Tájoló

Kitört a vakáció, most már az érettségizők és a felvételizők is túl vannak azon, amin a fiatalabb diákok már korábban túlestek, vagyis a tanévzáráson, ami persze a fiatalabbaknak sem jött el túl korán, mert bizonyos megfontolások alapján (amelyekre most nem térünk ki) az Állam meghosszabbította a tanévet. Kitört a vakáció, zajlanak a regnumos és cserkésztáborok, ülnek az idősebbek a teraszaikon vagy egyáltalán csak az esténként kicsit hűvösebb udvaron vagy gangon, és bele-bele kortyolnak a poharukba. Hideg sör, bepárásodott rozé-palack, esetleg Sauska, ha olyan brendet keresünk, ahol az ősöket Vörösmarty Mihály nevelte. De helyes-e alkoholt küldenünk az idegsejtjeinkre? Okos dolog-e a hagyományokat követve sörözni, borozni ezeken a meleg estéken? És erkölcsös dolog-e? Nem jelent-e kockázatot, rossz irányra kaput nyitó gyakorlatot az iszogatás, különösen fiataljaink, vagy akár gimnazistáink személyiségének alakulásában?

A Szentírást, a Bibliát az teszi a Könyvek Könyvévé, az emeli ki az irodalom köréből, hogy az Egyház tanítása szerint emberi kéz által ugyan, de valójában Isten sugalmazta a mondatait, így ezek a könyvek nem emberi mondandót, hanem isteni üzenetet fogalmaznak meg. Hite szerint ki-ki elfogadhat ebből valamennyit, ki többet, ki kevesebbet, a jó hívő a hittételt teljes egészében – és legyen is így, hajtsunk fejet, fogadjuk el, hogy az Atya üzenetét hordozzák ezek a sorok. Igen, a Szentháromság személyeiből éppen az Atyáét, mert amint korunk jelentős teológusa fogalmaz, Paul Zulehner, később azután eljött a Fiú ideje, mostanság pedig a Szentlélek ideje. Mert Zulehner azt veti fel, nem úgy van-e, hogy a Megtestesülés és a Megváltás előtti időkben volt igazán fontos ez a kommunikációs csatorna, s nem lehet-e, hogy az Eljövetel óta fontosabbak a Krisztus-utódok, a folytonosságukban velünk élő apostol-utódok közlései, sőt, mostanság, a szinodalitás korában nem úgy van-e, hogy az egyes hívekben Bolíviától Koreáig ott él bennük a Szentlélek, tőlük és rajtuk (mindannyiunkon) keresztül jönnek a legfontosabb üzenetek. Kicsit hasonló korszakolással, mint amit Sylvester János mond: „próféták által szólt régen níked az Isten” – először, majd azután pedig már nem annyira kellettek a próféták, mert „azkit igért ímé, végre megadta fiát”.

SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: portfolio.hu

Sokan szakértik ma a Z-generációt meg az internet-világ veszélyeit, mégis más, amikor az agykutató mutat rá biológiai összefüggésekre, tényekre, sejt-szintű vagy akár molekuláris folyamatokra. Ilyen megvilágosító erejű beszéd Freund Tamás interjúja, amelyben ennek a mai világnak az agyra gyakorolt hatásairól beszél, és amelyben – szemben a riogató diagnosztákkal – gyógymódokra is rámutat, orvosságot is ajánl, mégpedig olyat, amivel az iskola világa is gyógyszerezheti a rábízottakat. Mert az iskolának gyógyító helynek is lennie kellene, ezt írta Kalazanci Szent József már négyszáz éve is, „un efficaciss. rimedio preservativo, e sanativo dal male”. Igen, így nevezte az iskoláit a piarista rendalapító, Galilei barátja: hatékony orvosszernek mondta őket, amelyek megelőzik és gyógyítják a rosszat. Freund Tamás nemcsak arra mutat rá, hogy hogyan torzul az agynak még a fizikai struktúrája is, hogy hogyan lök végül ugyanarra a lejtőre a netfüggőség, ahová a drogfüggőség is, vagy hogy hogyan válik majd szelekciós-evolúciós tényezővé, hogy ki képes túlélni ezt a virtuális klímaváltozást – hanem arról is van gondolata, hogy mi lehetne a „preservativo” meg „sanativo” orvosszer.
SZERZŐ: Valaczka András
KÉP: Kalazanci Szent József Tonti bíboroshoz írt művének kézirata (1621)

Korunk járványait figyelve – nem annyira a covidot, mint inkább az internetes önpusztítás járványát – furcsa hurok-folyamatok válnak láthatóvá. Ahogyan az édesítőszerekről is bebizonyosodott, hogy fokozzák az éhségingert és így a kalóriabevitelt, azon át pedig végső soron az elhízást, úgy a közösségi elfogadottság vágyát kihasználó technológiák is csak még magasabbra emelik az elégedettség küszöbértékét, és hasonló, csak még rosszabb éhségérzetet okoznak. Minél több a követőm, a rajongóm, a lájkom, annál jobban éhezem az elfogadottságot, vagyis: a szeretetéhségem a mesterséges beviteltől csak még kínzóbbá válik. Ráadásul az agyi reakciók azt is elárulják, hogy a testi és a lelki kiéhezettség pontosan ugyanoda küldi az ingereit. Nemcsak a kapott lájkok hatását mutatja meg jól láthatóan az MRI az agyban, hanem azt is, hogy ezek (mégpedig konkrétan a számukkal arányosan!) pontosan ugyanott és pontosan ugyanolyan jutalmazó reakciót váltanak ki, amilyet a jó ízű ételek.

Vörösmartyt meg efféléket olvasva a diák azt hiszi, ezekben a művekben nem a valóságról van szó, hanem, ahogy a mesterén gúnyolódó Petőfi mondja, valami „földöntúli izékről”. És persze azt is gondolja, hogy neki ezekből a földöntúli izékből semmi haszna, ezek aztán nem sokat segítenek rajta. Őrajta az segítene, ha több pontja lenne a felvételin, meg ha tudná, egyáltalán hova is gyűjtse ezeket a pontokat. Mert hát bioszból meg kémiából jó ugyan, de ahhoz, hogy egy lepukkant rendelőintézetben küzdjön a mindenféle betegekkel, semmi kedve. De hát mihez is lenne kedve? Megtollasodni gyorsan valami kreatív start-up ötlettel. Influenszerré vagy celebbé válni egy jól kitalált youtube-csatornával. Beépülni valamelyik ifjúsági szervezetbe, és betörni a politika egy jól fizetett pozíciójába. És még ekkor sem tűnik fel neki, hogy a földöntúli izék a Csongor és Tündében pontosan ezen rágódnak a hármas út vidékén. Hogy kalmárnak álljanak-e, vagy híres tudósnak, netán fejedelemnek (esetleg a fejedelem emberének). Pedig Vörösmartynak ezek a dilemmák tényleg nem földöntúli izék voltak, hanem egy olyan kínkeserves hivatáskeresésnek a felidézései, amelyet saját maga is végigélt kamaszkorától egészen a húszas évei végéig. Magánemberként. Nem a Vörösmarty, hanem a Misi. Vidék vagy Pest? Jogász vagy bölcsész? Tanár vagy fordító? Nagyon érdekes és nagyon mai, ahogyan ez a kétszáz évvel ezelőtti pályaválasztás lezajlik az ő privát életében – majdhogynem ugyanúgy, mint manapaság szokott lezajlani.

Még akik nem kapcsolódnak a keresztény kultúrához, ők is ismerik, világszerte Michelangelo Pietáját, s talán valamennyire az ott ábrázolt jelenet kontextusát is. És valóban úgy hat ez a remekmű, hogy az Anya fájdalma, az örök emberi szenvedésnek ez az általános érvényű kifejeződése mindenkit megérint és megszólít. Szokatlanabb, különösebb és messzebbre vezet ugyanakkor az a ritkább, de ugyanúgy ősi eredetű ábrázolásmód, amely nem a Mater Dolorosa, hanem éppenséggel az Atya kezébe adja halott Fiát: az örök Atya kezébe az örök Fiút. Németül Gnadenstuhl az ikonográfiai neve, angolul Throne of Mercy: a kegyelem trónusa. Egyik legszebb hazai megjelenésével az eldugott muravidéki falucska, Nagytótlak Árpád-kori rotundájában találkozhatunk. Hitre és bizakodásra bátorítja a híveket ez a forma, hiszen a kegyelem reményét állítja a rideg Végítélet helyébe, mégpedig Szent Pálra támaszkodva: „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel […] Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk.” (Zsid 4, 15-16). De ugyanakkor meg is riaszt a kép. Meg tudok-e majd én magam bocsátani magamnak ott, ahol így állítják elém a bűnöm következményét, közömbösségem, cinizmusom, rosszindulatom tárgyiasulását? Vagy még inkább: bűnjelét? Hihetek-e a kegyelem trónusában csakugyan, ha egyszer a legyilkolt Igaz, a megölt Emberfia lesz ott, s ennek képében a világ eredendő aljasságával szembesülök?

Májusban mutatták be a Cannes-i Filmfesztiválon, június óta pedig a hazai mozik is játsszák Wes Anderson Asteroid City című filmjét. Játékos, ironikus, ugyanakkor tragédiákat és emberi fájdalmakat is érintő film, csakúgy, mint a rendező többi klasszikusa: a Royal Tenenbaums (2001), a Holdfény királyság (2012), vagy a Grand Budapest Hotel (2014). Ezekben a filmekben semmilyen módon nem játszik szerepet a vallás vagy a kereszténység, sőt, az Asteroid Cityben a sztori vége felé a koravén zseni-gyerek ki is jelenti: többé már nem hisz Istenben. („Elég tisztességes”, jegyzi meg búsan a nagyapja, és valóban tisztességesebb, mint a mismásolás, a se hideg, se meleg közömbösség.) Mégis, ennek ellenére is van ezekben a filmekben valami egy olyan világlátásból, amely a krisztusi életvezetéssel próbálkozóknak is megvilágosító. És ez a „valami” leginkább a kisgyerek látásmódjának magunkra öltése. Túl patetikus lenne itt gyermeki lélekről beszélni, az meg nagyon is lesajnáló, ha gyerekesnek mondanánk ezt a dolgot. A kisgyerek látásmódja, így talán a legpontosabb. Engedjétek hozzám őket, emlékszünk. Amíg olyanok nem lesztek, mint ők, olvastuk. Ebből a látásmódból küld nekünk Wes Anderson – segítségül? mintául? vígasztalásul? – valami keveset, vagy talán nagyon is sokat.