Tájoló

A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom Pedagógus Műhelyének magcsoportja és hozzájuk csatlakozva más iskolafenntartók, intézmények képviselői együtt utaztak az oktatás világának jubileumi találkozójára és zarándoklatára, amit október 27. és november 1. között tartottak Rómában.

Kitört a vakáció, most már az érettségizők és a felvételizők is túl vannak azon, amin a fiatalabb diákok már korábban túlestek, vagyis a tanévzáráson, ami persze a fiatalabbaknak sem jött el túl korán, mert bizonyos megfontolások alapján (amelyekre most nem térünk ki) az Állam meghosszabbította a tanévet. Kitört a vakáció, zajlanak a regnumos és cserkésztáborok, ülnek az idősebbek a teraszaikon vagy egyáltalán csak az esténként kicsit hűvösebb udvaron vagy gangon, és bele-bele kortyolnak a poharukba. Hideg sör, bepárásodott rozé-palack, esetleg Sauska, ha olyan brendet keresünk, ahol az ősöket Vörösmarty Mihály nevelte. De helyes-e alkoholt küldenünk az idegsejtjeinkre? Okos dolog-e a hagyományokat követve sörözni, borozni ezeken a meleg estéken? És erkölcsös dolog-e? Nem jelent-e kockázatot, rossz irányra kaput nyitó gyakorlatot az iszogatás, különösen fiataljaink, vagy akár gimnazistáink személyiségének alakulásában?

A Szentírást, a Bibliát az teszi a Könyvek Könyvévé, az emeli ki az irodalom köréből, hogy az Egyház tanítása szerint emberi kéz által ugyan, de valójában Isten sugalmazta a mondatait, így ezek a könyvek nem emberi mondandót, hanem isteni üzenetet fogalmaznak meg. Hite szerint ki-ki elfogadhat ebből valamennyit, ki többet, ki kevesebbet, a jó hívő a hittételt teljes egészében – és legyen is így, hajtsunk fejet, fogadjuk el, hogy az Atya üzenetét hordozzák ezek a sorok. Igen, a Szentháromság személyeiből éppen az Atyáét, mert amint korunk jelentős teológusa fogalmaz, Paul Zulehner, később azután eljött a Fiú ideje, mostanság pedig a Szentlélek ideje. Mert Zulehner azt veti fel, nem úgy van-e, hogy a Megtestesülés és a Megváltás előtti időkben volt igazán fontos ez a kommunikációs csatorna, s nem lehet-e, hogy az Eljövetel óta fontosabbak a Krisztus-utódok, a folytonosságukban velünk élő apostol-utódok közlései, sőt, mostanság, a szinodalitás korában nem úgy van-e, hogy az egyes hívekben Bolíviától Koreáig ott él bennük a Szentlélek, tőlük és rajtuk (mindannyiunkon) keresztül jönnek a legfontosabb üzenetek. Kicsit hasonló korszakolással, mint amit Sylvester János mond: „próféták által szólt régen níked az Isten” – először, majd azután pedig már nem annyira kellettek a próféták, mert „azkit igért ímé, végre megadta fiát”.

SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: portfolio.hu

Sokan szakértik ma a Z-generációt meg az internet-világ veszélyeit, mégis más, amikor az agykutató mutat rá biológiai összefüggésekre, tényekre, sejt-szintű vagy akár molekuláris folyamatokra. Ilyen megvilágosító erejű beszéd Freund Tamás interjúja, amelyben ennek a mai világnak az agyra gyakorolt hatásairól beszél, és amelyben – szemben a riogató diagnosztákkal – gyógymódokra is rámutat, orvosságot is ajánl, mégpedig olyat, amivel az iskola világa is gyógyszerezheti a rábízottakat. Mert az iskolának gyógyító helynek is lennie kellene, ezt írta Kalazanci Szent József már négyszáz éve is, „un efficaciss. rimedio preservativo, e sanativo dal male”. Igen, így nevezte az iskoláit a piarista rendalapító, Galilei barátja: hatékony orvosszernek mondta őket, amelyek megelőzik és gyógyítják a rosszat. Freund Tamás nemcsak arra mutat rá, hogy hogyan torzul az agynak még a fizikai struktúrája is, hogy hogyan lök végül ugyanarra a lejtőre a netfüggőség, ahová a drogfüggőség is, vagy hogy hogyan válik majd szelekciós-evolúciós tényezővé, hogy ki képes túlélni ezt a virtuális klímaváltozást – hanem arról is van gondolata, hogy mi lehetne a „preservativo” meg „sanativo” orvosszer.
SZERZŐ: Valaczka András
KÉP: Kalazanci Szent József Tonti bíboroshoz írt művének kézirata (1621)

Korunk járványait figyelve – nem annyira a covidot, mint inkább az internetes önpusztítás járványát – furcsa hurok-folyamatok válnak láthatóvá. Ahogyan az édesítőszerekről is bebizonyosodott, hogy fokozzák az éhségingert és így a kalóriabevitelt, azon át pedig végső soron az elhízást, úgy a közösségi elfogadottság vágyát kihasználó technológiák is csak még magasabbra emelik az elégedettség küszöbértékét, és hasonló, csak még rosszabb éhségérzetet okoznak. Minél több a követőm, a rajongóm, a lájkom, annál jobban éhezem az elfogadottságot, vagyis: a szeretetéhségem a mesterséges beviteltől csak még kínzóbbá válik. Ráadásul az agyi reakciók azt is elárulják, hogy a testi és a lelki kiéhezettség pontosan ugyanoda küldi az ingereit. Nemcsak a kapott lájkok hatását mutatja meg jól láthatóan az MRI az agyban, hanem azt is, hogy ezek (mégpedig konkrétan a számukkal arányosan!) pontosan ugyanott és pontosan ugyanolyan jutalmazó reakciót váltanak ki, amilyet a jó ízű ételek.

Vörösmartyt meg efféléket olvasva a diák azt hiszi, ezekben a művekben nem a valóságról van szó, hanem, ahogy a mesterén gúnyolódó Petőfi mondja, valami „földöntúli izékről”. És persze azt is gondolja, hogy neki ezekből a földöntúli izékből semmi haszna, ezek aztán nem sokat segítenek rajta. Őrajta az segítene, ha több pontja lenne a felvételin, meg ha tudná, egyáltalán hova is gyűjtse ezeket a pontokat. Mert hát bioszból meg kémiából jó ugyan, de ahhoz, hogy egy lepukkant rendelőintézetben küzdjön a mindenféle betegekkel, semmi kedve. De hát mihez is lenne kedve? Megtollasodni gyorsan valami kreatív start-up ötlettel. Influenszerré vagy celebbé válni egy jól kitalált youtube-csatornával. Beépülni valamelyik ifjúsági szervezetbe, és betörni a politika egy jól fizetett pozíciójába. És még ekkor sem tűnik fel neki, hogy a földöntúli izék a Csongor és Tündében pontosan ezen rágódnak a hármas út vidékén. Hogy kalmárnak álljanak-e, vagy híres tudósnak, netán fejedelemnek (esetleg a fejedelem emberének). Pedig Vörösmartynak ezek a dilemmák tényleg nem földöntúli izék voltak, hanem egy olyan kínkeserves hivatáskeresésnek a felidézései, amelyet saját maga is végigélt kamaszkorától egészen a húszas évei végéig. Magánemberként. Nem a Vörösmarty, hanem a Misi. Vidék vagy Pest? Jogász vagy bölcsész? Tanár vagy fordító? Nagyon érdekes és nagyon mai, ahogyan ez a kétszáz évvel ezelőtti pályaválasztás lezajlik az ő privát életében – majdhogynem ugyanúgy, mint manapaság szokott lezajlani.

Még akik nem kapcsolódnak a keresztény kultúrához, ők is ismerik, világszerte Michelangelo Pietáját, s talán valamennyire az ott ábrázolt jelenet kontextusát is. És valóban úgy hat ez a remekmű, hogy az Anya fájdalma, az örök emberi szenvedésnek ez az általános érvényű kifejeződése mindenkit megérint és megszólít. Szokatlanabb, különösebb és messzebbre vezet ugyanakkor az a ritkább, de ugyanúgy ősi eredetű ábrázolásmód, amely nem a Mater Dolorosa, hanem éppenséggel az Atya kezébe adja halott Fiát: az örök Atya kezébe az örök Fiút. Németül Gnadenstuhl az ikonográfiai neve, angolul Throne of Mercy: a kegyelem trónusa. Egyik legszebb hazai megjelenésével az eldugott muravidéki falucska, Nagytótlak Árpád-kori rotundájában találkozhatunk. Hitre és bizakodásra bátorítja a híveket ez a forma, hiszen a kegyelem reményét állítja a rideg Végítélet helyébe, mégpedig Szent Pálra támaszkodva: „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel […] Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk.” (Zsid 4, 15-16). De ugyanakkor meg is riaszt a kép. Meg tudok-e majd én magam bocsátani magamnak ott, ahol így állítják elém a bűnöm következményét, közömbösségem, cinizmusom, rosszindulatom tárgyiasulását? Vagy még inkább: bűnjelét? Hihetek-e a kegyelem trónusában csakugyan, ha egyszer a legyilkolt Igaz, a megölt Emberfia lesz ott, s ennek képében a világ eredendő aljasságával szembesülök?

Májusban mutatták be a Cannes-i Filmfesztiválon, június óta pedig a hazai mozik is játsszák Wes Anderson Asteroid City című filmjét. Játékos, ironikus, ugyanakkor tragédiákat és emberi fájdalmakat is érintő film, csakúgy, mint a rendező többi klasszikusa: a Royal Tenenbaums (2001), a Holdfény királyság (2012), vagy a Grand Budapest Hotel (2014). Ezekben a filmekben semmilyen módon nem játszik szerepet a vallás vagy a kereszténység, sőt, az Asteroid Cityben a sztori vége felé a koravén zseni-gyerek ki is jelenti: többé már nem hisz Istenben. („Elég tisztességes”, jegyzi meg búsan a nagyapja, és valóban tisztességesebb, mint a mismásolás, a se hideg, se meleg közömbösség.) Mégis, ennek ellenére is van ezekben a filmekben valami egy olyan világlátásból, amely a krisztusi életvezetéssel próbálkozóknak is megvilágosító. És ez a „valami” leginkább a kisgyerek látásmódjának magunkra öltése. Túl patetikus lenne itt gyermeki lélekről beszélni, az meg nagyon is lesajnáló, ha gyerekesnek mondanánk ezt a dolgot. A kisgyerek látásmódja, így talán a legpontosabb. Engedjétek hozzám őket, emlékszünk. Amíg olyanok nem lesztek, mint ők, olvastuk. Ebből a látásmódból küld nekünk Wes Anderson – segítségül? mintául? vígasztalásul? – valami keveset, vagy talán nagyon is sokat.