A Szentírást, a Bibliát az teszi a Könyvek Könyvévé, az emeli ki az irodalom köréből, hogy az Egyház tanítása szerint emberi kéz által ugyan, de valójában Isten sugalmazta a mondatait, így ezek a könyvek nem emberi mondandót, hanem isteni üzenetet fogalmaznak meg. Hite szerint ki-ki elfogadhat ebből valamennyit, ki többet, ki kevesebbet, a jó hívő a hittételt teljes egészében – és legyen is így, hajtsunk fejet, fogadjuk el, hogy az Atya üzenetét hordozzák ezek a sorok. Igen, a Szentháromság személyeiből éppen az Atyáét, mert amint korunk jelentős teológusa fogalmaz, Paul Zulehner, később azután eljött a Fiú ideje, mostanság pedig a Szentlélek ideje. Mert Zulehner azt veti fel, nem úgy van-e, hogy a Megtestesülés és a Megváltás előtti időkben volt igazán fontos ez a kommunikációs csatorna, s nem lehet-e, hogy az Eljövetel óta fontosabbak a Krisztus-utódok, a folytonosságukban velünk élő apostol-utódok közlései, sőt, mostanság, a szinodalitás korában nem úgy van-e, hogy az egyes hívekben Bolíviától Koreáig ott él bennük a Szentlélek, tőlük és rajtuk (mindannyiunkon) keresztül jönnek a legfontosabb üzenetek. Kicsit hasonló korszakolással, mint amit Sylvester János mond: „próféták által szólt régen níked az Isten” – először, majd azután pedig már nem annyira kellettek a próféták, mert „azkit igért ímé, végre megadta fiát”.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: portfolio.hu
Elfogadva tehát, hogy a Jónás könyve éppúgy Isten által sugalmazott üzenet, mint az Énekek éneke vagy a rituális szabályok gyűjteménye, most inkább azt a kérdést vethetnénk fel: léteznek-e, létezhetnek-e a Biblián kívül is Isten által sugalmazott művek? Babits egészen elragadtatottan ír ennek lehetőségéről a Mint különös hírmondó című versben: „óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek / ritmusa, Isten versének ritmusa” – igaz, itt a természetet nevezve Isten által teremtett műalkotásnak. De az igazi műalkotások nem ilyenek? Nem lehet, hogy Tolsztoj és Dosztojevszkij műveit is Isten sugalmazta, a bennük lakó Szentlélek által? És hogy mindazokat a műveket is, amelyek a Bibliához hasonlóan eligazítást adnak az emberi dolgokról? Irányt mutatnak? Erkölcsi kódokat fektetnek le? Izsák feláldozása Isten által sugalmazott üzenet az emberiségnek – de vajon amit Kierkegaard ír ugyanerről, alapvetéssé téve az egész jelenetet és lefordítva az ember hitfázisainak napi erkölcsben is szerepet játszó kérdéseire, az nem lehetett ugyanúgy Isten által sugalmazott mű? Nem lehet, hogy magát az irodalmat és a művészetet arra adta Isten nekünk, hogy az emberiség kommunikálni tudjon önmagával, s ahogyan a Szentírás sugalmazott szerzői, úgy az egyes korok szerzői és művészei is ugyanígy mutassanak irányt?
Na persze nem lángoszlopként, ahogy Petőfi megverselte, napi politikában is az élre törve és gyors, instant megoldásokat sürgetve. De abban az értelemben talán mégis, amit Jurij Lotman mond, hogy az irodalom voltaképpen az emberiség kommunikációja önmagával. Nem is annyira próféták ezek az írók, inkább médiumok, táltosok, hatujjú adyendrék, akik valahogy megérzik a kor lényegét, és saját személyükben ennek mintegy esszenciáivá válnak, s ezért tudnak, immár nem is leíró módon, hanem egyszerűen a saját belső tartalmaikról írva valami mindannyiunkra lényegest mondani? Adyról tudván tudjuk, hogy előre látott mindent, s 1912-ben megírta, hogy fog összeomlani „Hunnia úri trágyadombja”. Nyolc évvel korábban, békeidőben. Petőfi is mindent látott előre, tömegsírt, névtelen temetést, újraházasodó Júliát – 1846-ban, a legcsitultabb békekorszakban. Ady meg is mondja: ő maga, a saját személye mintegy foglalata a magyar sorsnak, nem is érdekesek a versek. Magába szívja a sokak sorsát, médiumává válik személyében és létében, betegségében és idegbajában, öntudatában és hiperaktivitásában (közlékenységében) mindannak, ami bennünk is ott motoz, s így amit kimond és elénk tesz, mindenképpen a sokak által sugalmazott dolog lesz – vagy akár Isten által sugalmazottá?
Tolsztojt és Dosztojevszkijt említettük, de nem isteni törvényekről beszél-e a Faust is? És nem az isteni törvényről való hazátlan leszakadásokról a Balzac, a Stendhal, és általában a franciák? Azzal, hogy a franciák mindig a közről, a társadalmi viszonyokról írnak, Houellebecqig bezárólag, míg a németek és az oroszok mindig inkább a belsőről és a személyesről? Az ezekben kimondott algoritmusok és mintázatok talán nem olyan alapvető iránytűk a kor emberének, mint a Szentírás? Andrej Bolkonszkij találkozása Istennel a végtelen kék ég alatt haldokolva talán nem ér fel az emmauszi találkozás történetével? És nem kellene a helykereső-világértelmező tanulásunkba éppúgy felvenni, ahogyan felvesszük a Szeretethimnuszt?
Napjainkban is ott van ez a német-francia kettősség, ez a nyilván nem igaz, nyilván két perc alatt cáfolható sztereotípia, hogy a franciák a társadalmi dinamikákról írnak, míg a németek a lélek belső bajairól. Ráadásul Byung-Chul Han csak félig német, miközben – neve is mutatja – nagyrészt koreai, igaz, mindvégig Németországban szívta magába a német filozófiát, Heideggeren nőtt fel, és németül is ír, németül is gondolkodik (ha egy kicsit buddhistául is). Nagy ellenfele, akivel végtelenségig el tud vitatkozni annak minden mondatán, egy nemzedékkel korábbi francia, Jean Baudrillard. Kicsit apák és fiúk konfliktua is az övék: nincs tézise Hannak, amit ne a francia mesterrel vitatkozva fogalmazna meg, és nincs tézise a mesternek, amit Han ne próbálna azonnal megcáfolni. Miközben valójában ugyanúgy írják le a mai ember lényegét, valóban szinte apaként és fiaként, Baudrillard korábbról kezdve, Han időben messzebbre jutva, egészen a máig, hisz ő még ma is él, ma is ír, ma is látja a legújabb fejleményeket és ma is papírra veti mindig rövid, mindig a lényeget megmutató, valóban sugalmazottnak, médium-szerűnek érzett meglátásait.
Ha a Szentíráson kívül is van sugalmazott irodalom, akkor annak az alapmodellje mindig a sziget-toposz regényeinek alapmodellje. Robinsonnak, vagy a Kétévi vakáció hőseinek, vagy Ralphnak A Legyek Urában eleinte kétségek közt kell lennie a toposz szabályai szerint, hogy hol is vannak. Azután – így írja elő a toposz – előbb meg kell mászniuk valami magaslatot, vagy körbe kell hajózniuk valahogy, s meg kell érteniük: mindenfelől víz veszi körbe őket, vagyis: szigeten vannak, bezárva. S végül meg kell ezt osztaniuk a többiekkel – már ha vannak többiek.
Az általam sugalmazottnak nevezett irodalomnak (de legalábbis annak, amely a lotmani modellben valóban az emberiség kommunikációja önmagával) mindenkor és feltétlenül ez az alapmodellje. A médium feljut valami magaslatra, és megért valamit. Nemcsak az intellektusával, sőt nem is azzal igazán. Hanem a lénye válik mássá a felismerés hatására. Mint ahogy Theodor Adorno mondta: Auschwitz után nem lehet verset írni. Ő maga változott meg, vált csonkává, félig paralizálttá, ugyanakkor őbelé ültettek valami olyan közlendőt, amit egy egyház nélküli szentírásban mégis muszáj lesz megosztani. Vagy ahogy Adyval történik a csucsai román betöréskor:
„Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő,
Rettenetes éjszakára.”
Ő maga lett mássá, akként él, amivé az az éjszaka tette. S a mondandója, a szentírása abból fakad, amivé ő lett. De Ottliknál a Medve Gábor is valamivé lett, s az beszél ki belőle a hátrahagyott emlékezéseiben, akivé tették a történtek. Talán nem az elmondandó szöveget kapják meg ezek a sugalmazott írók, hanem valamivé nyomorítja őket a sors, s azután – talán most már sugalmazás nélkül – azt írják, ami ebből a megnyomorított és megszomorított sorsból következik.
Baudrillard és Han írásaiban az a jó, hogy voltaképpen írók ők, nem is filozófusok, így sokszor képekben, tájakban, tájképekben fejezik ki magukat, ahogyan elődjük, Michel Foucault is. A tájképek egymásra következése egészen világosan mutatja meg, mi látszik a megmászott magaslatról, mivé lett, aki ezt felismerte, és milyen tájról tud beszámolni nekünk sugalmazott szövegeiben, a velünk folytatott kommunikációban.
Foucault a modernitást megelőző világot így írja le: szegényházakból, bolondok házából, börtönökből, kaszárnyákból és gyárakból áll – fegyelmező társadalma, ahol egy hierarchiában mindenki alá van vetve valaki másnak, s a kulcsszó a tilos: ezt sem szabad, azt sem szabad, meg a kell: mire kötelez a tőkés, a főnök, a rabszolgatartó, a hűbérúr, a gazdatiszt, a jegyző, a szolgabíró.
Baudrillard a modernitást – kezdve a francia forradalomtól s folytatva a liberális mozgalmakon át egészen a mindezt betetőző 68-as diáklázadásokig, szexuális forradalomig – orgiának nevezi. Mert valóban annyira gyors, annyira mindent felforgató, annyira sok ezer éves tabukat ledöntő volt, hogy az évezredes dolgok megsemmisítése nyilván kéjes örömet is okozott annak, aki először teljesen reménytelenül mentek neki fejjel a falnak.
Mi van ma? – kérdezi Baudrillard. Az orgiának vége, túlnyertük magunkat. A foucault-i táj helyén – ezt már Han folytatja – se kaszárnya, se börtön, hanem helyette fitneszszalon, irodaház, bank, repülőtér, bevásárlóközpont és genetikai labor.
S hogy milyen élet zajlik az orgia utáni új tájban, azt mindketten szinte egybehangzóan írják le.
Han így fogalmaz:
„A határtalan lehet a teljesítményelvű társadalom pozitív modális igéje. A tiltás, a parancs vagy a törvény helyébe a tervezet, a kezdeményezés és a motiváció lépnek. A fegyelmező társadalom […] őrülteket és bűnözőket eredményez. A teljesítményelvű társadalom ezzel szemben depresszív és kudarcot valló embereket hoz létre. A teljesítő alany megszabadult az őt munkára kényszerítő vagy néha kizsákmányoló összes külső erőtől. Önmaga ura és mestere. Így senkinek sincs alárendelve – legfeljebb önmagának. Ebben különbözik az engedelmes alanytól. A kizsákmányoló egyben maga a kizsákmányolt is. A ragadozó és az áldozat immár nem választható külön.”
Baudrillard pedig így:
„Most már minden felszabadult, és közösen szembesülünk a nagy kérdéssel: mit tegyünk most, hogy vége az orgiának? Most már csak szimulálni tudjuk az orgiát, szimulálni a felszabadulást. Lehet, hogy úgy teszünk, mintha ugyanabban az irányban haladnánk, gyorsulva, de valójában egy üres térben gyorsulunk, mert a felszabadulás minden célja már mögöttünk van. A haladás eszméje eltűnt, de a fejlődés mégis folytatódik. A gazdagság eszméje, amelyet a termelés egykor jelentett, eltűnt, de maga a termelés erőteljesebben folytatódik, mint valaha. Sőt, pontosan az eredeti céljai iránti növekvő közömbösséggel arányosan gyorsul fel. A politikai szféráról azt mondhatjuk, hogy a politika eszméje eltűnt, de a politika játéka titkos közömbösséggel folytatódik saját tétje iránt. A televízióról, hogy saját képei iránti teljes közömbösségben működik (más szóval, még akkor sem érintené, ha az emberiség eltűnne).”
Biztos vagyok benne, hogy médium volt, adyendrés táltos volt, sugalmazott író volt Esterházy Péter is a maga korában. Felment valahova, látott valami körvonalakat, ez a látás valamivé tette őt, s ez a valamilyenné lett lény immár csak úgy írhatott, ahogyan írt, lényéből fakadó módon. S miről írt? A segédigékről. És nemcsak A szív segédigéi című írásában, hanem amúgy is: a mellékesnek látszóról, majdhogynem a kötőszavakról, amelyekben mindig meglátta a nagyon is fontosat.
Han és Baudrillard valami olyasmit látott odafönn, ami miatt a kötőszavak és a segédigék váltak a szemükben korunk kulcsszavaivá. Az és. A de. A vagy. A kell, tilos, lehet, szabad. Mert amíg az „orgia” előtti létben a tilos és a kell volt a társadalmi mintázatok két kulcsa, addig a mostanié a „szabad” és a „lehet”.
Kevésbé érdekes a „szabad”, hiszen a betegesen elfajuló liberalizmus nehézségeiről épp eleget sírunk, és nemcsak itt, Közép-Európában, hanem a felvilágosult skandináv művészetben is, elég csupán Ruben Östlund filmjeire gondolnunk (Négyzet, Lavina, A szomorúság háromszöge). Izgalmasabb a „lehet”, mert Han szerint a mai ember nyomora leginkább ebben áll: hogy a világ elhiteti vele, minden lehetséges. Határ a csillagos ég. Valósítsd meg önmagad. Csak rajtad múlik! Ismételesd a tükör előtt, s akkor valóban menni fog!
A magát idegen és külső korlátoktól mentes projektként elgondoló Én – mondja Han – most belső korlátok és kényszerek alá rendeli önmagát, amely a megszállott teljesítménykényszer és optimalizálás formáját ölti. A mára végképp odaveszett „vita contemplativa […] egy olyan léttapasztalathoz kapcsolódik, melyben a szép és a tökéletes sérthetetlennek és maradandónak mutatkozik, és kivonja magát minden emberi beavatkozás alól. Alaphangulata a rácsodálkozás a dolgok ilyetén létére, aminek semmi köze a praktikumhoz vagy a kivitelezéshez.” Ettől már végképp megfoszt minket a mai világ, s amikor rámutatnak a szerzők, hogy ez van, hogy mindenfelől víz és víz, hogy csapdába estünk, akkor nagy dolgot visznek végbe, mert elindítják bennünk a kérdést: hogyan kell hát akkor berendezkednünk a szigeten?
Hogyan kell hát akkor berendezkednünk abban az életben, amelyet plázák és irodaházak, repülőterek meg fitnesztermek jelölnek ki, amelyben semmi sem korlátoz bennünket, de nem is segít senki, ha lemaradunk a versenyben, és nem tudjuk minden erőnket beleönteni az önmegvalósításba, a közösségi médiában való beteges és megállíthatatlan önreprezentációba? Hogyan kell élni abban a teljesen szabad világban, amelyben senki sem korlátozza az önkizsákmányolásunkat, az önpusztításunkat, ahol a lehet és a szabad azt is megengedi, hogy bátran felégessük magunkat, hogy harmincévesen eljussunk a burnout, a tökéletes kiégés fázisába, hiszen mindent megtehettünk, így mindent meg is tettünk, s most itt állunk, de mi végre is?
Baudrillard ezt a kiégést onnan vezeti le, hogy az „orgia” küzdelmei ma is folynak, de teljesen hamis módon, hiszen már minden fal leomlott. Az eszmékből semmi sem maradt, hisz teljesültek, a dolgok azonban folynak tovább. Az eszméről levált dolog pedig megállíthatatlan önmozgásba kezd. Az egyén önreprezentációja társadalmi elvárás lesz: a transzparens társadalomban szüntelen mutatni kell magunkat, inszcenálni az életünket, ha van életünk, ha nincs. A szabad és a lehet világa valójában ugyanúgy a kell és a tilos világa, mert saját magamat kell belehajszolnom az önmozgásba, s végtelenítve sokszorozni ugyanazt.
A mai élet lényege tehát az önsokszorozás. Nem elég síelni: egy szezonban 6-8-10 síelés dukál, olyan milliókból, amelyből egész családok emelkedhetnének ki a nyomorból. Nem elég heti egy-két poszt: százával és ezrével kell készítenünk a fotókat magunkról és társainkról, olyan virtuális szemétszigetet lökve az óceánba, amelyben úgyse találjuk meg soha a pillanatot, amelyet visszakeresnénk. A teremtett világ elpusztítása is ebből jön: hogy nem leszakítjuk a tiltott almát, hanem tépjük és marjuk a fát tonnaszám szedve egy végteleneített pillanatban, amiből egyetlen falat is elégnek (sőt soknak) bizonyulna. S ebben a kimerevített, örök pillanatban, ebben a végtelen ön-ismétlésben végképp láthatatlanná válik a Másik, hiszen le vagyunk kötve a kényszeres tevékenységünkkel, az eszme nélkül maradt, így önjáróvá vált „dolog”-gal.
Hol a kijárat? Baudrillard szerint valahogyan mégis észlelnünk kellene a Másikat. A Másik embert. Vagy amazt a Másikat, aki még láthatatlanabb: az Istent. Vagy a teremtett világot, mint Másikat, amely kívül áll rajtunk, amely tárgya, objektuma a cselekvésünknek. Nem lehetnének ezek egyben alanyai is az életünknek? Mi lenne, ha nemcsak én cselekednék az életemben, hanem hagynám, hogy a Másik is beleszője magát? A másik ember. A Másik: Isten. A Másik: a világ. Ő szóljon hozzám. Hallgassam meg. Halljam meg.
Baudrillard errefelé látja a kijárót: Hagyni, hogy a Másik a maga „megdöbbentő tisztaságával törjön be az életünkbe, egy gesztus, egy arc, egy forma, egy szó, egy prófétai álom, egy szellemesség, egy tárgy, egy nő vagy egy sivatag formájában. Ez a másik, amikor megjelenik, azonnal birtokában van mindannak, ami nekünk soha nem adatik meg, hogy megismerjünk.” Hagyni, hogy „beleírjuk magunkat a Másik alakjába, abba a máshonnan jött idegen formába, abba a titkos formába, amely nemcsak az események láncolatát rendezi, hanem a létezéseket is a maguk szingularitásában. A Másik az, ami lehetővé teszi, hogy ne ismételjem magam örökké.”
Talán ez az új kihívás: határt szabni magamtól magamnak – mert más nem fog. Böjtöt tartani. Kimenekülni a narcisztikusan végtelenített önismétlésből. A tükrök végtelenjének szobájából. Meglátni a Másikat: az embert, az Istent, a teremtett világot. Valami mást, mint ami én magam vagyok.
A húsvét a keresztények számára egészen drámai módon veti fel ugyanezt a kérdést. Milyen végzetesnek tartjuk a katasztrófákban a világ szuverén közömbösségét irántunk! – veti fel Baudrillard. És milyen közömbös is valóban a világ, amikor nekem egyedül kell hordoznom a keresztemet (bűnömet, nyomoromat, magányomat, betegségemet), mert még a jóakaratúak sem tudnak ezen a pokoli úton velem tartani, hanem egymagamban kell ott végigmennem. Létezik Valaki, aki ilyenkor sem közömbös irántam? Kapcsolatba tudok lépni Vele, aki azért jött, hogy ő maga végigmenjen a közömbösségnek ezen a sivatagán nagycsütörtöktől vasárnap hajnalig? Képes vagyok meglátni őt saját magam önismétlő tükörszobájából kipillantva? Elhiszem, hogy Ő lát engem, és nem közömbös még most sem irántam? Ma ezeket a kérdéseket is felveti a húsvét egy olyan világban, amelyet nem a tenger vesz körül minden irányból, hanem az irodaházak, a fitnesztermek, a plázák és a repterek sivataga. Hol a magaslat, amelyről túlláthatunk ezeken?
