Sokan szakértik ma a Z-generációt meg az internet-világ veszélyeit, mégis más, amikor az agykutató mutat rá biológiai összefüggésekre, tényekre, sejt-szintű vagy akár molekuláris folyamatokra. Ilyen megvilágosító erejű beszéd Freund Tamás interjúja, amelyben ennek a mai világnak az agyra gyakorolt hatásairól beszél, és amelyben – szemben a riogató diagnosztákkal – gyógymódokra is rámutat, orvosságot is ajánl, mégpedig olyat, amivel az iskola világa is gyógyszerezheti a rábízottakat. Mert az iskolának gyógyító helynek is lennie kellene, ezt írta Kalazanci Szent József már négyszáz éve is, „un efficaciss. rimedio preservativo, e sanativo dal male”. Igen, így nevezte az iskoláit a piarista rendalapító, Galilei barátja: hatékony orvosszernek mondta őket, amelyek megelőzik és gyógyítják a rosszat. Freund Tamás nemcsak arra mutat rá, hogy hogyan torzul az agynak még a fizikai struktúrája is, hogy hogyan lök végül ugyanarra a lejtőre a netfüggőség, ahová a drogfüggőség is, vagy hogy hogyan válik majd szelekciós-evolúciós tényezővé, hogy ki képes túlélni ezt a virtuális klímaváltozást – hanem arról is van gondolata, hogy mi lehetne a „preservativo” meg „sanativo” orvosszer.
SZERZŐ: Valaczka András
KÉP: Kalazanci Szent József Tonti bíboroshoz írt művének kézirata (1621)
A Freund Tamással készült interjú már csak azért is érdekes, mert tágabb kontextusba helyezi a „gépezés”, a „mobilozás”, az „internetezés” unos-untalan fölemlegetett, fogalomként mára elkoptatott, lassacskán mindenki számára érdektelenné váló, egyszerűen tudomásul vett folyamatát. „Az agyunk az a szervünk, ami az információt felveszi az érzékszerveken keresztül, tárolja, majd hasznosítja a különböző élethelyzetek, problémák megoldásához. Tehát ha ebben az információs környezetben változás áll be, az igenis ugyanolyan adaptációs nyomásként nehezedik az emberi agyra, mint egy bármilyen egyszerű élőlénynek az életterében a hőmérséklet megváltozása. Itt az agyunk környezetében óriási változást jelent ez a komplexitásbeli és mennyiségi változás, és ehhez bizony az agynak ugyanúgy adaptálódnia kell, mint ahogy primitívebb élőlényeknél a szervezetnek vagy a szervrendszernek a hőmérséklethez.”
És ez az adaptálódás meg is történik, mutat rá Janszky professzor csapatának kutatásait idézve. „A prefrontális kéregnek az a része, amely érzelmi kontextusba helyezi a különböző megtapasztalt eseményeket, ez zsugorodik. Ez egyszerűen egy strukturális megjelenése annak, amit mondtunk, hogy számítógépezés közben igen gyakran elvész az érzelmi komponens. Hozzászokik az ember a korlátlan szörfölés közben, és az érzelmek az ilyen primitív, lecsupaszított kommunikáció közben, amit számítógépen végez, egyszerű ikonokban fejeződnek ki, le van csupaszítva a mi finoman gradált érzelmi skálánk, ez egyfajta érzelmi elsivárosodás, lelki elsivárosodás. Ennek lehet egy strukturális megjelenése az, hogy zsugorodik a prefrontális kéreg. A másik, és itt jön be a dopamin, van az agyunknak egy központja, amit úgy hívnak, hogy örömérzet-központ, jutalmazási központ, kielégültség-központ, itt dopamin szabadul fel, amikor érzünk valamiféle öröm- vagy jutalmazottság- érzést. A különböző drogok itt dopamint ürítenek. Ettől válik valaki azután addikttá. A számítógépezőknél is kimutatták, hogy itt, a jutalmazó központban dopamin szabadul fel. Ennek a mérete, úgy hívják egyébként, hogy nucleus accumbens, ennek a mérete jelentősen megnőtt a számítógép-függőkben. Intenzív neuronális aktivitás, ami sarjadzáshoz vezet, a nyúlványsarjadzás pedig térfogatnövekedést hoz.”
Végül a folyamat általunk is jól ismert menetét felidézve arra is rámutat, hogy miért maradnak mindezek az információk kívül, s miért telítődik velük mégis a lehető legfrusztrálóbb módon az agy: „Amikor egy óra múlva megkérdezik, hogy te miért ültél le a számítógép elé, már fogalma sincs. Eltöltött úgy egy-két órát, hogy szörfölt. Elvesztette közben a motivációt, hiszen nem tudom én a motiváltságomat váltogatni percenként és egy újabb és újabb dologhoz viszonyulni érzelmileg, tehát érzelmi input sem lesz, érzelmi hozzáadott érték sem lesz. Az a végeredmény, hogy teleírja az agyának az átmeneti tároló rekeszeit olyan információval, ami totálisan használhatatlan, hiszen nem tapad hozzá semmi belsővilág-impulzus. Ezekből az így elraktározott információkból soha nem fog egyetlen eredeti gondolat előállni. Ezek nem fognak majd hirtelen összeállni egy új gondolattá, egy új képpé, ez pedig folyamatos frusztrációt eredményez, krónikus stresszállapotot, hogy hiába töltöttem el bármennyi időt az interneten, nem jutott eszembe semmi új gondolat. A krónikus stressz pedig a depresszió melegágya.”
Mindezt a katedra felől olvasva három dolog jön le az embernek. 1. Hogy ez a százezerszer eljajongott változás akkor hát tényleg drámai, sőt talán drámaibb evolúciós próba, mint a klíma összeomlása. 2. Hogy az elsivatagosodás itt a valóban jól látható érzelmi szikesedést jelentheti (lásd kíméletlen bántalmazások, ahol a bántalmazó nem is érti, mi lenne hát a bűne). 3. Hogy hiába a sok információ, a dolgok végül kívül rekednek, és újra meg újra elmarad a belsővé tétel, a sajáttá válás, a tudatba való beépülés.
Ez jön le, de mi jön belőle? „Szó, szó, szó” – mondja Hamlet. „De a veleje?” – kérdezi Arany János.
- Ha ez klímaváltozás, akkor ez velünk marad. Elő az UV-szemüveggel, a hosszú ujjú inggel, a 25 faktoros naptejjel. Mobilokat eltenni (vagy elvenni), online-diétákat tartatni, küzdeni a megállíthatatlan ellen valahogy úgy, ahogyan Rieux-doktor teszi Camus regényében.
- Ha itt darwini szelekció zajlik, akkor a mémek is szelektálnak, nemcsak a gének. És itt nem a vicces kollázsokra utalnak a mémek, hanem a Richard Dawkinstól eredő első jelentésre: hogy az élővilágban mintázatok is öröklődnek, és muszáj felmutatni olyan mintázatokat is, ahol csak UV-szűrőn át nézünk a mobilra (barokkos szóképpel mondva).
- Ha az információtömeg mindent az input felé billent, jól meggondolni, mennyi infót önt még a gyerekre az iskola (olajat a tűzre), főleg olyan szervetlenül és porózusan, amilyennek Freund Tamás mondja a ránk dőlő információt: hát „nem tudom én a motiváltságomat váltogatni percenként, és egy újabb és újabb dologhoz viszonyulni érzelmileg”.
- És igen, nagyon fontos az „érzelmileg” szó is, a prefrontális izé zsugorodása. Vissza az ignáci pedagógiához, amely ötszáz éve mondja: hogy a tanuláshoz nemcsak értelem, hanem érzelem is kell.
- Na de hogyan? A v = s / t fizikájához ugyan miféle érzelmet kapcsoljon szegény reál szakos tanár? Freund Tamás tudja, hogyan, s ezt mondja: „Vannak olyan kiváló pedagógusok, akik még természettudományos tárgyak oktatásával is képesek katarzist előidézni a nebulókban, volt azért egy Öveges professzor vagy egy Szentágothai János, egy Simonyi Károly”.
- És igen, a katarzis! „A belső világ gazdagítása rendkívül fontos. És nemcsak gyerekkorban, ott még csak alakul ez a belső világ, ott a legfontosabb, de felnőtt korban is, folyamatosan oda kell figyelnünk a belső világunk gazdagítására. Ennek a legegyszerűbb módja a katartikus élményekhez jutás. […] Én támogattam és egyetértettem miniszterelnök úrral, hogy fontos a mindennapos testnevelés, de a mindennapos katarzis legalább olyan fontos, különösen a gyermekeknél, ahol még csak kialakulóban van ez a belső világ.”
És még ezzel sincs vége, mert az agykutató jelen esetben képes pedagógus aggyal is gondolkodni. „A társas produkció, az együttes alkotó tevékenység az még megsokszorozza ennek a katartikus erejét. Zenekarban! Kórusban énekelni, művésztelepeken együtt alkotni, színjátszókörök, drámakörök, ahol egymástól is függünk, és együtt hozunk létre különböző alkotásokat, ez még sokkal jobban gazdagítja ezt a belső világot.”
Kétségtelenül itt a lényeg, errefelé kell elmozdulnunk, ha kicsit is érdekel, hogy megvakul-e a gyerek, vagy UV-szemüveget adok-e rá. „Együtt hozunk létre különböző alkotásokat” – ennek az iskola részévé kell válnia, mégpedig sokkal erősebben, mint ahogy ma ott van.
Éppen azért, mert a gyerek a ráöntött információ-áradatban mit kap? Inputot, inputot, inputot. Országomat egy tanulási helyzetért, amelyben ő beszélhet, ő alkothat, ő hozhat létre valamit! Ő konstruálhatja meg a maga tudását.
Éppen azért, mert az érzelmi kontextus központja zsugorodik, s amikor együtt alkotunk valamit – osztálynaplót, képregényt, kisfilmet, színdarabot, kísérletet, erdőtelepítést, esszét, kórusművet – akkor az sosem lesz érzelmek nélküli.
Éppen azért, mert minden olyan szétdarabolt és ötperces körülötte – fele királyságomat valamiféle flow-élményért a tanulásban! Valamiért, ami folyamat az ő személyes fejlődésében, visz valahova, van eleje és vége, nem csengetéstől csengetésig tart, és ami az ő műve, dolgozzon rajta akár egy hónapon át, vagy akár egy teljes tanéven keresztül.
És igen, éppen azért, mert kezében van a technika, s ha a káros sugarai roncsolják, miért nem fogjuk munkába a kreatív tereit? Ma, amikor semmiből sem áll a rajzból ppt-t készíteni, azt filmmé alakítani, annak alámondani a hangot, zöldháttérrel felvenni az „előadót”, majd mögé tenni zenét, képet, mozgóképet! Amikor a digitális nyomdák akár öt példányban is kinyomnak kötetet, a saját tantárgyi vagy művészi összeállításával!
„Együtt hozunk létre különböző alkotásokat.” Volt és van ilyen az iskola világában. De „megelőző és gyógyító orvosszer” lenne a rossz ellen, ha jóval több volna belőle.
