Tájoló

Kategória
75Cikk

„Nagyon jó mindaz, amit alkotott.”  (Ter1, 31)

Az egyházi iskola mint jóerkölcsre nevelő hely nemcsak áldás, hanem veszély is. És éppen arra a célra nézve a legveszélyesebb, amelyet betölteni hivatott. Mert mint a jezsuita iskolaigazgató Klaus Mertes írja, „az iskolában uralkodó szándékosság túltengése többféle módon okozhatja a hit elvesztését. A polgári felvilágosodás idején Istent a fegyelem fenntartásának eszközeként használták fel: Isten örök kárhozattal fenyegetett, ha a diákok az iskola szabályait megsértették. Teológiailag ehhez hasonlít a jelenkor igyekezete, hogy a vallást a társadalmi erkölcs szolgálatába állítsuk. Pedig a szent cél, amelyet az iskolának szolgálnia kell, nem bizonyos vallásgyakorlatok vagy az egyházi miliő fenntartása. A cél a diákoknak az Istennel való kapcsolata, a lelkek üdvözítése. A lélek éhen hal, ha az élet kenyere helyett valami funkciót betöltő gyorsétkezdei eledellel etetik. Az érdekek által vezetett közeledés, akár Istenhez, akár az emberek istenkapcsolatához, annak eltűnéséhez vezet, amihez közeledni próbálunk.”

Raszkolnyikov 3.0.

A klímaváltozáshoz a tudósok értenek, a társadalmi folyamatokhoz a szociológusok, de hogy mi történik magával az emberrel, hogy mit cserél le benne az idő és a korszellem, azt csak az írók tudják megmutatni. „Hadd lássunk át magunkon itt ez estén” – szólítja meg József Attila a Budapestre látogató Thomas Mannt, és valóban Varázshegy-beli átvilágítókészülékhez hasonlít a mindenkori művész, mert jobban felismeri a belső trendeket, mint akárhány tudós elemzés. Ha ma olvasunk kortárs regényeket, mintegy közös nevezőként fogalmazódik meg a diagnózis, hogy pont az önmagunk átvilágításának képessége kezd kiveszni az emberből. Már Tolsztoj Levinje is kifelé bégetett a karámból, de a nagy életdrámák még visszasodorták a hit közösébe. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja már nem osztozik ebben a közösben, de a lelke nehézkedése azért mégiscsak a földre löki őt is: mégiscsak elakad az isteni szoftver lenullázásában. Tennessee Williams, az amerikai Fjodor Mihajlovics már semmit sem tud akolról, Istenről, közösről a huszadik század közepén, ám a bűn azért bűn marad még nála is, és hősei mást se tesznek, mint hogy kíméletlenül átvilágítják magukat. A mai regényekből viszont szinte ránk dől a kortárs írók egymástól független felismerése: hogy a ma embere már nem is ismeri a bűn fogalmát. Ezért nem ismerheti az evangéliumot sem: mert a megváltás csak annak lehet jóhír, aki bűnösnek látja magát. Akad még egyáltalán ilyen ember kortárs íróink tablóin? Vagy a lelkek aszálya a szerotoninnal együtt az önvizsgálat képességét is kiszikkasztotta bennünk?

„Jaj én vagyok az ómega s az alfa” – Iskola és kreativitás III.

Babits Mihálynak a címben idézett verse az önmagába zárt és önmaga körül forgó „én” rabságára mutat rá. A magam jövője izgat, magam köré gyűjtöm a barátaimat, magamat építem, a magam épségét őrzöm. Nem létezik más kilátópont, csak a magamé, s ebből a „vak dióból” tudom csak szemlélni a világ dolgait. – A kreatív gondolkodás egyik előfeltétele a „vak dió” feltörése – belülről. Semmivé kell lennie ennek az „én” hajtotta gravitációnak, mert a kreatív gondolkodás ott kezdődik, ahol mégiscsak meg tudok feledkezni magamról. Ahol annyira lenyűgöz egy rejtély, egy tevékenység, hogy egyszerűen hátrahagyom az énemet, nem érdekel többé semmiféle út vagy cél, hanem belefeledkezem a figyelmemet megragadó tárgyba, s ezzel kilépek önmagamból. Olvashatunk akárhány tudós-életrajzot, ez a lenyűgözöttségre való általános hajlam mindig megelőzi a konkrét tudományterület elsajátítását. Szó sincs még szakterületről: a gyerek már eleve olyan, hogy újra meg újra „odavan” valamiért, meglephető, van szeme a meglepetésre, mégpedig a „surprise”, a superprendere eredeti értelmében: lenyűgözöttjévé válik a csodának. S ilyenkor egyfajta extázist él át: out-standinget, kilépést az énjéből, a vak dióból. „Odavan” a modellvasútért – vagyis nincs „otthon”, huszonnégy órában a témája felé gravitál. – Nyilvánvalóan korfüggetlen ez az egyéni hajlam, mégis erősítheti a közeg ilyen-olyan belefeledkezésre érdemes csapdákkal. Ilyen csapda volt nálunk a századfordulón a könyv és az olvasás berobbanása (1), és azon belül a magyar nyelv enigmatikus-metaforikus változatának betörése például az Ady-szövegekben (2). Mi köze az olvasásnak és a metaforának a kreativitáshoz?

A katalán hungarikum – Iskola és kreativitás II.

Mitől lesz egy társadalmi közeg jó termőtalaja a kreativitásnak? Sokszor látunk nagy egyéniségeket, akik egymagukban teremtetik meg ezt a termőtalajt, s egyetlen ember egyetlen gondolatától kezdenek el sokan sokkal újszerűbb módon gondolkodni. Max Weber mutatott rá, hogy Kálvin egyetlen eszméjével (javakat termelni üdvös, s a javakat nem felélni még üdvösebb), a kreatív vállalkozásoknak az egész világra kiható kapitalizmusát teremtette meg. S hogy ez az egyetlen gondolat is képes volt a teljes bioszférát – az űrből is jól látható módon – tökéletesen és máig hatóan átformálni. Ugyanígy teremtett nemzedékek és embersokaságok számára máig élő kreatív inkubátort a piaristák alapítója is – önmaga számára is váratlan, sőt terveivel tökéletesen ellentétes (magában is igen kreatívnak mondható) ötlettől vezérelve. José de Calasanznak ez az ötlete (és persze a megvalósítás küzdelmei) nekünk, magyaroknak talán még fontosabb, mint a saját spanyoljainak. Mert bár Katalóniából eredt a piaristaság, a „pater parvulorum” életműve és ötlete Magyarországon érlelte a legkülönösebb kreatív gyümölcseit. Itt vált legsodróbbá ez a szellemi Golf-áramlat, ez az elképesztő társadalmi-intellektuális lift, amely azután százakat tudott felrepíteni az alsóbb néprétegekből a legmagasabb tudáselit tagjai közé.

„Midőn teremt új dolgokat…” – Iskola és kreativitás I.

Csokonai költői öndefiníciója („Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat”) csak ma tűnik ártalmatlan passzusnak, a maga korában nyílt lázadás volt a klasszicizmus ellen. Mert míg a koreszme azt tartotta értékesnek, ami a régi nagyok klasszikus műveihez nyúlt vissza, Csokonai a romantikus művészek előfutáraként a teremtés, az eredetiség, a kreativitás hitével akart poétává lenni. Mai világunkban az iskola mint kommunikációs színtér óhatatlanul klasszicista hely: mély meggyőződéssel hisszük, és nem is tévedünk ebben, hogy a diáknak előbb meg kell tanulnia az alapokat, s csak azután kreatívkodjon. Ha már képes rímes verset írni, akkor engedheti meg magának, hogy szabadverssel szórakozzon. Amíg nem érti a montesquieu-i hatalmi ágakat, ne alkosson kamaszosan végletes politikai ítéleteket. Amíg nem tudja Newtont, ne ábrándozzon (tanulás helyett)perpetuum mobilét forgalmazó startupról. De hol az a pont, amikor már megkezdheti a kreatív álmodozást? Amikor már nagyon is meg kell kezdenie? És hogyan egyeztethetjük össze tanárként a klasszikus ismeretek fegyelmezett átadását a kreatív szárnyalás és egyénieskedés pártolásával?

Öreg halász fiatal halakat? Sors-reflexiók egy klasszikus történet sodrában

Hemingway 1952-ben megjelent műve (The Old Man and the Sea) nemcsak a Nobel-díjat hozta el az író számára (kivételesen meg is nevezik a konkrét művet), hanem tetőpontját jelenti annak a stilisztikai minimalizmusnak is, amit élete végére fejlesztett a legmagasabb fokra, ennek az inkább brites mintsem amerikaias understatement-stílusnak, amely csak a legszükségesebbet mondja ki, óvakodik az érzelgéstől, és inkább csak arra hagyatkozik, ami fizikailag észlelhető történés, vagy párbeszédben/belső monológban szinte nyilvánvalóan szükségszerű mondat. Hemingway Iceberg-theoryja meg is okolja ezt a stílust: „Ha egy prózaíró eleget tud arról, amiről ír, elhagyhat dolgokat, amiket tud, és ha az írása eléggé igaz, az olvasó éppoly erősen érezni fogja azokat a dolgokat, mintha az író odaírta volna.” (Halál délután, 1932) És valóban. Műve, amelyet nem szánt allegorikusnak, mint maga mondja egy interjúban, ”igazabb tud lenni az igaznál”. Talán ezért is kínálja magát egy olyan értelmezéshez, amely nagy gondolkodók egész sorát, ismert világértelmező tézisek garmadáját hívja elő az olvasóban.

Jobban viselkedik az, aki rosszul érzi magát? – pozitív szemléletű fegyelmezés

„Vajon honnan a csudából vettük azt az elképesztő gondolatot, hogy ahhoz, hogy egy gyerek jobban viselkedjék, először azt kell elérnünk, hogy rosszabbul érezze magát?” – teszi fel a kérdést Jane Nelsen. A nyolcvanas években ez az amerikai pszichológus, házassági, családi és gyermekterapeuta is arra kereste választ, hogyan tudja a szülő, majd később a pedagógus figyelembe venni a gyerekekben végbemenő változást. A pozitív fegyelmezés, mint nevelési szemlélet pszichológiai alapjait két pszichiáter (Alfred Adler és Rudolf Dreikurs) fektette le. 1981-ben Pozitív fegyelmezés címmel Jane Nelsen erre építve a szülőknek szóló könyvet jelentetett meg, majd 1993-ben az iskolák számára is kidolgozta pedagógiája módszertanát. Magyarországon a módszert Horváthné Storczer Adrienn gyógypedagógus, a Nyitott Iskolákért Alapítvány szakmai vezetője és Báncs Szendrődi Szilvia gyógypedagógus, az Alapítvány munkatársa ismertették többek között az Embertárs 2019/1. számában.

Csongor, Tünde és a heideggeri unalom

Örökzöld témája az oktatásnak a diákok motiválatlansága. Nem érdekli őket sem a fémes kötés, sem a molekulák polaritása, nem értik, mire lenne jó nekik a mitózis és a meiózis megkülönböztetése, nem látják be, miért kellene tudniuk a dzsentri fogalmáról, létrejöttéről és az úri középosztályba való beolvadásáról. Tanári feladat tehát a motiválásuk: tablettel, projektmunkával, multimédiás kisfilmmel, Kahoottal és kooperatív tanulással, differenciálással és játékosítással. A küzdelem azonban a modernkedő eszközrendszer már-már frusztráló hájpolása mellett is nyilvánvalóan sziszifuszi, miközben a jelenség sosem tematizált vakfoltja meg félig-meddig nevetségessé is teszi a nagy igyekezetünket. Pestises városban Rieux doktorrá kell lennünk, Rieux doktorként meg csak úgy lelhetjük meg az autentikus létet, ha mi is értjük, amit ő: „az ön győzelmei mindig ideiglenesek lesznek… a valószínűsége annak, hogy megússza, egy a háromhoz”. Mert az emberi létben gyökerező „mély unalom”, ahogyan azt Heidegger leírja, messze nagyobb léptékű és egészen más dimenzióban létező, mint hogy annak mélyét a tablet meg a projektmunka bevilágíthatná. Csak ideiglenes győzelmeket hozhat a munkánk, és csak ennek tudatában folytathatjuk ezt a munkát autentikus módon. És csakis úgy, hogy a betegségük (betegségünk) természetét a fiatalokkal (és magunkkal) is megértetjük.

Radikálisan változtatnák a tanév szerkezetét Romániában

A két félév helyett öt modulra – amelyeket vakációk választanak el egymástól – osztaná fel az iskolai tanévet Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter. A HotNews.ro hírportál beszámolóját szemléztük.