Még akik nem kapcsolódnak a keresztény kultúrához, ők is ismerik, világszerte Michelangelo Pietáját, s talán valamennyire az ott ábrázolt jelenet kontextusát is. És valóban úgy hat ez a remekmű, hogy az Anya fájdalma, az örök emberi szenvedésnek ez az általános érvényű kifejeződése mindenkit megérint és megszólít. Szokatlanabb, különösebb és messzebbre vezet ugyanakkor az a ritkább, de ugyanúgy ősi eredetű ábrázolásmód, amely nem a Mater Dolorosa, hanem éppenséggel az Atya kezébe adja halott Fiát: az örök Atya kezébe az örök Fiút. Németül Gnadenstuhl az ikonográfiai neve, angolul Throne of Mercy: a kegyelem trónusa. Egyik legszebb hazai megjelenésével az eldugott muravidéki falucska, Nagytótlak Árpád-kori rotundájában találkozhatunk. Hitre és bizakodásra bátorítja a híveket ez a forma, hiszen a kegyelem reményét állítja a rideg Végítélet helyébe, mégpedig Szent Pálra támaszkodva: „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel […] Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk.” (Zsid 4, 15-16). De ugyanakkor meg is riaszt a kép. Meg tudok-e majd én magam bocsátani magamnak ott, ahol így állítják elém a bűnöm következményét, közömbösségem, cinizmusom, rosszindulatom tárgyiasulását? Vagy még inkább: bűnjelét? Hihetek-e a kegyelem trónusában csakugyan, ha egyszer a legyilkolt Igaz, a megölt Emberfia lesz ott, s ennek képében a világ eredendő aljasságával szembesülök?
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: a nagytótlaki (Szlovénia) Szent Miklós kápolna mennyezetfreskója, Varga Géza blogja
Hiába olyan régi ez a nagytótlaki freskó, hiába középkori, hiába lesz lassan hatszáz éves, minél tovább nézegetjük, annál égetőbben vet fel nagyon is mai kérdéseket. Kicsit olyan, mint az optikai illúziókra játszó trükkös grafikák: először nyuszit látok, s ha jobban megnézem, fordított állású kacsát. Itt is így van. Mert olvashatom úgy ezt az ikonográfiai üzenetet, hogy: ne félj, ott lesz a Megváltó, s nem azért váltott meg, hogy utána hagyjon a pusztulásba hullani. Igen, de mást is üzenhet. Mert egyúttal szenvedélyesen vádló is az a gesztus, ahogyan az Atya mintegy fájdalmas szemrehányással és panasszal tartja elém a bűn áldozatát, s mintegy rámutat: látod, mit műveltél? Nem akárkit öltetek meg: a szeretett fiamat. Azt, aki csak jót akart nektek. Káinok vagytok mind. Testvérgyilkosok. Istengyilkosok. A fiam, az egyetlen fiam gyilkosai.
Mi mindenre kérdez rá ez a régi kép?
Először is arra a széles körű, napi tapasztalatra, hogy a mai ember nem nagyon tud mit kezdeni a bűn fogalmával. Igen, lopni nem elegáns. Igen, a sikkasztókat leültetik. De mi köze ennek Istenhez, lélekhez? És az én személyes dolgaimnak? Hiszen mindennek megvan a pszichológiai oka: poszttraumás stressz tesz neurotikussá, transzgenerációs terhek alakítanak olyanná, amilyen vagyok. Tudom, hogy tele van az életem ostobaságokkal, de sokkal inkább life-coach kell ezek felszínre hozásához és rendezéséhez, semmint meakulpázás és rettegés a pokoltól. Ezek csak még neurotikusabbá tennének.
Mindeközben az egyház meg valahogyan mégiscsak a bűneink körül forog, a szennyes dolgaink körül matat, hiába is hozott olyan radikális változást a Zsinat. Igen, a szeretet vallása a miénk és a megbocsátásé meg az irgalomé. Na de ahol ekkora hangsúly van a megváltáson meg a megbocsátáson, ott azért mégiscsak a bűn a fundamentum. Miért kell ennyire a bűnre koncentrálni? Ezt kérdezik a fiatalok. Miért nem daloljuk vígan a Hare Krisnát? Vájkálunk helyette a csúfságban? Mire jó ez?
Az is labilissá teszi a fiatalok egyházhoz fordulását, hogy a világ, mint Carsten Bresch mondja, átmintázódott (Durchmusterung der Welt). Nemcsak a migráció hozza be a keresztény közegbe a maga másfajta vallásait, hanem aki sosem találkozik muszlim emberrel, annak is közelebb hozza a global village a buddhizmust meg a jógát, meg a karma-tisztítást. Sőt: azt is több közömbös meg ateista veszi körül, mint hívő. Ezek mind mennek a levesbe? Kérdezi. S ha meg nem, ha meg szélesre tárjuk az üdv-optimizmust, s az anonim-keresztényeket meg az ateistákat éppúgy magunk mellett látjuk a majdani tülekedésben, akkor meg a hagyományos hívő rendül meg. Hát akkor mire föl fárasztom én magam az előírásokkal meg a misére járással? Ha mindenki üdvözül?
A nagytótlaki Gnadenstuhl hatszáz éves freskóján semmit se mond erre az Atya, és csendben van a Fiú is. Erről az isteni csendről írja a francia író, Christian Bobin: „Mert Isten kívül van. Az időn kívül. Bármilyen időn kívül. Még a télen kívül is. És elalszik a hóban, és számára a hó édes. És megtartja magának a hideg csípését. Istennek nincs háza, nincs rá szüksége. És azért olyan különös Isten viselkedése, mert sokat van úton. Akárhol elalszik: a forrásokban, a cserjében, a madár fészkében vagy a kisgyerek szemében. És ha épp nem ajtót nyitogat, akkor pedig nem csinál semmit. Ez lenne az ő mestersége: nem csinálni semmit. Nagyon nehéz mesterség. Nagyon kevés ember képes rá, hogy semmit se csináljon. Isten pedig nagyon jól csinálja.”
És valóban: Isten ezen a hatszáz éves nagytótlaki freskón sem csinál semmit. Felmutatja az emberi drámát: elénk teszi, ami van. Olyan természetességgel fogja a feszületet, mintha csak egy sátoroszlopot vagy zászlórudat akarna éppen elhelyezni: két lábfejével alul is tartja, a lábak szinte azonossá válnak a felszögezett lábakkal, a kezei mintegy megismétlődései a felszögezett kezeknek. És ott lehetett a képen a Galamb is, a Szentlélek, csak már lekopott. Mert a Gnabenstuhl rendre Szentháromság-ábrázolás is, és ennek a Szentháromságnak, amely beszéd helyett mégiscsak válaszol a kérdéseinkre, nagyszerű kifejeződése a freskó fantasztikus vöröse, és ez a vörös sokkal többet elmond a Szentháromságról, mintha látnánk a hajdan volt galambot.
Ez a vörös festék a tüzet festi: a Szentháromság tüzét. Mert a Szentháromságban áramló felfoghatatlan szeretetet – Istennek a lényegét – csakis tűzként képzelhetjük el. „Vakító tisztaságú fényt láttam – írja Szent Hildegárd egyik látomásában – és benne egy zafirkék emberalakot, amelyet keresztül-kasul szelídvörösen sziporkázó lángnyelvek jártak át. A tiszta fény teljesen átömlött a sziporkázva lobogó lángba, a sziporkázva lobogó láng pedig a tiszta fénybe. És mindkettő, a tiszta fény és a sziporkázó lángnyelvek egészen átjárták az emberalakot, egyetlen erővé és hatalommá lényegülve.” Clairvaux-i Szent Bernát pedig így ír a Szentháromság lényegéről és a majdani üdvözülésről: „az Úr törvénye a szeretet, mely a Háromságot bizonyos módon egységbe foglalja… a szeretet, mely nem azt keresi, ami neki magának, hanem azt, ami sokaknak hasznos… Akinek ugyanis nincs semmi sajátja, annak mindene, amije van, az Istené… valamint a tüzes és izzó vas saját formáját leveti és egész hasonlóvá lesz a tűzhöz; s valamint a napsugárban fürdő lég ugyanazon ragyogó fénnyé alakul át, mintha nem is egy megvilágított dolog, hanem maga a világosság lenne: éppen úgy kell majd akkor a szentekben valami kimondhatatlan módon az emberi érzésnek önmagából kiolvadnia és teljesen átömlenie Isten akaratába”
Hát Igen, Szent Bernát egyáltalán nem beszél a bűnökről, hanem csak azt kutatja: van-e bennünk abból az őselemből, ami az Isten lényege. S ha nincs, majd lesz, mert ferrum ignitum igni similimum fit: a tűzben izzó vas a tűzhöz fog hasonlatossá válni. S ugyanígy kérdez a nagytótlaki freskó is: te hasonlatos voltál-e Őhozzá? Te odaadtad-e életedet a barátaidért? Adtál-e a szomjúhozónak? Megvolt-e benned a szeretet tüze, amelyhez most hasonlatossá kell válnod?
S kit ne tudna átizzítani a tűz? Hogy ne tudna bárkit is átalakítani a „pristina forma” alakzatából egy jobb alakzattá? Főleg, ha eleve volt benne valamicske a szent bernát-i működésmódból: hogy legalább néha-néha nem azt kereste, ami neki hasznos?
Valahogyan erre tereli a Zsinat üdv-optimizmusa is az egyház gondolkodását. Mert a változás radikális, s ahogyan Karl Rahner írja: „Korábban a teológia azt kérdezte félőn, vajon mennyien menekülnek meg a „massa damnata”-ból. Most azt kérdezi, hogy nem remélhetünk-e mindenki üdvözülésében.” (Früher fragte die Theologie ängstlich, wie viele aus der „massa damnata” der Weltgeschichte gerettet werden. Heute fragt man, ob man nicht hoffen dürfe, daß alle gerettet werden.)
Radikális a kérdés változása, ha csak kérdés formájában merjük is feltenni. De nem is a válasz itt az érdekes, hiszen így is, úgy is emberi okoskodás marad mindez. Hanem maga az irány az érdekes, amelyben az egyház halad, s amelyről XVI. Benedek is olyan szépen beszélt nem egyszer. Ott például, ahol az aranyborjú-jelenetet elemzi, s azt, ahogy Mózes könyörülővé teszi a bosszúállásra készülő Istent. Milyen szép, mondja a pápa, ahogy Mózes „úgyszólván átviszi Istent az ítélet trónjáról a kegyelem trónjára”. (per così dire, a spostare Dio dal trono del giudizio al trono della misericordia)
Igen, az 1400-as évek nagytótlaki mennyezetfreskója ezt a trónt ábrázolja: a kegyelem trónusát, il trono della misericordia. Nagy kár, hogy az Atya arcából semmi sem maradt: de hát akkor se láthatnánk semmit, ha láthatnánk. Az emberré lett Fiúisten arcát látjuk valamennyire: a kifosztottság üressége tükröződik rajta. Mintha Szent Bernátot hallanánk: Akinek nincs semmi sajátja, hanem mindene, amije van, az Istené. Minél messzebb jutunk annak felismerésében, hogy nekünk sincs semmi sajátunk, annál közelebb jutunk Nagytótlak freskójának misztériumához.
