Májusban mutatták be a Cannes-i Filmfesztiválon, június óta pedig a hazai mozik is játsszák Wes Anderson Asteroid City című filmjét. Játékos, ironikus, ugyanakkor tragédiákat és emberi fájdalmakat is érintő film, csakúgy, mint a rendező többi klasszikusa: a Royal Tenenbaums (2001), a Holdfény királyság (2012), vagy a Grand Budapest Hotel (2014). Ezekben a filmekben semmilyen módon nem játszik szerepet a vallás vagy a kereszténység, sőt, az Asteroid Cityben a sztori vége felé a koravén zseni-gyerek ki is jelenti: többé már nem hisz Istenben. („Elég tisztességes”, jegyzi meg búsan a nagyapja, és valóban tisztességesebb, mint a mismásolás, a se hideg, se meleg közömbösség.) Mégis, ennek ellenére is van ezekben a filmekben valami egy olyan világlátásból, amely a krisztusi életvezetéssel próbálkozóknak is megvilágosító. És ez a „valami” leginkább a kisgyerek látásmódjának magunkra öltése. Túl patetikus lenne itt gyermeki lélekről beszélni, az meg nagyon is lesajnáló, ha gyerekesnek mondanánk ezt a dolgot. A kisgyerek látásmódja, így talán a legpontosabb. Engedjétek hozzám őket, emlékszünk. Amíg olyanok nem lesztek, mint ők, olvastuk. Ebből a látásmódból küld nekünk Wes Anderson – segítségül? mintául? vígasztalásul? – valami keveset, vagy talán nagyon is sokat.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Midge Campbell és Dinah (Grace Edwards, Scarlett Johansson) wikipédia
A „földi zarándokútját járó” ember lába csupa seb. Fáj a térde, fáj a dereka, tikkad a hőségben, szomjúhozik. És rossz látnia a többiek szenvedését is. „Halottaim is itt ott, egyre többen” – írja Kosztolányi. És segíteni sem tud rajtuk, ez talán a vérző lábnál is rosszabb. Mégis, mondja a napokban meghalt Mustó Péter jezsuita, ha nem tudunk is segíteni nekik, fontos, hogy közel engedjük magunkhoz a fájdalmukat. Mégis, mondhatjuk mi is, érdemes úgy jajgatnunk és úgy gyászolunk ezen a zarándokúton, ahogyan a gyerekek siránkoznak egy hosszabb túrán. Jártányi erejük sincs. S azután öt perc pihenés után máris rohannak fogócskázni vagy focizni. A krisztusi jajszó a célhoz közeledők jajszava. És ebben nagymester Wes Anderson. Nagyon is ott van a fájdalom a filmjei mélyén, de a jajszó mindenkor a gyerek jajszava. A gyereké, aki a következő percben már tovább is lép, lelkében leülepszik a gyász, igen, sérül is, sérülten megy tovább, látjuk a PTSD-t, a mostanság divatszóvá vált poszttarumás stresszt, de már meg is találja útjának következő kalandját, amelybe belefeledkezhet. Álmodik, álmában járja az útját. Erről (is) szól az Asteroid Citybe beépített Jarvis Cocker dal: „You can’t wake up, if you don’t fall asleep.” És arról is, hogy a leibnizi gondolattal kell gyalogolnunk: nincs születés, ha nem előzi meg vajúdás, nem ébredhetünk, ha el nem alszunk előbb.
Az egész teremtés sóhajtozik és vajúdik, mondja Szent Pál is. Jajgat, de a jajgatása a születés jajszava. Hosszan és hánykolódva álmodik, hogy aztán majd felébredjen. Mert nem ébredhet fel, ha el nem aludt előtte. És nem születhet meg, ha nem vajúdja végig a történetét, jajgatások és sóhajok közepette.
Mielőtt visszatérnénk Wes Andersonhoz, érdemes talán elidőznünk ennél a két mondatnál a Rómaiakhoz írt levélből. „Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét, sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.” (Róm 8,22-23) A „sóhajtozik” talán eléggé erőtlen kifejezésnek hat mind a szülő nő kínjához, mind a földi útját végighaldokló emberiség szenvedéséhez. Amikor mégis ezt a szót választja az Apostol, talán hasonló okból veszi ilyen szordínósra: persze, hogy jajgatunk, na de hát tudjuk jól, hogy itt egy születés jön, egy kiteljesedés, ne jajgassunk hát mégse olyan nagyon. Mint ahogy mondjuk Babits Fortissimója jajgat: „parttalan mint az árvíz / sírjatok vagy a görgeteg / lavina, sírjatok jeget, / tüzet sírjatok mint a láva!”. Nem, a Rómaiakhoz írt levélben beérjük a sóhajtozással, a vajúdás fájdalmának kimondásával.
Két görög igét használ az Apostol: sztenázó és ódinó. A második egyértelműen a vajúdásra utal: a világ születőben van, azért fáj. De ami az érdekesebb, hogy már a sóhajtozik (sztenázó) is magában foglalja ezt a szülési-jajt: belső és ki nem fejezett érzésre utal, mondja róla a kommentár, „pressure of being exertedforward like the forward pressure of childbirth” (az előre feszülés nyomása, amilyen a gyerekszülés előre irányuló nyomása is). Vagyis minden okunk megvan a jajszóra ezen a „zarándokúton”, de ez a jajszó az „előre feszülés” jajszava kell, hogy legyen.
Az Asteroid City édesanya-karaktere (Margot Robbie) négy gyerekszülést vajúdott végig, mégsincs jelen a filmben, csak egy pillanatra bukkan fel, afféle flashback keretében. Ugyanis meghalt, éppen három hete, hosszas sóhajtozás és jajgatás után. Ezt már nem halljuk, a négy gyereke jajgat csupán helyette, ők képviselik itt a sóhajtozást. Hogy ne fájna nekik? Mégis bölcsebben gyászolnak, mint az apjuk meg a nagyapjuk (Jason Schwartzman, Tom Hanks): saját maguk temetik el a hamvakat, saját imájukat mormolják, saját maguk kérdezik meg a ködösen fogalmazó apjukat: „Are we orphans now?” Végső soron akkor mi most árvák vagyunk?
A felnőttek sokkal bénultabbak ebben a gyászban. Az apjuk heteken át meg sem meri mondani a gyerekeinek az igazságot. „The time was never right.” – magyarázkodik apósának a férj (Sosem volt alkalmas az idő.). „The time is always wrong.” – bólint mélyértelműen a nagypapa. Az idő sosem alkalmas amúgy sem. Ez a felnőtt gondolkodása: várni, hogy „majd”. De hiába várja: the time is always wrong. En attendant Godot. A gyerekek ezt valahogy jobban tudják. Nem visszük a hamvakat sehova, jelentik ki. Itt és most temetjük el őket, „e jelöletlen kaktusz mellé” (next to this unmarked cactus), itt és most, s azután megyünk csak tovább, poszttraumásan, de mégiscsak tovább.
Wes Anderson persze sokkal többet tesz, semmint hogy csupán ábrázolná a gyerekeket és a gyerekek gondolkodását (a gyerekek sóhajtozását). Ő maga él a kisgyerek látásmódjával, az ő egész vászna a kisgyerek gondolkodásának leképezése. Nem csupán látjuk, ahogyan a gyerek gondolkodik, hanem mi magunk lépünk be ebbe a gondolkodásba, ahányszor csak belépünk filmjeinek kulisszái közé.
Először is: ezekben a filmekben rendre ott nyüzsög egy rakat gyerek, és már a puszta jelenlétükkel, vagy ahogy szkeptikusan végignéznek a felnőtteken, ránk ragasztják a látásmódjukat. Zavaros nagycsaládok, ahol szemlátomást teljes a káosz, ahol nyilvánvalóan rosszul nevelik a gyerkőcöket, s mégis drámaian beleállnak a gondokba, ha kell. Másodszor: nemcsak elmesélik a filmek a történetet, hanem magáról az elmesélésről is mesélnek, a mesélés elmesélése zajlik, ami – mondani se kell – a gyerek legnagyobb élménye, már ha van, aki meséljen neki. Mindegy is, mi a mese, ez derül ki az Asteroid City színházi próbáján is, ahol az apa-figura kétségbeesetten vallja be: egy szót sem ért a törénetből. Nem kell értened, csak meséld, mondja neki a rendező (Adrien Brody). A mesélés a lényeg. Harmadszor: afféle tesz-vesz-városokban járunk mindvégig, makettvárosokban, ahol babaház-szerűen vetítik egymásra a hús-vér figurák rétegét, a valós forgatási helyszíneket és a rajzolt hátteret, szándékosan rájátszva, hogy elmosódjanak a határok, s mi mégis érezzük: minden festve van igazából, minden csak mese, s a mese mégis nagyon igaz.
Érdemes egy percre külön is megállni a hús-vér figurák kérdésénél, mert Wes Anderson ebben is oázis a mai kor kultúrájában. Mert nála, ahogyan nyíltan szembeúszik az árral, nincs helye a test mindent elöntő uralmának. Hisz hol van ma film, amelyet ne árasztanának el a furmányosnál furmányosabban kieszelt sminkek, a szobrászi rafináltsággal megfaragott hajzatok, a dús idomok, Barbie-hoz méltó darázsderekak, a duzzadó bicepszek és a minden zsánert egyformán betöltő szexuális vibrálás? Erre mondja Corpus című könyvében a kiváló francia filozófus: „A testek világa jön el”. Holott Jean-Luc Nancy nem a test ellen beszél, éppenséggel a „Hoc est enim corpus meum:” a kiindulópontja, sőt azt is kijelenti: „Ha az ember Isten képére teremtetett, akkor Isten test. Sőt talán egy tökéletes test, vagy leginkább test a többi test között. A testek ideájának teste.”. Nem értékitélet tehát, amit mond, csupán ténymegállapítás, és lássuk be, mélyen igaz. „Az jön, amit a képek mutatnak nekünk. Képeink milliárdjai milliárdnyi testet mutatnak – ahogy testet meg soha nem mutattak. Tömegek, rakások, kavarodás, halmok, hadrendek, csődületek, nyüzsgés, seregek, csapatok, szétszéledés, pánik, sorok, menetek, összecsapások, mészárlások, tömegsirok, egyesülések, szétszóródások, a testek túltelítettsége […]”.
Wes Andersonnál ez épp fordítva van: mivel minden rajzolt és elmesélt, a rajzolásról rajzoló és a mesélésről mesélő valami, így a testek is csak rajzoltak, akár valós színész hozza őket elénk, akár animált alak. És éppen ezzel nyílik meg az elme előtt az út, hiszen éppen ennyivel több a gyerekszobában este elmondott mese a tévén látottnál: megnyitja az utat a valós elmeműködés előtt. Erről is beszél a francia filozófus: „Egy testet látni nem egy misztérium feltárulását jelenti, hanem hogy azt látjuk, ami a látásnak kínálkozik, a képet, a képek tömegét, ami a test; a meztelen testet, ami az arealitast csupaszítja le. Ez a kép idegen minden képzeletbelitől, minden látszattól – s ugyanígy minden értelmezéstől, minden megfejtéstől. A testek látása nem hatol be semmilyen láthatatlanba.”
Filmjeinek zenéje annál inkább behatol a láthatatlanba, hiszen semmit sem látunk, csupán halljuk a hangsorokat, s mégis mesélni tudnak. Motívumai intertextuálisan egybekötik a filmjeit, megindul a kaland iránti várakozásunk, és Alexandre Desplat taktusai félresöprik a sóhajokat, s bekapcsolják az izgalmat, „az előre feszülést”. Persze ezek a zenei betétek mindig idézőjelesek, önironikusak, és posztmodern módon átkeretezettek. Így válik lehetővé a giccs beemelése is, megintcsak gyermeki módon, mert a gyereket nem érdekli, mi giccs, mi nem giccs, csak tessen neki, s így kerülhet be filmzáró főcímzeneként a stáblista kényelmesen legördülő névsora mögé az ötvenes évek ócska amerikai slágere is, a Freight Train a már a nevével is sokat mondó Nancy Whiskey előadásában. Mert ócska vagy nem ócska ez az édeskés betyárballadákra emlékeztető dalocska, tökéletesen hozza azt a kettősséget, amit a film maga is: a gyászt és az azon mégiscsak úrrá lenni képes életörömöt. És persze tökéletesen rímel a filmbeli gyerekek hasonló gyászára és örömére, mert a szökött majd meghalt szeretőt itt is épp csak az utca sarkán temetik el, s csak annyit írnak fölé: elaludt szegény.
„Az időről alkotott fogalmad teljesen torz” – halljuk a filmben, és talán ennek a torzulásnak a kiigazításában segíthet nekünk leginkább Wes Anderson. Hogy észrevegyük: amíg mesélődik nekünk a saját történetünk, amelyben persze vereségeket is szenvedünk, és rémes sebeket kapunk, a mese nem a vége felé halad, hanem éppenséggel egy kész történet megszületése felé. Hogy az életünk most is épp megszületőben van, in statu nascendi, és hát persze, hogy fáj, mint minden születés.
(Mindegyik említett filmet meg tudjuk nézni a világhálón is, itt, itt, itt és itt)
