Az eredeti Tarzan-történet annyira eltalálta az olvasóközönség ízlését, hogy nem sokkal a megírása után sorozattá bővült, és szerzője, Edgar Rice Borroughs néhány év alatt hét további folytatást írt az eredetihez (Tarzan, a majomember). A mások által engedéllyel vagy anélkül írt folytatásoknak se szeri, se száma, de megdöbbentő a filmadaptációk mennyisége is: 64 produkció készült idők folyamán az 1912-ben megjelent regényből és folytatásaiból (nem számítva a sorozatok külön-külön epizódjait.) Az izgalmas és eredeti sztori még ma is tartja magát, a mai fiatalok is elolvassák, és jó témát ad a nyelvtanórákhoz is, hogy eltöprengjünk a nyelv és a beszéd mibenlétéről. Mert Tarzan, dacára, hogy csak állatok veszik körül, mégis megtanulja az emberi nyelvet, mégpedig egyetlen képeskönyvből, ami a szüleit túlélve megmaradt a házukban. Később pedig a beszédet is, amikor emberek érkeznek a dzsungelbe. De vajon lehetséges-e ez? Noam Chomsky elmélete szerint nem. Mert ő úgy gondolja, az emberi agyban levő nyelvelsajátító készülék (a készüléket persze képletesen értve) csak a gyermekkor első éveiben kapcsolható be, s ha akkor nem aktiválják, később már az ember erre nem tanítható meg. A problematika kapcsán érdekes kommunikációs megfigyeléseket is felidézhetünk akár Kittenberger Kálmán írásaiból, vagy olyan régi tudósainktól, mint Várkonyi Nándor vagy Négyesy László.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: a Tarzan első megjelenése 1912-ből (wikipédia)
A dzsungel könyvében az állatok pontosan úgy beszélnek egymással – és persze Mauglival is – ahogyan az emberek. „Tabaki a háta mögött azt nyivogta: – Felséges úr, felséges úr, ide jött be! – Nagyon megtisztel bennünket, Sir Kán – mondta Farkas apó, de igen haragos volt a tekintete. – Mit kíván, Sir Kán? – A zsákmányomat. Egy emberkölyök jött erre – mondta Sir Kán. – A szülei elszaladtak. Add ide!”. De így van ez a Tarzanban is: „Tublat, Kala férje mérhetetlenül bosszús volt. Ha az anyamajom nem ügyel olyan gondosan, már régen tett volna arról, hogy a gyerek ne legyen láb alatt. – Soha nem lesz belőle felnőtt majom – hajtogatta. – örök életedben mindenhova cipelheted magaddal, hogy megvédelmezd. Mi haszna lesz belőle a törzsnek? Semmi, csak kolonc lesz a nyakunkon”. Tudjuk persze, hogy mindez regény, irodalom, fantázia. S egyébként is érthetjük így: „ezt és ezt fejezte ki a nézésével, a bosszús pofájával, szemének villanásával”. De ha nyilvánvaló is, hogy ilyen módon nem tudnak beszélni az állatok, beszéd-e az, ahogyan jeleket adnak egymásnak? Mert hogy kommunikálnak egymással, az nem is kérdés.
Kétségtelen, hogy az állatok viszonylag bonyolult tartalmakat is képesek más állatok tudomására hozni – gondoljunk csak a méhek táncára, amellyel pontosan elmagyarázzák, hol milyen lelőhely található, mekkora távolságban, melyik irányban. Mégis azt kell mondanunk, hogy az állatok kommunikációja egészen más, mint az emberé, s a legintelligensebb, legtaníthatóbb csimpánzok sem tudják soha megvalósítani annak a nyelvhasználatnak a töredékét sem, amire akár egy értelmében korlátozott embertársunk is képes. Az állatok kommunikációjában közvetlen kapcsolat van egy inger és a kiadott jel között, s nincs meg a két végpont között az a bonyolult agyi folyamat, amellyel az ember eldönti, reagál-e az ingerre, most rögtön reagál-e, eltitkolja, későbbre halasztja, felerősíti stb. Az állat félelméből egyenesen következik a vészjelzés kiadása, a támadás szándéka közvetlenül hozza magával az ezzel társuló hangadást. Az állati kommunikáció nem tud jövőt, múltat, elvont dolgot kifejezni: ha a kutya kaparja az ajtót, az mostani, azonnali vágyából fakad, nem pedig egy tervezett megnyilvánulás. A jelek, jelsorozatok kombinálása sem lehetséges ebben a kommunikációban, holott az ember éppen erre alapozza a beszédét: ugyanazt a szót ezernyi jelentésben tudja alkalmazni más és más kontextusokban. Az is fontos különbség, hogy az állati jeladások tagolatlanok. Míg az emberi beszédhangokra, szavakra, mondatokra bontható, és ezek végtelen számú kombinációja hozhat létre közlést, a farkas vonyítása vagy a varjú károgása rendelkezhet ugyan jelentéssel fajtársai számára, ám nem bontható fel variálható elemekre. Igaza van tehát a Tarzannak: Tublat valóban tudomására hozhatja Kalának, hogy nem tetszik neki az embergyerek ittléte. De hogy mi lesz a gyerekkel később, mi lesz a helyzet majd, később, vagy ahogy halljuk: „az örökkévalóságig”, ilyeneket egy valóságos állat nem tud kifejezni.
Nem beszéd – és nem is kommunikáció? De igen. Azt mondhatjuk: az állatok jelhasználata igenis kommunikáció, ámbár nem beszéd. Vagyis: a kommunikáció tágabb fogalom, több minden beletartozik. Minden beszéd kommunikáció, de nem minden kommunikáció beszéd. Két egészen különleges kommunikációs formáról már szó esett: az állatok kommunikációjáról és az emberek beszédéről. Milyen közlésfolyamatok léteznek még? Információcsere zajlik például az élő szervezet sejtjei között, üzeneteket továbbítanak az idegpályák, szabályozó parancsokat visznek a hormonok. Kommunikálnak egymással a számítógépek is, így működik a világháló. De a szűkebb értelemben vett emberi kommunikációnak is van sok olyan módja és eszközrendszere, amely más, mint a beszéd. Ilyenek például a non-verbális jelek, amelyek akarva-akaratlanul közléseket továbbítanak beszédtársainknak. Ha düh van az arcomon, miközben igyekszem udvarias szavakat találni. Ha ásítozok, miközben beszélgetünk. Ha zsebre vágott kézzel válaszolok az igazgatónak. És vannak olyan kommunikációs rendszereink is, amelyeket nem az egyes ember alkalmaz, hanem társadalmi konvencióval működtetjük őket. A közlekedési lámpák és táblák. A termékeken elhelyezett piktogramok. Az algebrai jelek. A programozási nyelvek. Végül vannak a homályos, többféleképpen értelmezhető, nem annyira a rációra, mint inkább a mély, lelki szféráinkra ható jelek. Ilyenek sokszor a műalkotások: vajon mit akar üzenni ez a sugallatos festmény? Hát még egy-egy zenemű! És mit üzennek az ősi archetípusok? Miért vonzza az embert a fenn és a világos, és miért iszonyodik a lenttől és a sötéttől? Miért találunk aranyosnak minden állatkát, amikor még kölyök? Miért hatódunk meg, ha felcsendül a Himnusz? – Mindezek annak a folyamatnak a titokzatos eszközei, amely révén az emberiség önmagával kommunikál.
Nagyon érdekesen mutatja be az állatok kommunikációját Kittenberger Kálmán A megváltozott Afrika című művében (1930). Kittenberger Kálmán (1881-1958) híres magyar vadász, Afrika-kutató, zoológus, író. Szegény sorsú tanítóként kezdte pályafutását, első ízben egy gazdag földbirtokos preparátor kísérőjeként jutott el Afrikába. Megbízója hazatérte után is ott maradt, pénztelenül, gyalogosan, betegen és nélkülözve tudta csak kialakítani ottani fennmaradását, elsősorban trófeái eladásából. Egy alkalommal, mikor vadászpuskája a legrosszabb pillanatban mondott csődöt, kis híján széttépte egy oroszlán. Később, a világháború idején az angolok internálták, öt évre. Később azután sikeres lett: szerkesztette a Nimród című lapot, s most már a Nemzeti Múzeum megbízásából utazhatott expedícióira.
Néhány részlet a műből:
„ […] Távolabb, előttünk a bara-bara melleti termitadombon egy fekete alak áll. A fegyveremet hordozó fekete állva marad és kíváncsian nézi az embernek vélt fekete alakot. Mindjárt felismerem, hogy az a valami egy Bucorvus cafer, «szarvasvarjú» (ilyen néven nevezi a «magyar Brehm»). Előveszem a távcsövemet. Jól sejtettem. A termitadombon feketéllő madár most őrt áll. A termitadomb körül a tegnapi steppetűz nagyon felületesen égette le a magas bivalyfüvet, úgyhogy elég jó takarást nyújthat az ellenségnek. Érdekes madár ez a «ground hornbil»; teljesen elüt életmódja a rokonságától. Míg azok az erdő és leginkább a sötét őserdő lakói és bogyókkal élők, addig a «szarvasvarjú» rendesen párosan, gyalogosan kószálja a steppéket, az alacsonyabb füvű szavannákat, hogy táplálékát össze vadássza. Még a dögre is eljár. Közeledtünkre az őrtálló madár riasztó hangot ad, esetlenül lesétál a termiták váráról, a kis madárcsapat erősebben nekiindul, majd rövid nekiszaladás után nehéz, zajos szárnycsapásokkal továbbszáll.
[…] Nagy a madárgyülekezet az ilyen érett gyümölccsel telt vadfügefákon. A pompás színű és még pompásabb húsú zöld «papagály-galambok» minden ficust számontartanak és nagy seregekben lepik el a gyümölcsérés idején. De nemcsak a zöldgalambok szereznek tudomást a terített asztalról, hanem a bogyókkal, gyümölccsel élő madarak legtöbbje. Az őserdők és az őserdőfoltok legélénkebb és egyik legszebb madara, a színpompás, sötét karminpiros szárnytollú turakók is (Turacus; piros szárnytollaikból készül a szép karminpiros «turacin»-festék) megjelennek és élénkségük merő ellentét a gyümölcsszüretre éppúgy megjelenő csendes «szakállmadarak» (Capitonidae) kevés mozgású csendességével. Az utóbbiak közül a legkisebb fajok alig hüvelykujj nyi, kis tömzsi madarak és ezek közül egynéhánynak a hangja és színezete teljesen hasonlít az indiai rokonukéra, a Rudyard Kipling és más indiai írók könyveiben gyakran megemlített «coppersmith»-re, a «rézüst-kovácsra». Nagyon találó az elnevezés, mert órákig egyhelyből hangzó, monoton «koppkopp» hangjuk csalódásig hasonlít az indiai bazárok szorgalmas rézművesének szünetnélküli ütemes kalapácsolásához.
[…] Míg Hamisz a reggelimet szolgálja fel, kérdezem,, hogy hallott-e vagy az emberek elefánttrombitálást az éjjel. Nem mondja, csak a hiénákat és a «ndege mbayá»-t (rossz madár), mely őket sem hagyta aludni. —Mit akarhat? Mit jelez, hogy annyira «ordít?» — kérdezi Hamisz legényem, ki gyakran mesél nekem a feketék tábori tüzeinek oly kedves témájáról, a «seitáni» és a «mucsávi» (sátán és az emberi hullákkal táplálkozó olyan boszorkány, melyik éjjelenként állattá, nevezetesen hiénává tud változni) szokásairól, tetteiről . . . —Nem hiába szól, — mondja — mert ez a madár «kaszaráni szána». Nagyon csodálja, hogy én, a «szanri» (a messzeutazott,. sokat látott), nem ismerem ezt a kifejezést. Körülírással megmagyarázza aztán, hogy a «kaszaráni» az, ami hanggal, szem veréssel (matatást (kellemetlensége balszerencse) idéz elő. A mi néphitünk sokkal szerényebb; a szegény kis kuvikot tiszteli meg a «halálmadár» címmel. . .
[…] A harmadik pataknál egy nagyon érdekes madárjelenetet láttam. Furcsa, soha nem hallott madárhang kötötte le figyelmemet. A rikácsolva hívó csalhang is elárulta, hogy az «orrszarvú-madarak» családjához tartozik a kiabáló. Nemsokára a zajos, suhogó szárny csapásait is hallottam és így egész biztos voltam, hogy jól állapítottam meg az ismeretlen hangú madár faját és hogy egy eddig nem látott kongói «hondo-hondo»-t figyelhetek meg. Meg is láttam csakhamar. Sokkal nagyobb volt, mint a Kelet-Afriában vagy Ugandában gyűjtött «hondo-hondók» (Bycanistes). Ügy látszik, hogy nászruhában volt, mert fekete-, bronz- és acélcsillogású tollazata csakúgy ragyogott a rátűző napsugarakban. Csőre is fekete volt, valamint a csőrtaraja is. Ami a legfeltűnőbb volt rajta, a szem viaszhártyájának, a toroknak és a torokzacskónak gyönyörű kobaldkék színe és hogy furcsa szakállszerű tollpamacs volt a torokzacskóján és a fül környékén is szakállzuzmószerű tollazat díszlett.
Egy, valami nagy csemegeszámba menő, bogyót tartott csőrében és a legkülönbözőbb rikácsolással hívta a párját a jó falatra. Annyi esdeklést, annyi szerető kérlelést éreztem ki a sokféleképpen szóló rikácsoló csalhangokból, hogy igazán nagyon kíváncsi voltam a madárdámára, amelyik ilyen pompás nászruhába öltözött «férfit» (a madárvilágban a «ficsurok», a fiatal hímek még nem díszeleghetnek pompás tollöltözetben) oly sokáig gyötrődni hagy. Zúgó szárny csattogás jelezte, hogy a hívó hangra mégis közelebb szállt a várva-várt. Nagy suhogással leszállt egy csúcsszáraz fa legmagasabb ágára és így még szabadszemmel is nagyon jól láthattam.
Nem akartam hinni a szememnek, tehát mégis a látcsövemet vettem elő. Az újonnan érkezett olyan volt, mint a mesék vasorrú bábája! Arca és a torka fehér volt és úgy tetszett, mintha egy nagy okuláré lenne a szemén, a feje és a nyak hátsó része meg tűz vörös volt. Az egész madár különben is maga volt az ösztövér szögletesség. És hogy kérette magát?! Mikor a nászruhában pompázó hím a párja szárnysuhogását meghallotta, még esdeklőbbre hangolta rikácsolásait, miközben hosszú farkával verte esdekléséhez a taktust. A bogyót, mit a «szépek szépének» szánt, a rikácsolás közben is mindig a csőrében tartotta. A tojó végre felelni kezdett. Illetőleg nem annyira feleletnek hangzott, mint siránkozó, panaszkodó feleselgetésnek. Bizonyára felhánytorgatta, hogy mily előkelő családból származik, mennyire házias, mennyire erkölcsös és hogy miért nem hozza neki kézhez, illetőleg csőrhöz azt a hitvány bogyót] «Persze a férfiak stb.!»
Hát az igaz is, hogy a «hondo-hondo»-k tojóinak nagyon nehéz a sora a költés alatt. Faodúkban fészkelnek. A fészekodú nyílását a költés ideje alatt befalazzák és csak annyi nyílást hagynak rajta, melyen keresztül a hím madár a kotló párját táplálni tudja. Sokáig tartott a hím kérlelése, végre is — az okosabb enged — közelebb repült a tojóhoz és onnan ostromolta tovább a kérlelhetetlennek látszót. Végül mégis megegyeztek és egyszerre szárnyrakapva elmentek olyan helyre, hol nem figyeli őket a kíváncsi ember szeme… (Budapesten utána néztem a szakirodalomban és úgy találtam, hogy ez az érdekes «orrszarvú-madár» valószínűleg a Ceratogymna atrata volt.)”
Visszatérve a Tarzanhoz feltehetjük a kérdést: voltaképpen mi a különbség nyelv és beszéd között? A beszéd tevékenység, a nyelv az erre szolgáló eszközrendszer. Ha beszélünk, olyan, mintha röplabdáznánk: kell hozzá pálya, háló, labda, szabályrendszer és társak. Na és természetesen szándék: akarok is röplabdázni. Ez a szándék sok mindenből adódhat: szórakozás a strandon, edzés az egyesületnél, verseny, testnevelésii óra. Hasonlóképpen a beszéd is mindig valamilyen céllal nyilatkozik meg: vannak kérdő, felkiáltó, óhajtó, kijelentő mondataink. Az elhangzó szövegeknek pedig a maguk egészében is megvan a céljuk. A nyelvi eszközrendszer szavakból és szabályokból áll. Fontos tudnunk, hogy ezek a szabályok nem egyszerűen regulatív, tilalmakat és engedélyeket tartalmazó szabályok, hanem konstitutív szabályok is egyben. Konstitutív azt jelenti: létrehozó. Maga a szabály teremti meg a játékot, amikor azt mondja: állj a hátsó vonalra, dobd fel a labdát és üsd át a hálón. A nyelv is elsősorban lehetőségeket konstruál. Végy egy szótőt, tedd hozzá a –t ragot, ezzel tudod kifejezni, hogy őt hívták játszani, nem pedig ő hívott valakit (tárgy vagy alany). Itt lép be egy még fontosabb felismerés. A nyelvi elemek kombinációs sora végtelen, így mi magunk is akárhány szabályt konstruálhatunk. Tudnunk kell azonban, hogy egy ilyen konstitutív, megalkotó gesztussal még nem sokra megyünk. Kassák Lajos például leírja egy versében: „ó dzsiramári, ó fumigó, papagallum!” – és szíve joga ezt írni, új nyelvi szabályt konstituálni. Ez azonban az ő privát terméke, senki másnak fogalma sem lesz róla, mit akar mondani. Ahhoz, hogy a röplabdában minálunk, otthon lábbal is lehessen átemelni, közösen kell erre az elhatározásra jutnom. Attól, hogy én a fejembe veszem, még nem válik szabállyá. Igazán tehát akkor születik egy új nyelvi szabály vagy szó (mert végső soron minden szóval is szabályt mondunk ki: ennek a jelentése ez), ha ezt a nyelvhasználók közössége is elfogadja. Így születnek a szleng kifejezései például. Egy deszkás srác valahol a pályán egyszer azt mondja a jól sikerült ugrásra: az anyját, ez zsír! Másnap már három társa használja a szót, egy év múlva a fél ország – az új szabály (szó) most már csakugyan a nyelv részévé lett, mert általánosan érvényesnek találják és értik.
A Tarzan egyik legmeglepőbb jelenete, amikor a főhős gyerekként rábukkan a régi házukra, és megtalálja a hajdan neki szánt ábécés könyvet. A képeket nagyjából érti, a melléjük-alájuk rajzolt bogarakat (betűket) nem. De aztán rájön, hogy bizonyos betűsorok ismétlődnek: a „fiú” bogársorozat (F-I-Ú) újra felbukkan egy képnél: fiú és kutya. Rájön az összefüggésre, megérti a nyelvi szabályt. Persze az író is tudja, hogy a fantasztikumnak is a határait feszegeti, ezért gonddal odaírja: ez persze mindannyiunk számára lehetetlenségnek tűnne, és azt is hangsúlyozza: nagyon lassan jött a felismerés, évek teltek el, és csak tizenötéves korára fogta fel teljes egészében a nyelv mibenlétét a fiú. Kérdés, vajon kommunikáció történik-e, amikor Tarzan kibetűzi, majd végigolvassa a könyvet? Azt kell mondanunk, igen, sőt azon belül is beszédfolyamat, amit látunk. Mert a betűk segítségével is ugyanúgy üzenetet küldünk a másik embernek, mintha odakiáltanánk neki valamit. Az írott és a szóbeli beszéd között elvi szempontból vajmi kevés a különbség, még ha nagyon másként néz is ki maga a tevékenység. ert hiába kell egyikhez írni, a másikhoz a szánkat, nyelvünket hangadáshoz formálni, valójában a kommunikáció ugyanúgy zajlik. Jelen esetben a könyv összeállítói üzeneteket küldtek ismeretlen kisgyerekeknek, akik majd ebből a könyvből fognak tanulni. Írásbeli beszédfolyamat zajlik, az üzenet célba ért. Az, hogy a kommunikáció egyoldalú, mert Tarzan nem üzenhet vissza a könyv szerzőinek, egyáltalán nem olyan különös. A városi iskolába járó gyerekek sem tudják ezt megtenni. És ezer más helyzetben is ilyen egyoldalú kommunikáció zajlik: kését jelent be a pályaudvari hangosbemondó, tévébemondó olvassa nekünk a híreket, tanári előadást hallgatunk. Ha csak az egyik fél beszél, akkor is kommunikáció zajlik.
Csakhamar kétoldalú kommunikációra is alkalma lesz Tarzannak, amikor évek alatt megszerzett írástudását hasznosítani tudja, és levelet írhat a vadonjába érkező (majd sajnos tovább is álló) embereknek. Ez talán a legfantasztikusabb része a sztorinak: mert ha a betűsorok és a képek összefüggésére rá is jött, vajon hogyan jöhetett rá, hogy mindez valami olyan tevékenységre használható, amelyet sohasem látott? Ha soha senki nem állt a röplabdaháló túloldalán, honnan sejthette, hogy van olyan tevékenység, amelyben ide-oda repítik (többek, együtt, csapatban) a labdát? Azért érdekes ez számunkra, mert megmutatja: a valóságban csakis fordítva mehet végbe a dolog, s a beszédnek meg kellett előznie a nyelv létét. Kezdetben bizonyára egy szinte eszközrendszer nélküli folyamatban kommunikáltak az ősemberek, talán olyasfajta ingervezérelt és tagolatlan formában, ahogyan az állatok is. S ennek a folyamatnak a fejlesztése teremtett meg egyre több tagolt közmegegyezést: ennek az izének a neve legyen lándzsa, mit szóltok? Ha nem tudok rád mutatni, mert épp fognom kell a bika szarvát, mondhassam helyette: te! És aztán eljön Tarzan tanulásának betetőzése is, amikor először beszél emberrel, hangképző szerveit használva, megértve, hogy az írott kommunikáció ennek az éremnek a másik oldala. Ennek is feltétlenül fordítva kellett végbemenni. Történelmünkben nem a leírt jelek hanggá formálása ment végbe, hanem az elhangzó szavak rögzítése. A beszéd megelőzi a nyelvi szabályt, a hangzó kommunikáció megelőzi az írásost. A mondat a rá vonatkozó szabályokat, a beszédhang a betűt.
Az emberi szellem fejlődésének két leghatalmasabb mozgatója a beszéd és az írás. Már a beszéd is fejlettebb életformát tesz fel: társas életet, nélküle aligha született volna meg. A nyelvek ősi, legelemibb szókincsének vizsgálata arra vall, hogy az ember eleinte – a gyermekhez hasonlóan – mintegy kívülről tekintette saját magát, először testrészeivel ismerkedett meg, s általuk különböztette meg személyét a társaiétól. Ezután vagy ezzel együtt legszűkebb környezetét, családjának, rokonságának csoportjait bontotta személyekre, s hozzájuk való viszonyát foglalta szóba; majd a körülötte élő természet megismerése következett. De kétségtelen, hogy a beszéd legkényszerítőbb és leghatásosabb serkentője a munka, az együttélés legintenzívebb formálója, a társadalom megteremtője. Amennyivel magasabb rendű az ember közösségi munkája az állaténál, mondhatni: annyival fejlettebb a beszéde is.
Erről a problematikáról ír – a magányos ember és a társas ember beszédhez, gondolkodáshoz való viszonyáról – Várkonyi Nándor is Beszéd és írás című művében (1943). Várkonyi Nándor (1896-1975) kultúrtörténész a magyar szellemtörténeti kultúrakutatás nagy alakja. A szellemtörténeti felfogás szerint a történelmi korok jellegét nem a természet vagy a gazdasági körülmények megváltozásában kell keresni, hanem abban, hogy az emberek lelki beállítottsága, mentalitása, erkölcsi felfogása változik meg. Az adott korra jellemző eme beállítottságból, attitűdből következik minden más, ez hozza magával a humanizmust és a romantikus forradalmiságot, a családias-közösségi létformát és az egyéni önzést, atomizáltságot egyaránt. Fiatalon elvesztette a hallását, így még inkább a könyveknek élt. Pécsett volt szerkesztő, író, könyvtáros.
Néhány részlet a műből:
„[…] A magányos ember, aki társainak segítsége nélkül, csak a maga tapasztalataira, leleményére van utalva, akinek nincs kivel közölnie gondolatait, szükségkép korlátoltabbá válik, szellemi mozgása szükségleteinek kielégítésére s ösztönös sugallatainak megtoldására szorítkozik, elvadul, mint Robinson, vagy megmarad vad állapotában; a legjobb esetben köldöknéző remete lesz belőle.
[…] A beszéd kiváltképpen újító, változtató hatású a szellem életében. Az időben s a térben hangzik el, egész élete, hatása időhöz, társas léthez kötött. Azoknak a népeknek életében, amelyek elszigetelten s írás nélkül élnek és a hagyományok ápolását valamely okból elhanyagolják, hihetetlen változékonyságot, feledékenységet tapasztalhatunk. Innen ered például sok afrikai és dél-amerikai törzs nyelvi tarkasága és szokásainak változatossága; ezek a törzsek egy-egy régebbi nyelvközösségből kiszakadva, néhány nemzedéken belül új idiómára tesznek szert úgy, hogy az ükapa néha már alig értheti ükunokáját. S nem csupán a szavak változnak, cserélődnek újakkal, hanem először s főként a beszéd tónusa, a hangok kiejtése.
[…] De a legfőbb rögzítő és továbbörökítő mégis az írás. Azok a népek, amelyek nem ismerik az írást, vagy ahol nehézkessége miatt nem válhatott s nem válhatik köztulajdonná, pusztán az emlékező-képességükre vannak utalva. E téren azonban az emberi elme csodálatos teljesítményekre képes. Az írástudatlan emberek, a „természeti” népek, de a magasabb műveltségűek is hihetetlen mennyiségű tényt, adatot tudnak elraktározni emlékezetükben, minden belső kapcsolat nélkül, azonkívül végtelen hosszúságú krónikákat, eposzokat, mitológiákat, meséket. Hozzájuk képest az írástudó, könyvekre, feljegyzésekre támaszkodó kultúrember emlékezete igen gyönge már. Nem véletlen, hogy az ember már oly korán „feltalálta” a beszéd ritmizálását: a verset, az ütemező énekmondást. Ám valaha egész közösségek recitálták az őskölteményeket, Homérosz énekeit, az Eddát, a Nibelung-dalt és a Kalevalát. Hogy csak az utóbbit vegyük: ki tudja, hány ezer éven át tartotta fenn az élőbeszéd, míg a 19. században Elias Lönnrot a nép szájáról csorbítatlanul összegyűjtötte.
Hogy milyen erőfeszítést kíván a hagyományok változatlan, eleven életben tartása, az ősök által szerzett szellemi birtok megőrzése írás nélkül, mutatja a régi hindu risik[2] és bráhmanok példája: egész életüket arra szentelték, hogy a védák ijesztő szövegtömkelegét a vallás bonyodalmas kultuszapparátusát megtanulják, emlékezetben tartsák s csonkítatlanul, sőt az ősi kiejtés, a hangsúlyozás épen tartásával továbbadják. Ugyanezt követelték meg a kelta papok is az újoncoktól, mértéktelenül szigorú próbatétek alá vetve a felavatandókat. De ősi mítoszok szólnak arról is, hogy a magasabb műveltségre törő népek tudásukat féltették, igyekeztek megmenteni az enyészettől s ezért kőre vésték, agyagba égették – ez arra vall, hogy az írás konzerváló, megőrző szerepének felismerése egyidejű ezeknek a mítoszoknak a kialakulásával.
Valóban, az írás – a beszéddel szemben – hosszú időkön át, úgyszólván a betűírás, sőt a sajtó elterjedéséig, a konzerválás, a megrögzítés feladatát látja el. […] Gondoljunk például erre: a mezopotámiai műveltség emlékei már a görögök idejében feledésbe mentek, s végképp elmerültek volna, ha a királyok és a templomok könyvtárai össze nem gyűjtik koruk irodalmát. Három-négy évezred múltán mi épségben felfedeztük ott, s ma többet tudunk róla, mint 2500 évvel ezelőtt Xenophón. Csupán Assur-bán-apli (Asszurbanipal) Kr. e. a 7. században felállított ninivei könyvtárának romjai alatt 22 000 agyagtáblát találtak, Nippurban 60 000-et, s a rájuk rótt feljegyzések ma már nélkülözhetetlen forráskincsei történeti tudásunknak, korszerű műveltségünknek.
[…] S amellett félelmetes erőt testesít meg a népek életében. Habár a népeknek mitológiába burkolt történeti emlékezései sokkal régebbi időkbe nyúlnak vissza, mint az írott emlékek hézagos sora, emez viszont pozitív és szilárd tulajdon. Az írás szerepe itt is rögzítő; a mondák, mítoszok, vallások, hagyományok sokszor elmosódnak, sőt kiirthatók, míg az írás erőteljes történeti öntudatot kölcsönöz (l. a zsidók történetét: Biblia), s a maradandóságnak legfőbb biztosítéka. „Elvész a nép, mely tudomány nélkül való.” A kínai nemzet óriási egységét, száz és száz királyságra bomlása idejében is, voltaképp az írás egysége tartotta fenn, a nyelvnek és a gondolkodásmódnak konzerválása által. Buddha alakja és tana köré a legendák, babonák egész erdeje nőtt a pontos szövegezések hiánya miatt. Gondoljunk az apokrif Jézus-evangéliumok és szentírás-könyvek sokaságára, s a munkára, amit ezek kiselejtezése az egyházra rótt. Si Huang-ti császár elégedetlen volt a kínai irodalommal, mert az nem felelt meg politikai elgondolásainak, ezért – hogy dinasztiája uralmát biztosítsa – Kr. e. 213-ban elrendelte, hogy a birodalomban található összes könyvet égessék el. Evvel az intézkedéssel, melyet szerencsére nem koronázott teljes siker, minden hagyományt egy csapásra megsemmisíthetőnek vélt. Azonban, mily különös, éppen a szellemi termelés felpezsdülését indította meg vele: a könyv nem hagyta magát, a császár halála után minden kínai írástudó összefogott, hogy az elveszett kincseket emlékezetből rekonstruálja, ahol nem lehetett, újakkal pótolja s a maga erejéből gyarapítsa.”
De hogyan tudta Tarzan összeilleszteni a nyelvi jeleket? Ez itt a fő kétely azizgalmas regénytörténettel szemben. A nyelvi eszköztár lényege ugyanis nem az egyes elemekben rejlik, azokkal nem mennénk sokra. Sokkal inkább az elemek közti viszony a lényeges, ezzel a viszonnyal fejezzük ki a tartalmainkat. Erről mondja a kitűnő, régi nyelvész, a francia Ferdinand de Saussure: „A semmi is lehet valami. Az elem semmi, az oppozíció [szembenállás] minden.” Furán hangzik, de egy perc alatt megérhetjük. Olvasol, olvasok, olvas: a harmadik alakon nincs rag, és éppen ebből a nincsből, ahogy Saussure mondja, a semmiből (zérómorfémából) tudjuk, hogy ez harmadik személyű ige. Az angolban épp fordítva van: I go, you go, he goes. Ott az első és második személynél dolgozik a nyelvi rendszer a „semmivel”. A mondatok szintjén még nyilvánvalóbb, hogy a viszony a lényeges, nem az elem. A macska elfogta az egeret. A macska az egeret fogta el. A macska fogta el az egeret. Ugyanazok a nyelvi elemek, még a ragok is azonosak. Mégis teljesen ást jelent a három mondat. 1.: sikerült neki, elfogta, megtörtént! 2.: Nem a patkányt fogta el (sajnos), csak az egérkét. 3: Nem az egérfogó oldotta meg a helyzetet, hanem a macska. Szegény Tarzan nem sokra menne, hiába tanulta meg a képes olvasókönyvből a macskát is, az egeret is, esetleg még az elfogást is. Hogyan képes ezt a három jelentést – a szavakon semmit sem változtatva – mégiscsak kódolni a nyelvi rendszer? Azzal a szabállyal, amelyet senki sem tanul az iskolában, mégis mindenki megtanulja sok-sok kommunikációs helyzete során: a magyarban mindig azon van a hangsúly, ami közvetlenül az ige előtt áll (ha ige az állítmány). Először az „el2 igekötőn, tehát befejezett a tény, megtörtént. Utána a tárgyon (az egéren), mert ez áll az ige előtt. Végül az alanyon (a macskán), mert ez került az ige elé. Ezeket a „semmiket”, ezeket a „viszonyokat” a beszédhelyzetekből tanulja el a kisgyerek, nem nyelvtankönyvekből. Ezért ezek nem is olyan (regulatív) szabályok, mint amikhez nyelvtanórán hozzászoktunk: tulajdonneveket nagybetűvel írunk! A nyelv igazi szabályrendszere nem regulatív (tiltó és megengedő), hanem konstitutív (létrehozó). Azt mondja az agyunk egy rejtett zugában, úgy, hogy nem is halljuk: a macskát tedd előre, akkor fogják megérteni a mondandódat! Ne tegyél ragot a végére, akkor fogják érteni, hogy őróla beszélsz!
Mivel ezek a mélyen fekvő, igazibb és fontosabb szabályai a nyelvi rendszernek nincsenek olyan módon kőbe vésve, ahogyan például a tízparancsolat Mózes kőtábláin, így más módon kell az emberi közösségnek biztosítani a létüket (feltéve, hogy továbbra is élni akar az emberiség a beszédlehetőségével – hiszen le is mondhatnánk róla, s vannak is, akik némasági fogadalmat tesznek). Az áthagyományozás útján őrizzük meg nyelvi játékszabályainkat: egyik beszélő ellesi a másik beszélő megoldásait, s maga is alkalmazni kezdi. Vagy olyat vesz át, amit mindenki más is régóta használ, vagy olyat, ami most kezd el terjedni – esetleg épp ő maga fogja sikerrel divatossá tenni az „ez nagyon gáz” fordulatot. Mivel a nyelvi rendszert maga a beszéd élteti és formálja, így a nyelvi rendszer szükségképpen változik. A Halotti beszéd korában az volt a „menő”, ha így mondták: „hadlavá”, nem pedig így: „hallotta”. Régen csak az volt az igényes beszéd, ha így mondtuk: „eszem” – ma már senki sem kifogásolja, ha azt mondjuk, „eszek”. A nyelvészet tudományát éppen ezért – a már emlegetett Saussure kezdeményezésére – kettéválasztották. A szinkron nyelvtudomány egy nyelv éppen aktuális összefüggés-rendszerét vizsgálja. A diakron nyelvtudomány a nyelv történetét, múltját, évszázadok alatt végbement átváltozásait.
A szinkron nyelvészet része a grammatika: milyen hangokat használ a nyelvünk, hogyan módosítják ezek egymást, ha szomszédokká válnak (ablakval – ablakkal). Milyen szófajokat alkalmazhatunk beszédünkben, s melyik mire lesz jó a mondatban (az ige például arra, hogy kiemelje az előtte álló szó jelentőségét: a macska.) A szintagmák, szószerkezetek már a mondat felé mutatnak, hiszen egyetlen állítmány is lehet teljes mondat: „Elkaptam!” De a diákok néha tévesen gondolják, hogy a nyelvvel való ismerkedés azonos lenne a grammatikával. Legalább olyan fontos a pragmatika: a használati szabályok. Ez a bizonyos pragmatika még többet foglalkozik a már emlegetett „semmi” szerepével. Megmutatja, hogyan szoktunk beszéd közben olyanokra utalni, amit ki sem mondunk („Na persze, tudjuk hogy egy zseni vagy!”), hogyan utalunk szintén megnevezésük nélkül korábbi alanyokra („Megint itt vannak!”), hogyan vonunk be más, kész szövegeket a beszédünkbe („Már fél nyolc is elmúlt, te szerencsétlen! Talpra magyar!”) és hogyan fordítjuk le a magunk számára a másik ember beszédét („Dicsérgeti itt a frizurámat, mintha nem tudnám, hogy gúny az egész!”). Ezeket a „semmiket”, elemek közti viszonyokat csak emberi beszédből tanulhatta volna el Tarzan – ahogyan a röplabdázást se nagyon lehet egy szobában ülve, tankönyvből megtanulni.
Amikor Négyesy László a magyar nyelv sajátosságairól ír (A magyar nyelv, 1933), egyúttal ezekről a rendszerkülönbségekről is ír. Négyesy László (1861-1933) nyelvész, irodalomtörténész, akadémikus, a Nyugat nagy nemzedékéhez tartozó jónéhány írónk mestere a budapesti egyetemen. Elsősorban romantikus költőink és még korábbi szerzőink életművét kutatta, de igazán híressé legendás egyetemi önképzőkörei tették, a híres Négyesy-szemináriumok, ahol olyan ifjú költőknek segített megtalálni a stílusukat, mint Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula vagy Tóth Árpád. Tankönyvei a kor nélkülözhetetlen szakmai anyagaivá váltak.
Néhány gondolata:
„Európa közepén szigetként áll a magyar nyelv, körülnyaldosva a germán, latin és szláv nyelvtengerek hullámaitól. Hangalakjára, szerkezetére, szellemére nézve különbözik mindeniktől. Hasonló ‚kelméjű’ és szerkezetű nyelvek csak Európa északi és keleti szélein találhatók.
De rokonaitól is messze eltávolodott fejlődésében. Legközelebbi rokonaihoz is sokkal kevésbé hasonlít, mint a szláv nyelvek egymáshoz, vagy a germán nyelvek egymáshoz, vagy egyik latin nyelv a másikhoz. Csak mai hazánkban jó ezer éve él nyelvünk, de már azelőtt legalább annyi idővel elszakadt legközelebbi rokonaitól. Európa művelt nyelvei közt, a görögöt kivéve, leghosszabb idő óta él önálló életet. Ez idő alatt megőrizte családi jegyeit is, de tovább is fejlődött. A honfoglaláskor már egy nemzetté szervezett nép nyelve volt, tudatos nemzeti lélek szerve; régóta külön egyéniség volt a nyelvek közt, folyama zárt mederben áramlott. Megkülönböztette nemzetünket szomszédaitól s összetartotta a magyarságot.
Nemzetünkbe a honfoglaláskor és azután egy csomó keleti nép olvadt bele: kabarok, besenyők, kunok. Az itt talált indo-európal népelemekből is sok beolvadt, s mindemellett a magyar nyelv, egész tekintélyes földrajzi területén, bámulatosan egységes maradt. Ugyanaz a népdal ma is dalolható a stájer határszélen és a csíki havasok alatt. Két nagy hatóerő szabályozza életét: szívóssága és fejlődő ereje. […] A szívósságot és a tenyészet gazdagságát szépen szemlélteti legrégibb szöveges nyelvemlékünk, a több mint hétszáz éves Halotti beszéd. Meglephet, hogy hétszáz év óta aránylag mily kevéssé változott el az, ami akkor megvolt; a Halotti beszédet igen kevés felvilágosítással ma is megértjük. Megfordítva, ha a Halotti beszéd szövegezője feltámadna, nem értené meg a mi beszédünket, annyit gyarapodott a nyelv, főleg pedig bonyolultabbá fejlődött az akkor még aránylag egyszerű jelentésrendszer.
A honfoglaláskor már nemzetté szervezett nép nyelve volt, tudatos nemzeti lélek szerve, régóta külön egyéniség volt a nyelvek közt, folyama zárt mederben áramlott. Megkülönböztette nemzetünket szomszédaitól s összetartotta a magyarságot… Szókincsünk eredeti gazdagságát az egyszerű föld népének nyelvében is tapasztalhatjuk. Müller Miksa, az Angolországban működött német nyelvtudós az egyszerű emberek szókincsét néhány százra, az angol munkásét körülbelül 300-ra becsülte. A magyar pásztornak csak az emberi és állati testrészekre, a különféle állatok élettanára, a légköri és évszaki jelenségekre ennél jóval több szava van, a mellett használja az általános szókészletet.
Híven őrzi nyelvünk a hangzók összhangjának törvényét. Egy-egy szó hangzói egy hangrendbe tartoznak: vagy mind magasak, vagy mind mélyek. Egész szókincsünk (az egyszerű szókat értve) két hangtartományra oszlik, mintegy dúr- és mollskálára.
Határozottan megkülönbözteti nyelvünk a hosszú és a rövid magánhangzókat (kar – kár, kepék – képek). Éppúgy a rövid és hosszú mássalhangzókat is (vető – kettő). Ezért alkalmasabb a mi nyelvünk a görög-római versmértékekre, mint a mostani nyugati nyelvek. Tisztán megkülönbözteti kiejtésünk a kemény és lágy mássalhangzókat (pap – bab). Ezt a német nehezen szokja meg, mikor magyarul tanul; a németben a lágy hang többnyire zöngétlen is; míg a mi lágy hangjaink kiejtésekor a mellkas is zeng. […]
Szótagképzésünkre jellemző, hogy noha kezdődhetik a szótag hangzóval is, mássalhangzóval is (e-he), általán szeret a szótag mássalhangzóval megnyílni, de csak eggyel. Nyelvünk nincs is annyira megterhelve mássalhangzókkal, mint a germán vagy a szláv nyelvek, jóval folyamatosabb. Szótagolásunk általán sokkal tisztább, mint például a német vagy a francia; ezekben ugyanis a hangsúlyos szótag kiejtése a fő; a többi aránylag mellékes.
Hangsúlyrendszerünk is sajátos. A hangsúly mindig a szó első tagján van (üldögél) akkor is, ha ez csupán igekötő (leszáll). Még sajátosabb, hogy nyomatékot rendszerint nem az egyes szók kapnak, hanem az egész szólam (pl. jelzős főnév); fehér rózsa, záros rozsa, szőke leány, barna; míg pl. a németben a főnév mindig hangsúlyos (rote Rose, blondes Mädchen). Hibás beszéd az, mikor a jelzős kifejezésben a főnevet rendszeresen nyomatékozzák.
Jellemzi nyelvünket a takarékoskodás a kifejező eszközökkel. Hallgatag elve: nem mondani többet, mint ami elég. A magyar nem ragozza a jelzőt a főnévvel együtt. Számnév után nem teszi a főnevet többes számba (három alma, tizenkét
kőmíves). Nem következetlenség ez, mint néha mondták az indogermán nyelvekből kiindulva. Minek a főnéven is megjelölni a többséget, mikor a jelző már szám szerint is megadta a dolog mennyiségét?
Szórendünk is sajátos, ez is a nyelv alapfelfogásán nyugszik. Legfőbb szó a mondatban az állítmányszó; ha ige van a mondatban, az ige. Azon van rendszerint a főnyomaték. (Lajos elfoglalta Zárát.) Ez a főszólam a mondatban. De szükség lehet rá, hogy a mondatnak valamely más, tetszés szerinti szavát emeljük ki legnyomatékosabban. Ezt nyelvünkben úgy intézzük el, hogy az illető szót a mondat gyújtópontjába helyezzük, az állítmány szólamába tesszük, az ige mellé, mégpedig eléje az igének, mert a hangsúly előre mozog, s az ige hangsúlyát arra a kiemelendő szóra toljuk előre. Ilyenkor az igekötőt is kiszorítja helyéből a kiemelendő szó s az igekötő hátraszorul. (Lajos foglalta el Zárát, Zárát foglalta el Lajos. A velenceiektől foglalta el Lajos Zárát.)
Hogy a költői szólásra mennyire alkalmas nyelvünk, azt egyaránt bizonyítja népköltésünk és költői irodalmunk. Háromféle versrendszer egész ritmikai lehetőségeit meg tudjuk szólaltatni magyarul. Mi a görög tragikusokat és lírikusokat eredeti versformáikban tudjuk tolmácsolni. Míg a francia prózában fordítja, mi a német, angol, francia, olasz és spanyol költészet minden termékét eredeti ritmusában tudjuk nyelvünkön tükröztetni, Shakespeare-t éppúgy, mint Calderont, Dantét, Goethét éppúgy, mint Hugo Viktort.”
