Óriásplakát Óvár határában
Sokszor szóba került már e lap hasábjain az ír rendező, Martin McDonagh, akinek filmjeiben így vagy úgy mindig megérez az ember egyfajta látens keresztény vonulatot, vagy mindenesetre az evangéliumok drámaiságából valami nagyon erőset. Három óriásplakát Ebbing határában című filmje is evangéliumi dráma: a Mater Dolorosa drámája, az igazságkeresés drámája, a felebarát akaratlan megsebzésének drámája. Vagy valami módon annak kifejezése, amit Pilinszky mondott: „Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” – Ez a plakátos-film juthatott eszünkbe most, a tanév végén, amikor végighullámzott társadalmi közösségünk kollektív képernyőjén a mosonmagyaróvári tanárnőnek címzett óriásplakát: köszönjük, Eszti néni. És a másik határmenti iskola juthatott eszünkbe, az Ottliké, amelynek narratívájában többek között ez is elhangzik: „A világ nem ért másból, mint hangos, elnagyolt, durva jelekből.” S ez a pedagógus-plakát is ilyen hangos és elnagyolt jelként kérdez rá: felfogjuk egyáltalán, milyen hatása van még a mai iskola-sivatagban is egy nevelőnek? Tud róla a közösség? És tud róla maga a nevelő? És tudunk róla mi, tanárok keresztényként? Olyan krisztuskövetőkként, akiknek életlényegük, hogy továbbadják az Örömhírt? S akiknek ez a sokszor el sem hitt multiplikátor-képességük méginkább feladatukká tenné az Örömhír megosztását? Katedrán és osztálytúrán, kémiaórán vagy éppen kosáredzésen? Tudunk róla, mi, tanárok, hogy nemcsak feladatunk lenne ez, hanem a pünkösdi képességet is megkaptuk rá?