Nagyszerű teljesítményeket hoztak létre a földrajz, a csillagászat, a biológia területén régi tudósaink. Némelyikükről hallanak a diákok, némelyiküknek legfeljebb utcanévtáblán látják a nevét. Pedig a mai klímaválság idején különösen is izgalmas látni, ahogy Fényi Gyula, ez a jezsuita csillagász eltűnődik a kilmatikus összefüggéseken, vagy ahogyan Lóczy Lajos ír a hegyek alakulásáról, Cholnoky Jenő a sivatagokról. Vagy hogy tulajdonképpen miben is állt Szent-Györgyi Albert világhírű tudománya? De Csík Lajos genetikai művébe is érdemes bepillantani, róla legtöbben nem is hallottunk, pedig komoly kutató volt. Nagy kérdés, hogyan lehetne a tananyag további növelés nélkül bevinni őket, hírüket, jelentőségüket az osztályterembe. Óriási pazarlás, hogy nem is tudunk nagy magyar tudósaink teljesítményéről, sokszor a nevüket is alig halljuk, művük feledésbe merül. Keresnünk kell az utakat újrafelfedezésükhöz.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Fényi, Lóczy, Cholnoky, Szent-Györgyi
Kezdjük a meteorológiával Fényi Gyula egy művére tekintve: Anemometer-észlelések a Haynald-observatoriumon Kalocsán, 1881—1888).
Fényi Gyula (1845 – 1927) jezsuita szerzetes, csillagász, meteorológus. Kezére játszott és befolyásolta kutatási irányát, hogy a jezsuiták kalocsai gimnáziumának tetején a szintén csillagászati érdeklődésű kalocsai érsek nem sokkal Fényi ide érkezése előtt obszervatóriumot, „csillagdát” és egyben meteorológiai megfigyelő állomást létesített. Fényi felvirágoztatta a megfigyelő intézetet, részint alapvető észrevételeket tett a naptevékenységgel kapcsolatban, részint a légkör dinamikájának elemzésével a viharok előrejelzése terén. Munkájának elismeréséül a Magyar Meteorológiai Társaság tiszteletbeli elnökévé választották, és a Pápai Tudományos Akadémiának is tagja volt.
Rövid részlet írásaiból:
„1885 óta a Haynald-observatoriumon egy Robinson-féle anemometer van felállítva, mely 1887-ig csak a szél útját, 1888-ban pedig annak irányát is folytonosan feljegyezte. A készülék a gimnázium tetején áll és 15 méternyire emelkedik a város többi házai fölé, úgy, hogy a szél mindenfelől szabadon hozzáférhet; csak azon negyedben, mely DNy és ÉNy között terül el, majdnem ugyanazon magasságig érnek fel az intézet épületei.
Minthogy nagy belföldi síkságon véghezvitt anemometer észlelések különös tudományos jelentőséggel bírnak, amennyiben a szél általános törvényeit legtisztábban tüntetik elő, bátorkodom a feldolgozás eredményeiből következőket a t. Akadémiának tudomására hozni.
A szél erősségének mindennapi menete mind a négy évben csaknem pontosan ugyanaz; a periodikus kitérés pedig kevéssel különbözik. Ha ugyanis mindegyik évnek legnagyobb napi középsebességét a legkisebb által elosztjuk, a négy év sorában a következő hányadosokat kapjuk mint fokozódási tényezőket: 1×69, 1×77, 1×84, 1×60. Összevetvén ezen számokkal azon évek négy közép-erősségét, melyek ugyanazon sorrendben 5×9, 5×8, 5×55, 6×86, azt látjuk, hogy a periodikus kitérés annál kisebb, minél nagyobb a szél középerőssége, ámbár nem ugyanazon arányban.
Ha az év folyamát tekintjük, a periodikus menetet legerősebben találjuk kifejezve a tavaszi hónapokban, leggyengébben, úgy hogy az alig felismerhető, a téli hónapokban. Derült napokon továbbá sokkal nagyobb, mint borús napokon.
Említendő, hogy a szél némi éjjeli fokozódása, másodrendű maximum — igen csekély mértékben, de mégis — Kalocsán is észrevehető; ez az éjféli 11 —12 óra közben szokott beállani.
A sebesség periodikus változásával, a gyakoriságnak hasonló napi periódusa együtt jár, mely abban nyilvánul leghatározottabban, hogy nappal ritkább a szélcsend mint éjjel s főkép mint a reggeli órákban.
A szél középerősségének továbbá évi periódusa is van. A tavaszi napegyenlőség idejében a szél nagyobb erővel lép fel és azután az év folyamában folyton enged.
Kalocsán a déli és az éjszaki szélnek a többi irányok felett rendkívüli túlsúlya van, mégpedig kevésbé nagyobb erősségök, mint inkább gyakoriságuk következtében. Ugyanazt megerősítik a Kalocsán eddig tett szokásos meteorológiai észlelések is, melyek szerint 12 év óta minden évben az éjszaki és déli szelek viszik a főszerepet; csak 1887 képez némi kivételt, amennyiben ezen évben az ÉNy. szél első helyen az uralkodó, de utána megint a déli szél következik és az éjszaki.
Különösen beható kutatást tettem, vajon valamely szélirány általában különös hajlamot mutat-e, hogy a nap valamely órájában inkább lépjen fel, mint más órában, vagy mint más irányok. A vizsgálat a következőket derítette fel:
Az éjjeli órákban, 8 órától este reggel 4 óráig, a szélirányok mind közömbösen viselkednek, azaz egy sem mutat azon időszakban hajlamot, hogy inkább érvényesüljön, mint más; mindegyik szél középgyakorisága arányában van képviselve.
A következő időszakban, mikor az emelkedő nap erejét kezdi kifejteni, a különböző irányok különböző gyakoriságúak; anélkül azonban, hogy bizonyos negyed uralkodnék.
Délután 12h—4h-ig a szélviszonyok annyiban meg vannak fordítva, hogy azon szelek, melyek 4h—8h-ig d. e. némiképp uralkodtak, akkor ugyan annyira háttérbe lépnek és viszont.”
A földtudományok nagyjaiból Lóczy Lajos művébe olvashatunk bele: A hegyek arculatáról (1902 – részlet)
Lóczy Lajos (1849 – 1920) geológus, földrajztudós, tanulmányait a zürichi egyetemen folytatta, majd Budapesten a Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytárában dolgozott. Hosszú, három éven át tartó expedíción vett részt Kínában, s részletes leírást adott a Himalájáról. Egyetemi tanárként bevezette a hallgatók rendszeres hazai és külföldi tanulmányútjait, amelyekre más országokból is sok érdeklődő egyetemista érkezett. Élete végéig kutatta a Balatont és környékét, idős korában ide költözött, itt is halt meg, Balatonfüreden.
„Én olyan dilettáns turista vagyok. Valamikor, zürichi diák koromban olyan voltam a turistákkal szemben, mint a toronymászók között a cserépfedő, vagy a kéményseprő, aki azért kereste fel a turistáknak kedves helyeket, mert a mesterségébe vágott; felkereste, hogy kövületeket szerezzen, vagy a rétegek telepedését megfigyelje, felkereste az olyan helyeket is, ahova nem egy könnyű az eljutás. Megvan tehát nekem is az érzékem az iránt, ami önöket, turistákat oly nagy mértékben lelkesíti. […]
Ha tenger széléről, vagy fenekéről a föld kérge mérhetetlen idő alatt felemelkedik, táblahegység fennsíkja lesz belőle. De ha az emelkedés nem egyenletesen történik, akkor egy összetört, a jégtáblához hasonló röghegység támad a földkéregből. Ha pedig ahhoz hasonló történik a földkéregben, ami a Balaton jegén; ahol nagy hidegben a jég összehúzódik és meghasad, de megint összefagy; ha pedig erősen süti a nap a jeget, kiterjed és összegyűrődik, mert összeszorítja a két part: akkor ezen folyamat szerint, a földkéregben támadó feszültség következtében, melynek legközelebbi oka még eddig ismeretlen, alakulnak az olyan hegyláncok mint a Kárpátok és Alpok. Vagyis a felgyűrődött hegyláncok.
A legfeltűnőbb hegyalakulást pedig a nászutazók Mekkája mellett, Nápolynál a Vezúvon vagy Catania közelében az Etnán láthatjuk. Ezek a vulkánok. Csak szórványosan vannak ilyenek most Európában, de egykor különösen Magyarországban széltében füstölögtek. Ismeretes dolog, hogy a XVI. században vulkáni kitörés következtében három nap alatt egy akkora hegy támadt Nápoly közelében, mint a Gellérthegy: a Monte Nuovo. A vulkáni kitörés nagyon tanulságos azért is, mert sejteni engedi, hogy mi van a földben mélyen lábaink alatt.
Még a víz is alkot, ha nem hegyeket, de halmokat. Oly helyeken, ahol rendesen a kialvó, vagy kialvófélben levő vulkáni működés meleg forrásokat önt a föld színére, ott ezek a hőforrások mészkövet és kovasavat raknak le mint afféle vízi vulkánok.
A hegyek megszülemlésének bemutatása után a hegyek pusztulását ismertetem röviden. Mert nem az alakuló, hanem a pusztulófélben levő hegység az, mely előttünk áll s melynek szépségében és változatosságában gyönyörködünk. Ami hosszú idő lefolyása alatt keletkezik, az a felszínen rendesen sima és egynemű. De ami pusztul, az sokféle képet tár elénk és változatossá teszi a felszint.
És mi pusztítja a hegyek felszínét?
Alkotója a víz s a tűz; ugyancsak ezek pusztítják; kevésbé a tűz a működő vulkánok körül, sokkal inkább a víz, különböző formájában. Úgy, hogy ami egyenlőtlenség a föld felszínén csak van, az leginkább a víz munkájából ered. Völgyeink legnagyobb részer akármily eredetűek, a víz kivájó hatása következtében nyerték mostani formájukat. A föld belsejében a víz üregeket váj ki; ezek beomlása tölcséreket, hepehupás felszint okoz. A tengerek partjain a vízvájás és a hullámok nyomai kopár, megmászhatatlan sziklafalakban mutatkoznak. Sőt felismerjük a tenger marását a kontinensek közepén is. Így például a veszprémi platót — geológiailag szólva — nem is olyan nagyon régen (százezer, talán egy millió év előtt) tenger borította. Ennek nyomai még most is láthatók sok helyen. A különbözően települő rétegeket a tenger sík felületre legyalulta s lenyeste. Márkó és Herend kornyékén is megvannak a tengerfenék nyomai: a fúró kagylók, fúró férgek és fúró csigák, melyek a harmadkori tenger vizében a part melletti kövekben éltek.
Nemcsak a tenger vize, hanem a levegő, a nedvesség és a szél pusztítása is számottevő a hegyeken. Ahol buja a növényzet, ott valósággal megrohad s korhad a szikla és a talaj. A trópusokon nem lehet friss kőzetet találni 20—30 méternyi mélységig. Más helyeken azonban, ahol kevesebb a növényzet, így a sivatagokon is, frissebben megmarad a kő, sőt védőburokkal vonja be a természet s csak a szél koptatja.
A tenger hullámai, a föld felszínén levő organizmusok mállasztó hatása és a szél maga, mely a tovaszállított homokkal koptatja a sziklát mindenütt, kisebb vagy nagyobb mértékben, pusztítják a felszínt. A víz, az ő sziklaformájában, mint jég is pusztító tényező.
Azokon a helyeken, ahol a hó felhalmozódott nemcsak nyomást gyakorol a sziklára, hanem egyszersmind el is mozdul onnan, mert különben nagyon felhalmozódnék. Hiszen 10 —12 méter magas hó hull az Alpokban és a sarkvidéken egy év alatt, de azért az Alpok nem nőnek és a sarkokon nincsenek Mont-Blanc magasságú hóhegyek. A felhalmozódó és jéggé váló hó lassú mozgásban mintegy lassan lefolyik a magaslatokról és a sarkvidéken eléri a tengert is. A magas hegyekről pedig az örökhó lavinák alakjában, vagy mint gleccser a mélyebb fekvésű völgyekbe kerül, a hol elolvad.
Ebben rejlik a jég pusztító hatása. Mert ami kőzet a jég fenekén és a jégbe burkolva, belé fagyva tovahalad, és ami olykor igen nagy sziklatuskók alakjában ráhullott, az messze lejut és száz és száz kilométernyire utazik a jég hátán. Az egész észak-németországi alföld oly kőzetekkel van ellepve, melyeknek hazája Skandináviában, Svédországban és Finnországban van. Moszkva, Kijev, sőt még a Fekete-tenger szélességéig is leutazott a mai grönlandi gleccserekhez hasonló jég hátán a sok vándorkő és ellepte hepehupásan azt a tér-szint, mely valamikor egészen sík volt; ezeket a jelenségeket láthatjuk a magas hegységekben is.
Mindenütt pusztítja a kőzetet az ő mineműségükhöz képest és hasadásaik szerint a levegő, víz, a hőmérséklet ingadozása, sőt még a mikroszkópos növényzet is. Legújabban tapasztalták, hogy a legkisebb organizmusok, az annyira rettegett baktériumok is közreműködnek a kőzetek mállasztásában és a talaj átalakításában.”
Lóczy tanítványa volt Cholnoky Jenő, egyik művének címe: A sivatag (1943).
Cholnoky Jenő (1870 – 1950) földrajztudós, egyetemi tanár, akadémikus. Lóczy Lajos asszisztense lett az egyetemen, ő küldte ki Kínai expedícióra, hogy folytassa az ottani kutatásokat, amit mestere megkezdett, elsősorban a nagy kínai folyók mederváltozásinak elemzésével. A trianoni katasztrófáig 15 éven át a kolozsvári egyetem földrajzi tanszékét vezette, 1920 után Budapesten lett tanszékvezető. Több mint ötven könyvet írt, s mivel kitűnően rajzolt és festett, műveinek illusztrációit is ő maga készítette.
„Tudnunk kell, hogy minden esőnek az az oka, hogy a levegő valami okból fölemelkedik. […] De hát mi okból száll fel a levegő? Egy okot már találtunk : a hegyek oldalán minden szél felemelkedni kénytelen. Másik ok lehet, hogy a Nap nagyon erősen süti a talajt, a felmelegedett talajjal érintkező levegő is felmelegszik, annyira, hogy megbomlik az egyensúly s a túlságosan fölmelegedett légrészecskék fölemelkednek s helyüket a magasabb rétegből lesüllyedő, hűvösebb levegő foglalja el. […]
A felmagasodott levegőtömeg fenn a magasban átömlik a hideg levegő fölé. A hideg levegő alatt tehát megnövekedik a légnyomás, a meleg helyen pedig megcsökken, mert hisz onnan levegő ment el. A földfelszínen tehát megbomlik az egyensúly : a hideg helyen nagy légnyomás, a meleg helyen kis légnyomás támad. De minden gáz a nagy nyomású helyről a kis nyomású hely felé áramlik, tehát a földszinten megindul a légáramlás a hideg helyről a meleg helyre, fenn a magasban pedig ellenkezőleg, a meleg helyről a hideg helyre. […] Földünkön legjobban melegszik az Egyenlítő vidéke, a mérsékelt égövek pedig közelről sem melegszenek ennyire. Ezért a forró égöv és a mérsékelt égövek közt óriási arányú cirkuláció támad. Nagy földi cirkulációnak nevezzük ezt. Következtében az Egyenlítő vidékén állandóan fölemelkedik a levegő, fenn a magasban szétáramlik s körülbelül a térítők mentén lefelé száll s a földszinten visszaáramlik az Egyenlítőhöz. […]
Nekünk az a fontos, hogy már most tudjuk, hogy a térítők mentén a levegő állandóan lefelé száll, tehát csapadék, nem képződhet benne! Valóban, a térítők mentén, tehát a Ráktérítő és a Baktérítő mentén a levegő állandóan lefelé száll s ez a lefelé szállás körülbelül a 20° szélességtől a 35° szélességig terjedő övezetben állandó. Azért ebben az övezetben nem esik az eső. Ez a sivatagok övezete! Köröskörül, az egész Föld kerekségén, az északi és déli féltekén is, ebben az övezetben sivatagok vannak, kivéve délkeleti Ázsiát, majd megmagyarázzuk, hogy miért ott nem! Ebben az övezetben van Afrikában a Szahara, Ázsiában Arábia, Amerikában Mexico és California sivatagjai. A déli féltekén ebben az övezetben van Afrikában a Kalahári-sivatag, Dél-Amerikában az Atacama-sivatag s a szerencsétlen Ausztrália legnagyobb része szintén ebben az övezetben van, tehát majdnem az egész kontinens sivatag. […]
Almásy László bámulatosan vakmerő és ügyes repülőutakkal tárta föl a Szaharának a Nílustól nyugatra elterülő, kevéssé ismert részét és megfejtette a rejtélyes Zarzura oázis kérdését. Ez az oázis csak néha zöld és csak néha tudja eltartani az odahajtott, legelésző állatokat. Máskor meg évtizedeken át nem él ott senki, csak néhány kis bokor küzd a szomj halállal. Ennek az az oka, hogy minden százesztendőben megesik egyszer-kétszer, hogy nagy esők öntözik még azt a mélyedést a annyi talajvíz gyűl össze, hogy a bokrok dúsan kivirulnak s néhány esztendeig el tudják tartani az odahajtott juhokat és kecskéket. De hogy ivóvízre nem lehet ott számítani, azt tanúsítja az a különös tény, hogy az időszakos oázis egyik sziklafülkéjében egész halom vizes korsó van felhalmozba. Amikor még a karavánok erre jártak, mindig hoztak magukkal vízzel telt, jól lezárt kancsókat s ezeknek vize mentette meg azoknak a karavánoknak életét, amelyek itt vizet reméltek, de nem találtak. Azt hiszem, Allahnak tetsző, irgalmas cselekedet volt ide vízzel telt kancsókat elrejteni. […]
A sivatagban működő erők tehát pusztítanak is, de fel is halmozzák a törmeléket, sőt a szél a finomabb törmeléket el is tudja ragadni s messzire elhurcolhatja. Hurcolás közben a könnyű por egészen felemelkedik a földről és magas légrétegekbe kerülhet, különösen forgószelek szárnyán. A mi Alföldünk forgószele, «mintha füstokádó, nagy kémény szaladna», sokkal veszedelmesebb méretekben a sivatag mindennapos jelensége. A forgószelek egész a felhőkig ragadják fel a port s akkor aztán az messze elutazhat, kikerülhet a sivatagból és a környező, termékeny vidékeken szállhat le. Volt eset rá, hogy a Szaharából származó por ellepte Közép-Európát télvíz idején s egész Danzigig ki lehetett mutatni a porhullást (1911). Csak télen vehetjük észre, mert a fehér hó felszínén észrevehető a vöröses, finom por. Ha nincs hó, akkor a lehulló port lehetetlenség felismerni, mert hisz mindig csak nagyon kevés. […]
Legnagyszerűbb II. Ramzesz óriási sírkamrája. A bejáratot négy féldomborművű óriási Ramzesz-szobor őrzi. Ezek a szobrok az örökkévalóságnak voltak szánva. Dehát ez a négy kolosszális szobor csak fennmarad az idők végtelenségéig is! Legalább így gondolkoztak az alkotók s talán maga a nagy Fáraó is. […]
Ráborul a pompás képre a sivatagok ragyogó, csillagos éjszakája. Sötétség és halotti csend veszi körül az álmodozó négy kolosszust. A levegő lehűl, a sziklák hőmérséklete reggelre zérus foknál is alacsonyabbra süllyed. Hideg némaság, sötétség mindenfelé, olyan mint a halál. De reggel 6 óra felé felkel a Nap. Éppen szemben a kolosszusokkal. Aranyfényben ragyog fel szép, nyugodt arcuk és pompás koronájuk. Amint a napsugár játszik a sziklatest tagjain, mintha megmozdulnának, mintha fel akarnának ülő helyzetükből emelkedni, hogy új életre keljenek! Nem! Ezek a pompás sugarak még nem jelentik a feltámadást! Ezek a hatalmas sugarak esküdt ellenségei mindennek, ami a középszerűségből kiemelkedik. A hidegszobrok kőtestét gyorsan melegítik a sugarak. […] A kolosszusok pusztulnak, romlanak. Az egyik már annyira elpusztult, hogy alig ismerhető föl. A többiek is mind roncsoltak, hibásak. Még néhány ezer esztendő és nem marad belőlük semmi!”
Szent-Györgyi Albertről mindenki tud, de beleolvastunk-e valaha is az értekezésébe? Tegyük meg most! (A biológiaii oxydációk mechanizmusa, 1936)
Szent-Györgyi Albert (1893 – 1986) Nobel-díjas orvos, biokémikus. Három területen alkotott maradandót. Szegedi egyetemi tanár korában, a harmincas években neki sikerült először izolálnia a C-vitamint. Ő tárta fel teljes körűen a sejtben végbemenő égési folyamatokat. Ő írta le a legpontosabban az izomsejtek biokémiáját. 1947-ben a kommunista hatalomátvétel fenyegetését megértve elhagyta az országot, és Amerikában telepedett le.
„Minden életjelenség, a sejtnek minden működése energiába kerül, s ha energia nem áll rendelkezésre, úgy az élet megszűnik. A magasabb rendű szervezetben az energiának legfőbb forrása az oxydáció. Így az oxydációk az élet középpontján állván, sok kutatónak kötötték le figyelmét. A biológiai oxydációk mechanizmusát az élettelen világból vett analógiák segélyével próbálták először megérteni, azonban a modern biochemiai kutatás világossá tette azt, hogy a szervezetünkben lefolyó égések sokkal bonyolultabbak és egészen más jellegűek, mint a szervezetünkön kívüli oxydációs folyamatok. Az utolsó időkig két nagy theória képezte a biológiai oxydációkra vonatkozó tudásunk alapját. Az egyik theoria szerzője H. WIELAND, aki kimutatta, hogy szervezetünkben a tápanyagok nem oxydálódnak közvetlenül az oxygén közbejöttével. Ami a szervezetünkben elégetendő tápanyagokkal történik, az nem más, mint hogy különleges fermentumok a tápanyagok molekulájába foglalt hydrogénatomokat kötésükben fellazítják. Ez a fellazult, hydrogén azután könnyen hagyja el a tápanyag molekuláját és ez a hydrogénatom az, amely tulajdonképpen elég és amelynek oxydá-ciója az-életfolyamatokhoz az energiát szolgáltatja. így a WIELAND-theoria arra a nagyon meglepő eredményre vezetett, hogy a maga-sabb szervezetnek csak egy tüzelőanyaga van, a hydrogén, és a táp-anyag tulajdonképpen nem más, mint a hydrogén vivője.
[…] Kövessük még egyszer végig a tápanyag oldaláról tekintve az egész reaktió-láncot. A tápanyag a WIELAND-féle dehydrogenásen aktiválódik és leadja hydrogénját. Ezt a liydrogént egy coferment-szerű anyag veszi fel, melynek chémiai mibenlétét szintén intézetem tisztázta. Ez a kodehyrase azután a hydrogént az oxálecetsavnak adja át, redukálva azt almasavvá. Az almasav a fumarase hatása alatt fumársavvá hydrálódik. A fumársav, mely közbe újra oxál-ecetsavvá oxydálódik, redukál egy eddig ismeretlen anyagot, mely-nek felderítésével most vagyunk elfoglalva. Ez az ismeretlen anyag azután redukálja az egyik cytochromot. Az egyik cytochrom redu-kálja a másikat, a második a harmadikat, míg végül a harmadik cytochrom redukálja a WARBURG-féle fermentet, amely ferment, végül a belégzett oxygénnel reagál.
Ilyen módon tisztázódott az oxydációs lánc chémiai szerkezete. Az eredmények igen meglepőek, azonban itt is, mint ahogy az a tudományos kutatásoknál szokott lenni, minden új eredmény nem végső nyugvópont, hanem csupán kiindulási helye újabb és újabb kérdéseknek és minden csúcs, amelyet leküzdünk, csak új ismeretlen tájaknak nyitja meg képét. Így az oxydációk mechanizmusa tisztázódván, megnyílik a lehetősége újabb kérdések fel-vetésének és most már ismervén az oxydációs lánc chémiai struktúráját, kérdezhetjük azt, hogy miért kell a szervezetnek ezt az egyszerű reakciót, a hydrogén és a oxygén egymáshoz való kapcsolását, egy ilyen bonyolult hosszú, közel tíz tagból álló reakciós lánccal végezni? Miért kell ilyen bonyolult hosszú utat választani a természetnek? Kétségtelen, hogy a lánc létezésének igen mély okai vannak és újabb vizsgálataink fő célja megérteni ennek a láncnak a jelentőségét és azokat az utakat, amelyeken szervezetünk az oxydátiókon felszabaduló energiát céljainak szolgálatába állítani képes.”
Kevésbé ismert biológusunk ugyanabból a korszakból Csik Lajos, korát megelőző műve: Az átöröklés és az ember (1944)
Csik Lajos (1902 – 1962) orvos, genetikus, egyetemi tanár. Tanított a kolozsvári és a szegedi egyetemen, osztályvezetője volt a Tihanyi Biológiai Kutatóintézetnek. Levelező tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, ám mivel nem asszisztált a szovjet tévtanok terjesztéséhez, kizárzák. Két nagy genetikai kísérletet vezetett. Az egyikben azt bizonyította, hogy az evolúció csakugyan lehetséges a gének apró lépésekben és egymással kölcsönhatásban végbemenő változásaival. A másikben a kalotaszegi lakosság körében végzett vércsoportvizsgálattal tárta fel az öröklődés összefüggéseit.
„Régi magyar közmondás, hogy „az alma nem esik messze a fájától“. Ezt többnyire akkor szoktuk mondani, ha egy egyénnek valamely nem kívánatos tettéről, tulajdonságáról van szó s hasonló tettekkel, tulajdonságokkal az illető szülei avagy ősei is híressé, vagy hírhedté tették magukat. Ezzel a közmondással tulajdonképen azt akarjuk kifejezni, hogy a szülők és utódaik tulajdonságai hasonlítanak egymáshoz.
Valóban, ha vizsgálat alá vesszük az embereket, illetőleg azoknak egyes tulajdonságait, úgy nagy általánosságban azt fogjuk találni, hogy az emberek testi (morfológiai), avagy szellemi és lelki tulajdonságaikban ugyan nagyon különböznek egymástól — teljesen egyenlő két ember nincs is a földön — mégis a szülők és utódaik, vagy a testvérek egymásközt több közös tulajdonságot tüntetnek fel, mint más emberekkel. Gyakran látunk egy-egy családban pl. egy jellemző orralakot, vagy egy különös képességet (zenei, matematikai stb.), avagy éppen egy kóros elváltozást, betegséget a család különböző nemzedékeinek tagjain megjelenni. Ilyen esetben rendszerint azt mondjuk, hogy az orr, vagy a különleges tehetség, betegség stb. „öröklődik“. Közönséges értelemben átöröklésről beszélnek ugyanis a szülők és utódaik (közvetlen, vagy későbbi) tulajdonságainak hasonlósága esetén.
Ámde minden egyénnek két szülője van s gyakran előfordul, hogy a szülők is különböznek egyes tulajdonságaikban. Az egyik alacsony, a másik magas; az egyik kékszemű, a másik barna stb. Már most melyik szülőnek a tulajdonságát keressük az utódon. Gyakran előfordul, hogy valaki megnéz egy pár napos csecsemőt s határozottan kijelenti, hogy „a gyermek orrát az apjától, szemszínét az anyjától örökölte“. Hogy ez tényleg így van-e s ha igen, akkor miért, ez őt rendszerint nem érdekli. Ezeket a kérdéseket már csak az örökléstani kutató teszi fel. A természettudományok egyik fiatal ága az örökléstan foglalkozik ugyanis annak a kérdésnek a megfejtésével, hogy milyen viszony áll fenn a szülők és utódaik tulajdonságai közt. Van-e hasonlóság, vagy éppen azonosság s ha igen, miért. Milyen úton-módon jöhet létre a hasonlóság, azonosság, vagy éppen a különbség a szülők és utódaik tulajdonságai között. Hogyan lehetséges az, hogy ugyanazoktól a szülőktől származó gyermekek közül az egyik kékszemű, a másik barna; az egyik gyermek—mint valamelyik ős a családban — süketnéma, a többi nem. Ezekre és az ezekkel összefüggő kérdésekre igyekszik feleletet adni az örökléstan.[…]
Az ivarsejtek felesszámú kromoszómája teszi lehetővé, hogy az egyfajhoz tartozó élőlények, egymásután következő nemzedékeinek sejtjeiben a kromoszómák száma azonos. Gondoljunk ugyanis a megtermékenyítésre, ami egy spermium és egy petesejt összeolvadása. Ha az emberi spermiumban is 48 kromoszóma lenne, mint a szomatikus sejtekben, s a petesejtben is ennyi, akkor az utódnak már 96 kromoszómája lenne. Ez a szám nemzedékenként mindig kétszereződne. De mivel a spermium is, a petesejt is csak 24—24 kromoszómát szállít az új egyénbe, így az emberi sejtre jellemző 48-as kromoszóma szám a különböző nemzedékekhez tartozó egyének sejtjeiben állandó marad.
[…] Tudjuk azt, hogy egy kromoszómapárnak egyik tagja apai, másik tagja anyai eredetű. Egy kromoszómapár egyik tagja tehát közvetítheti az apai, a másik tagja az anyai részről jövő átöröklést. Több olyan öröklődési módot is ismerünk, — amint ezeket később részletesen látni fogjuk —, amit csak úgy érthetünk meg, ha az átörökítés a kromoszómákon keresztül történik. Ezeknek az öröklődési módoknak az eredménye teljesen összhangban van a kromoszómáknak a felező sejtosztódás alatti viselkedésével.
A következő felmerülő kérdés, hogy lehetnek-e a kromoszómák olyan értelemben az átörökítést végző sejtalkatrészek, hogy egy-egy kromoszóma egy-egy tulajdonság átörökítését végzi. Erre a kérdésre nemmel felelhetünk, mert pl. az embernek csak 24 pár kromoszómája van, viszont olyan tulajdonsága, amely örökletes tényezőktől függ, sokkal több. Egy kromoszómában tehát több olyan valaminek kell lenni, ami az átörökítést közvetíti. A kromoszóma nem a legkisebb egység ebből a szempontból. A kromoszóma csak szállítója (kocsija) annak a valaminek, ami az átörökítést létrehozza. Azt a valamit, ami a kromoszómákban nemzedékről- nemzedékre öröklődik, aminek eredményeképpen aztán az utódon a szülőkéhez hasonló tulajdonság fejlődik ki, génnek nevezzük. Az ivarsejtekben levő gének összességét pedig genomnak hívjuk. A magyar nyelvben használatos a gén szó helyett belső tényező, örökletes, átörökítő tényező is.[…]
Az embernél még nincsenek közvetlen bizonyítékaink arra vonatkozólag, hogy a gének a kromoszómákban hogyan helyezkednek el. Azonban tekintve azt a nagy hasonlóságot, ami az állati és emberi sejtek alkatrészei, osztódási viszonyai stb.-ben található, fel kell tételeznünk, hogy az emberi sejtekben lévők kromoszómákban ugyanolyan módon öröklődnek a gének, mint az állati sejtek kromoszómáiban. Az örökléstanilag egyik legjobban ismert élőlénynek, a muslicának (Drosophila) a sejtjeiben sikerült ezt a kérdést közelebbről vizsgálni. Ugyanis Heitzés Bauer1933-ban megállapították, hogy ennek az állatnak a nyálmirigyében mintegy 150-szer nagyobb kromoszómák vannak, mint a test egyéb részeinek sejtjeiben. Ezeken az óriási kromoszómákon, melyekben sötétebb és világosabb vonalak szabályosan követik egymást, sikerült kimutatni, hogy egy-egy gén melyik vonalban, vonalakban öröklődik. A nyálmirigy-kromoszómák vizsgálata végérvényesen igazolta Morganamerikai kutató és munkatársainak azt a régebbi, más természetű vizsgálatokból levont következtetését, hogy a gének a kromoszómákban egymásután meghatározott sorrendben, egymástól meghatározott távolságra foglalnak helyet és öröklődnek.”
