Korunk járványait figyelve – nem annyira a covidot, mint inkább az internetes önpusztítás járványát – furcsa hurok-folyamatok válnak láthatóvá. Ahogyan az édesítőszerekről is bebizonyosodott, hogy fokozzák az éhségingert és így a kalóriabevitelt, azon át pedig végső soron az elhízást, úgy a közösségi elfogadottság vágyát kihasználó technológiák is csak még magasabbra emelik az elégedettség küszöbértékét, és hasonló, csak még rosszabb éhségérzetet okoznak. Minél több a követőm, a rajongóm, a lájkom, annál jobban éhezem az elfogadottságot, vagyis: a szeretetéhségem a mesterséges beviteltől csak még kínzóbbá válik. Ráadásul az agyi reakciók azt is elárulják, hogy a testi és a lelki kiéhezettség pontosan ugyanoda küldi az ingereit. Nemcsak a kapott lájkok hatását mutatja meg jól láthatóan az MRI az agyban, hanem azt is, hogy ezek (mégpedig konkrétan a számukkal arányosan!) pontosan ugyanott és pontosan ugyanolyan jutalmazó reakciót váltanak ki, amilyet a jó ízű ételek.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: vázlatos ábra az emberi agyról
„Bár arra számítanánk, hogy ezek az agyi hálózatok a fizikai fájdalomra vagy örömre adnak robosztus válaszreakciót – olvashatjuk a Science magazin cikkében – , meglepő módon a közösségi fájdalmak és örömök is ugyanezeket a hálózatokat aktiválják.” A történet tehát – némileg leegyszerűsítve – így mesélhető el: kezdetben vala a szeretetéhség, mint az emberi lét töredékességének és a teljességet soha el nem érő mivoltának a jelensége. Azután kitalálta az ember a technológiai örömszerzés lehetőségét, és mesterségesen fokozta társadalmi elfogadottságának érzetét. Végül azonban a külsőnek látszó, viselkedésbeli, interperszonális viselkedésmód nemcsak intraperszonálissá vált, és beköltözött magába az emberi lénybe, hanem fizikaivá, kémiaivá lett, testi függőséggé vált, és öngerjesztő folyamatként az abszurdumig fokozta maga teremtette kiszolgáltatottságát. Erről írja – sokkal frappánsabban – az amerikai prózaíró, Jonathan Franzen: „A technika végső célja, the telos of techné, hogy a vágyaink iránt közömbös világot olyanra cserélje, amely mindenben eleget tesz a vágyainknak, s így lényegében az énünk kiterjesztése.”
Az éhezés és az éhség témáját a kereszténység (de már a judaizmus is) végtelenül komolyan veszi évezredek óta. Az Úr negyven napig böjtöl, az utolsó vacsora: vacsora, az eucharisztiában evés formájában veszik magukhoz az Úr testét a hívek. De az eszkatologikus beszéd (Mt 25,25) végítélet-jelenete is az éhséget veszi legelőre: Éhes voltam, és adtatok enni. Vajon nem ugyanennek a megnyilvánulása az is, amikor a másik ember társadalmi elfogadottság iránti éhségét csillapítjuk? Nem ugyanolyan falat kenyér, amit egy ilyen visszaigazolással adunk? Ferenc pápa mindenesetre ide kapcsolja, ehhez a végsőkig leegyszerűsített és élére állított eszkatologikus kérdéssorhoz a testi kenyéren túlmutató megbecsülést és visszaigazolást is, amikor így ír: „Nyissuk föl a szemünket, hogy észrevegyük a világ nyomorúságát, méltóságuktól megfosztott fivéreink és nővéreink sebeit, és érezzünk késztetést arra, hogy meghalljuk segélykiáltásukat. Ragadjuk meg kezüket és vonjuk magunkhoz őket, hogy érezzék jelenlétünk, barátságunk és testvériségünk melegét. Tegyük magunkévá kiáltásukat, hogy együtt lebonthassuk a közömbösség barikádját, mely gyakran elég hatalmasnak tűnik ahhoz, hogy elrejtse az önzést és a képmutatást.” (Az irgalmasság arca – Misericordiae vultus pápai bulla, 2015).
Különösen is izgalmas szava a Szentatyának a jelenlét (nostra praesentia). Az, hogy adjuk oda a jelenlétünket a felebarátunknak. Mert lehet, hogy egyetlen falat kenyér sincs éppen nálam, és lehet, hogy egyáltalán nem tudok segíteni azokon a gondokon, amit ő magában hordoz, és amik talán belőle, saját magából fakadnak gyógyíthatatlanul, ám a jelenlétemmel akkor is segíteni tudok az éhségén, és az agyi inger ugyanott váltódik ki majd, mint evéskor. Annál is izgalmasabb ez a jelenlét-dolog, mert ha tovább olvassuk az eszkatologikus beszéd fölöttébb egyértelmű peremfeltételeinek, üdvösségi kondícióinak (vagy finomabban szólva: a Krisztushoz való csatlakozás útjának-módjának) a sorát, hasonló értelmű szavakkal találkozunk. Ilyen a beteg meglátogatása, és ilyen a börtönben lévő felkeresése. Mert mi más a meglátogatás és felkeresés, mint jelenlét? A skeptomai szót így fordítják: figyelmesen nézni, megvizsgálni, megfigyelni, figyelembe venni. Vagy nem attól éheznek ma sokan, hogy figyelmen kívül hagyják őket? Hogy kívül állnak minden közösségi hálón? Hogy a társadalmi elfogadottságuk nulla? Hogy senki sem törődik velük?
„Az egyházi iskola – mondja karácsonyi interjújában a pannonhalmi főapát – nem hitbuzgalmi intézmény.” Viszont: „Meg kell mutatnunk a keresztény értékrend szépségét”, és ebbe kell meghívnunk a ránk bízottakat. De hogyan lehet megmutatni? Loyolai Szent Ignác kedvelt és fontos szavára gondolva talán úgy, hogy ízleljék is meg – ha már az éhségről beszélünk. Igen, talán jobb, ha nemcsak megmutatjuk nekik a menükártyát, ahogyan szegény Hedvig apukája teszi Ibsen Vadkacsájában, ahelyett, hogy egy kis igazi kóstolót csempészne haza a lányának. Igen, talán jobb, ha meg is ízlelhetik saját maguk is, amit kínálunk. Ezzel az éhség-dologgal, ezzel az ízlelés-dologgal valahogyan talán messzebbre is elmehetünk, ha csakugyan hívni akarjuk őket.
Jó ízlelés, ha karácsonyi csomagot küldenek rászoruló gyerekeknek. Még jobb, ha leköltöznek a szegénynegyedbe, egy hónapra, és az ottaniakkal együtt dolgozva újítanak fel, saját, kétkezi munkájukkal tönkrement otthonokat. De a legjobb, ha az iskolában velük élő társuknak adják a jelenlétüket, a figyelmüket, őket „látogatják”, őket „keresik fel”. Bennük keltik fel a társadalmi elfogadottság örömét. Mert sokszor a közel lévők szükségét vesszük észre utoljára, azokét, akik velünk élnek. Ez hangzik el Murakami Haruki novellájában is, az egyik legfontosabb párbeszédben. „Előfordul az ilyesmi. Hogy valamit azért nem veszünk észre, mert túl közel van.”
Ezek a „túl közeli” szükségek (éhségek, szomjúságok, jelenlét-nélküliségek, figyelmen kívül hagyások) ma különösen is ott vannak a kamaszok közt, s így az iskola világában hatványozottan. Itt különösen is gyakori, hogy válaszokat kellene adni ezekre a helyzetekre. Mert – amint Tari Annamária mondja – „a telefon, a közösségi média az állandó, azonnali érzelmi szükséglet kielégítési lehetősége, az e mentén induló infantilizálódás, a folyamatos rivalizálás, körbenézés és monitorozás mindenkit őrszemfunkcióban tart, hogy azt vizslassa, hogy a másik mit csinál. Minden ilyen nyíl elég mélyre megy, és azt az értelmezést adja a történteknek, hogy ők ezt azért csinálták, mert engem már nem szeretnek. És kialakulhat az a félelem, hogy én nem vagyok elég jó, elég értékes – én egy senki vagyok. Ez a fajta leértékelődés az, ami kifejezetten toxikus, tulajdonképpen majdnem minden korcsoportban, 20 éves kor alatt pedig sajnos erősen befolyásolja az önbizalom, az önbecsülés kialakulását.”
Azt megízlelni, hogy figyeljek a velem élőre, hogy biztosítsam, ő nem egy senki, hogy látogassam és lássam őt, hogy keressem és felkeressem, hogy észrevegyem, ha eltűnt – ez talán a legjobb meghívás abba a bizonyos értékrendbe. S ha egyszer megtapasztalják, hogy játékelméleti alapon is egy jobb világba léptek a dolog megízlelésével, az nagyon nagy dolog. Mert ha a másik önbecsülése nem sérül, akkor lesz ő maga képes hasonlóan figyelni. Mert „ha az ember nyúzott, szorongó, negatív énképpel kell, hogy szaladgáljon a világban, akkor kevesebb lesz az empátiája is – folytatja Tari Annamária -. Mert az empátiához is kell érzelmi energia. Ahhoz, hogy másokon segítő, másokat szerető, kölcsönösségre képes empátiás személy legyek, ahhoz az kell, hogy álljak a két lábamon, biztos legyek önmagamban, és működjenek azok az énfunkcióim, amelyek az embert egyben tartják az életében.”
Milyen nagyszerű példáját adja ennek a körkörös egymásra figyelésnek Marcel Proust látszólag aprócska megfigyelése Az eltűnt idő nyomában lapjain! „Olykor inkább csak mosolyogtam azon a feszélyezettségen, amelyet a jezsuiták nevelése oltott Robert-ba, s amelyet az esetleges megbántás félelme keltett benne, ahányszor egy ily szellemi társa valami nagyvilági dologban tévedett, vagy valami nevetséges dolgot mondott vagy követett el, aminek, persze, maga Saint-Loup semmi jelentőséget sem tulajdonított, viszont érezte, hogy a másik elpirulna, ha észrevennék. Ilyenkor aztán Robert pirult el, mintha ő lett volna a bűnös.”
Proust igazán nem az a hitbuzgalmi fajta. S mégis azonnal észrevette az empátia észrevétlen mozzanatát. S valahogyan az is összeállt a fejében, hogy talán a jezsuiták nevelése oltotta Robert-ba ezt a készséget. Úgy tűnik, lehetséges.
