Kitört a vakáció, most már az érettségizők és a felvételizők is túl vannak azon, amin a fiatalabb diákok már korábban túlestek, vagyis a tanévzáráson, ami persze a fiatalabbaknak sem jött el túl korán, mert bizonyos megfontolások alapján (amelyekre most nem térünk ki) az Állam meghosszabbította a tanévet. Kitört a vakáció, zajlanak a regnumos és cserkésztáborok, ülnek az idősebbek a teraszaikon vagy egyáltalán csak az esténként kicsit hűvösebb udvaron vagy gangon, és bele-bele kortyolnak a poharukba. Hideg sör, bepárásodott rozé-palack, esetleg Sauska, ha olyan brendet keresünk, ahol az ősöket Vörösmarty Mihály nevelte. De helyes-e alkoholt küldenünk az idegsejtjeinkre? Okos dolog-e a hagyományokat követve sörözni, borozni ezeken a meleg estéken? És erkölcsös dolog-e? Nem jelent-e kockázatot, rossz irányra kaput nyitó gyakorlatot az iszogatás, különösen fiataljaink, vagy akár gimnazistáink személyiségének alakulásában?
SZERZŐ: Valaczka András
KÉP: a Sauska-borászat egyik terméke
Az Újszövetség első jézusi csodája vizet változtat borrá, a Jézusban mindenáron hibát keresők borissza embernek mondják őt. Az utolsó vacsora szakrális itallá tette a bort, a középkori eredetű szerzetesrendek ma is főzik a sört, pincészeteikben készítik a bort. Az orvosi álláspont inkább kárhoztató, és a drogok egy nemének tekinti az alkoholt – ugyanakkor még itt is vannak adataink a sör vagy a bor egészséges hatásaira, mi több, a római korban alkohollal vitték be, akaratlanul, a tetraciklin nevű antibiotikumot, s állítólag épp azért olyan rezisztensek vele szemben ma a baktériumok, mert hiszen már több ezer éve használjuk ezt a gyógyszert anélkül, hogy tudtunk volna róla.
De nem a sör meg a bor kultúrtörténete itt az érdekes, találunk erről ezer és ezer érdekes írást a neten. Hanem az, hogy a „megrészegedni” ige – nyilván metaforikusan – még az imáinkban is szerepel, sőt együtt mondjuk a templomban, az áldozás után hétről hétre. Igaz, nemigen botránkozunk meg rajta, mert nem is tudunk róla. A szöveg magyar változata ugyanis kegyesen „ihless meg engem!” felszólításnak fordítja az inebriat, így a buzgó imádkozóknak nem kell szüntelenül tűnődniük a szavak elsődleges meg metaforikus jelentésén, hanem békésen siklanak tovább a szövegen: tisztíts meg engem, üdvözíts engem, ihless meg engem, szentelj meg engem.
A csodaszép himnuszt a hívek áldozás utáni imaként ismerik és mondják – már ahol mondják, mert nem kötelező része a szertartásnak, sőt éppenséggel inkább megtűrt része, amelyet a szentszéki lista részben engedélyezettnek mond, magyarán éppen csak nem tilt. A hívek azonban szeretik és mondják, mert bensőséges szavakkal fordítja le és bontja elemeire azt a pillanatot, amit az áldozás jelent, és ami felemelő és katartikus ugyan, mégis nehezen kibontható, hogy mi is történt hát most velünk. S ebben segít ez az „áldozás utáni” ima, mert prizmaként a szivárvány színeire bontja, hogy hát akkor hányféleképpen jöhet is hozzám az Úr Krisztus: megkapom az ő lelkét, testét, vérét, az oldalából folyó vizet és így tovább. S ezek megszentelnek megtisztítanak, üdvözítenek és megihletnek – ez is szét van tehát bontva az imában.
Közkeletű tévedésként Loyolai Szent Ignác imájaként terjedt el, s ez annyiban mégse tévedés, mert a Szent csakugyan szerette és Lelkigyakorlatos könyvébe foglalta a himnuszt. Valójában azonban sokkal korábbi, talán 13. vagy 14. századi eredetű a szöveg. S minthogy latin, minden nemzet a maga nyelvére fordította utóbb, s így mondják az egyes országok egyes templomaiban a szentáldozásból helyükre visszatérő egyes hivők.
Na és mit kezdenek az egyes fordítók az inebriával? Mivé lesz a „részegíts meg engem” felszólítás? Sőt mi több, külön is meghökkentő, hogy mindek kell részegítenie: A Krisztus vérének. Annak az átváltoztatott vérnek, amely viszont eredetileg bor volt, hiszen a kenyeret és a bort változtatja át a pap az oltáron. „Krisztus vére, ihless meg engem.” „Sanguis Christi inebria me.”
Az angol fordítás egészen elszakad a részegedéstől (de az ihletéstől is). Maga Newman bíboros fordította le a himnuszt, s messzire szakadva az eredetitől így fogalmaz: „töltsd be egészen az ereimet”. Annyiban nem fals a szöveg, hogy végig az egész vers nagyon testi, valamiképpen anatómiai, és fölöttébb naturális. Erősíts meg, hallgass meg, moss meg. Sőt: sebeidbe rejts el. Így tehát teljesen betölteni az ereinket egyáltalán nem rossz verzió – a részegíts meg gondolatától viszont igen messzire szakad.
A német fordítás egyszerűsít: „Blut Christi, tränke mich” – Krisztus vére, itass meg engem. A francia szókimondóbb: mámoríts meg, részegíts meg, mondja: „Sang du Christ, enivre–moi” – ugyanazzal a szóval, amely Rimbaud verscímében is szerepel, A részeg hajóban: Le Bateau Ivre. A lengyel megintcsak diszkrét: „Krwi Chrystusowa, napój mnie” – Krisztus vére, itass meg engem. S egészen izgalmas a baszk verzió, ha ugyan hinni lehet a fordítóprogramoknak: „Kristoren odola, bero nezazu” – Krisztus vére, melegíts fel engem.
Természetesen nem csak az inebria teszi különössé ezt az ősi himnuszt, hanem egy sor további kifejezése is. És éppen ebben áll a csodája: a legegyszerűbb hívek is szívesen imádkozzák, mert semmi elvontat vagy komplikáltat nem találnak benne – s közben már csak az inebria magában is tanulmányokat érdemelne, s ahhoz jön még a többi. Mert az is érdekes – vagy talán nem? – amit a halálunk órájára kér, in hora mortis meae. Hívjál, azt kéri. Voca me, call me. Szólíts majd meg, szólíts a nevemen. Szólj majd hozzám, kérlek! Szólj majd te, mert magamtól aligha tudok én ott már mit csinálni. Én ott már nemigen leszek képes rá, hogy én hívjalak téged, vagy hogy bármit is tegyek. Majd tedd meg te, rendben? Majd te szólj, majd te hívjál. Vagy ugyanilyen izgalmas a „sebeidbe rejts el” kérés. Intra tua vulnera absconde me. Ezt talán ne is kommentáljuk, mert egészen szürreális. Szürreális, de éppen ezért nagyon erős kép, nagyon felkavaró és magával ragadó. És láss csodát: a templomok egyszerű nyáját nem zavarja össze. Láttak ők már sebeket, szebbeket, csúnyábbakat bőven. Tudják, hogy a seb egy feltáruló kapu is, egy átjáró is, az „én” és a „nem én” között. A szöveg talán túl metaforikus. De a kép magában is elég.
Megérdemel egy befejező szót az imádságnak a budapesti NEK pápai zárómiséjén énekelt változata is. Marco Frisina változata talán nem adja vissza a szövegnek a fentebbiekben fejtegetett drámaiságát és naturalisztikus erejét, de azzal, hogy egyszerre utal a középkorias emelkedettségre és a mai hétköznapok fülbemászó dallamaira, képes azt a kettősséget kifejezni, ami a szöveg mélyrétegei és első olvasatának spontaneitása között feszül.
