom? Ugyan hogy jut eszébe a szerzőnek épp ez a cigányos – népies – romantikus – sírvavigadós, fura hangszer? Természetesen sehogy sem juthat eszébe, hisz nem is létezett ilyesmi az ókorban. Amiről Pál ír, a kümbalon, egészen mást jelentett, amolyan cintányér-félét, senki se tudja egészen pontosan, hogy mit is. De lám, nem is érdekel minket, nem is keressük a jelentését, hanem így szeretjük, „pengő cimbalom”, és a bölcs fordítók is úgy vélték, kár lenne itt belebonyolódni az antik hangszertörténet bizonytalan feltételezéseibe. Jó lesz az olvasónak a cimbalom, hiszen lehetne akármi is: pengő lant, pengő gitár, pengő hárfa. Szépen szól, ez a lényeg, ahogyan szépen szól az angyalok beszéde is – s mégse mond semmit ez a „szólás”, mégis üres, tartalmatlan, jelentés nélküli, ha nincs bennünk szeretet.
Háromszorosan is egymásra rétegződik tehát ebben a passzusban a jelentés keresésének és a jelentés hiányának izgalma. Először is: kiment a szó alól a jelentése, maradt a kümbalon, de nem jelent már semmit, vagy ha mégis, akkor valami egészen mást. Másodszor: a monolit formula a maga egészében ragad meg bennünket – „zengő érc vagy pengő cimbalom” – és nem keressük mi magunk sem, mit is jelentsen hát a cimbalom pengése. Harmadszor pedig: maga a szöveg is ezt a deficitet elemzi, már eleve is. Hiszen a pengés meg a zengés üres, ámbár tetszetős külsősége épp azért válik itt témává, mert nincs mögötte tartalom, nem azt jelenti, amire látszólag utalna, hogy „nagyon szeretlek, testvér”, hanem csupán megteszem az adakozást, „mintha” szeretném, de a gesztus valójában semmit sem jelent, nincs meg mögötte az a homályos értelmű valami (a szeretet), amit Pál apostol olyan szenvedélyesen ír körül, amit viszont nevén nevezni valójában ő maga sem tud.
Ugyanilyen szenvedéllyel kutatják a filológusok is: vajon kakofon jelenségre utalna ez a pengés-zengés? Netán barbár misztériumok szertartásaira? Csúf dologra utalna? Ilyen leszel, ha nincs benned igazi szeretet? Arra jutnak, hogy szó sincs erről: adakozni, hinni, prófétálni, angyalok nyelvén szólni, ez mindenképpen szép. Ebben nincs gunyoros elem. Ezek előtt sorra fejet hajt a szerző is – épp csak hogy a végső értelmét hiányolja ennek a sok szép zengésnek-pengésnek. Gyönyörű gesztusok ezek, mondja, ahogyan gyönyörűen szól a kümbalon is, csak hát, a lényeg hiányzik, testvérek, nem tudom, értitek-e. Tetteitek muzsikája azt fogja jelenteni nekünk (s nyilván önmagatoknak is), hogy csupa szeretet a lényetek. De ha ez a látszat hamis, a szentéletűség zenéje semmit sem jelent valójában, akkor üressé válhat – nem a cselekvéstek, hanem a saját lényetek, ti magatok. Ti leszek az üres és jelentés nélküli zengés-bongás, és ez a baj igazából.
A gazdag ifjú története Márk evangéliumában (Mk 10,21) mintha ellentmondana Pál tanításának. Jézus ott semmiféle érzelmet, semmiféle szeretetet nem követel, csupán a mindennél többet mondó tettet. „„Valami hiányzik még belőled – mondta neki. – Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt […]”. Itt tehát ez a „végső” beteljesítése a jónak, ez a kvintesszencia, az utolsó láncszem – miközben Pálnál ez önmagában még kevés. De lehet, hogy Márk történetében is kevés? Igen, mert így folytatódik: „aztán gyere és kövess engem!”. Bár elvonja a figyelmet a gazdagság problematikája (mint tevének a tű fokán…), valójában ez a félmondat is lényeges. Annyira kellene szeretnie Jézust, hogy mindent hátrahagy: itt is szükség lenne arra a megfoghatatlan belső mozgatóra, amiről Pál beszél. Sajnos ez hiányzik a gazdag ifjúból, így egész igyekezete, erkölcsisége, tökéletes életre való törekvése „pengő cimbalom” marad.
Pandantja ennek a kafarnaumi százados története (Mt 8,5-13; Lk 7,1-10). Nem magával foglalkozik, hanem embertársával. Nem rokonért vagy barátért könyörög: a szolgája sorsa fontos neki. Nem fél kilépni a kultúrájából: római létére a zsidó prédikátorhoz folyamodik. Nem méricskéli, mennyire bízzon a dologban: ha el sem jön Jézus, csak messziről gondol rájuk, akkor is meg fog gyógyulni a szolga. Nem csupán megteszi a jót, ahogy a „pengő cimbalom” emberei, hanem mélyen belegázol az irracionálisba. Valamiféle salto mortale, amire intuíciója révén elszánja magát: ugrás az abszurdba, a vándorpróféta egzotikus és kétes világába, a szolgájáért siránkozó, érzelgős tiszt látszatába, a nem-kell-odajönnöd, a tudom-hogy innen-is menni-fog bizonyosságába.
A kafarnaumi százados kreatív és vakmerő, távol áll a sémák követésétől. A gazdag ifjú csupa séma: lapozgatja a törvénykönyvet, és ahhoz igazítja az életét. A százados saját maga képes fényt kibocsátani – az ifjú csak rezonál, visszatükröz, visszhangként reprodukál valamit. A százados tettének jelentése van – az ifjú törekvése önmagáért való, önmagára utal vissza.
A két hangforrásra utaló teljes páli szókapcsolat így hangzik görögül: chalkos ēchōn e kymbalon alalazon (χαλκὸς ἠχῶν ἢ κύμβαλον ἀλαλάζον). A kümbalonról már beszéltünk, de mi a helyzet a khalkosszal (ami nálunk egyszerűen „érc”, és a német fordításokban is „Erz”)? William W. Klein, a kérdés legelismertebb szakértője egyértelműen állítja, hogy míg a kümbalon csakugyan hangszer, lényegében cintányér, addig a khalkosz egyáltalán nem az. Sokkal inkább hangtechnikai eszköz volt Ralph W. Harris szerint is, rézötvözetből készült hangláda vagy vázaszerű dolog, amiből igen sokat helyeztek el a színházakban, a színpad hátterében, s afféle rezonátorként, a beszédhangot felerősítő eszközként alkalmaztak. Harris utal Vitruvius Kr.e. I. századi művére is, amely konkrétan meg is nevezi ezeket az eszközöket, mégpedig a korinthoszi színház felszereléseként.
Mivel az egész szószerkezetet bizonytalanság övezi, a khalkosznál meglelt bizonyosság Harris és Klein elmélete nyomán fokozatosan rávetült az egész mondatra, így ma az angolszász szakirodalom az összes korábbi hivatalos verziót elvetve az „a resonating jar or a reverberating cymbal” fordítást javasolja, s ezzel át is helyezi a fókuszt a két főnévről a két melléknévi igenévre. Így azután a csaknem ugyanazt jelentő „resonating” meg „reverberating” nagy hangsúllyal emeli ki a görög eredetiben csakugyan szereplő „ekhón” szót, amelyet mi, ógörögül nem tudók egyszerű magyar nyelvhasználóként is megérthetünk. Visszhangzik és rezonál tehát az „érc” éppúgy, mint a „kümbalon”, ez válik itt hangsúlyossá, ekhózik, visszaver, kihangosít: egyszóval nem saját hangforrás ez egyik sem, hanem csak rezeg, ha hanghullámok érik, vagy ha ráütnek az ütővel.
Nem rossz ebből a szempontból a magyar fordítás, hiszen az zeng, amit zengetnek és az peng, amit pengetnek. Nem saját magukból ered a hangjuk, ahogyan nem önazonos, nem önmagából forrásozóan jó az az ember sem, aki szeretet nélkül teszi meg, amit megtesz – történjék akár törvénytiszteletből, akár tökéletesedési vágyból, mint a gazdag ifjúnál. Hanem csak az a jó ember igazán, akiből saját magából fakad a tette (a saját magában munkáló szeretetből), ahogyan a kafarnaumi százados esetében is.
Amikor ilyesfajta gondolati eljárásokkal keressük a szöveg jelentését, szemlátomást egyre magasabb absztrakciós szintre visszük a kérdést. Már nemcsak egyik vagy másik hangforrás milyenségét találgatjuk, hanem együttesen az egész szószerkezetnek állítjuk fókuszába a visszaverődést, visszhangzást. Sőt: már a kafarnaumi századosban meg a gazdag ifjúban is a páli kettősséget ismerjük fel, s eljutunk arra az elvontsági szintre, ahová ő maga is eljut a diminuendo második és harmadik tagadásában. S mégis, az egyéni és kollektív emlékezetünkben épp az az egy sor hagy mély nyomot, amelyből hiányzik az absztrakció, s amelyben bár homályos, ugyanakkor érzékletes képet kaptunk valamiféle cimbalomról meg ércről, zengésről és pengésről. S ez adja meg a súlyát az egésznek. Mintha a doktor Varsányinéban is a „hozott szalonna” vinné el a hátán a szöveg egészét, vagy mintha Kosztolányi verse is haloványabb lenne, ha nem épp sajtot kért volna annak idején az elgyászolt ismerős. Ezek az „apró képek” sokszor semmit se tesznek hozzá a logikai felfejthetőséghez, sőt szabadon kicserélhetők lantra, gitárra, füstölt kolbászra, párizsira. Mégis közük van a jelentéshez, mert afféle fűtőelemei a szöveg reaktorának, s ezek lehelnek életet az absztraktumba.
A jelentésnek és megértésnek erre a rejtett síkjára mutat rá Pilinszky már idézett sora: „Értitek a mulandóság ráncát?”. Nincs mit érteni rajta, s ugyanakkor: igen, a látvány segít hozzá a gondolat megértéséhez. S erre mutat rá Nemes Nagy Ágnes híres felütése is: „Tanulni kell. A téli fákat.” De hát hogyan? Nézzük őket és közben futtassunk kognitív folyamatokat az agyunkban? Igen. Úgy látszik, igen. Tanulnunk kell a zengő ércet meg a pengő cimbalmot. S ha egyik szót sem értjük igazán a négyből, akkor is közelebb visznek bennünket a Szeretethimnusz tételének, absztrakt állításának belátásához.
(Megjelent a Magyaróra 2022. szeptemberi számában)
