Dosztojevszkij 200

Aki ismeri valamennyire Pilinszky verseit, tudja, milyen sokszor utal Dosztojevszkijre, és főleg Dosztojevszkij jeleneteire, alakjaira. Sztavroginra, aki talán a legördögibb lény az egész világirodalomban. Mityára, akinek nem a halálos ítélet a legnehezebb, hanem hogy levetkőztetik a rendőrségen, s végignézik, milyen mocskos a zoknija meg a gatyája. Karamazov Aljosára, a „gyermekien áttetsző tagjaival”. Pilinszky és Dosztojevszkij: ez lényegében ugyanaz. Két személy, de egy lényeg, mint a Szentháromságnál is mondjuk. Mindkettő valami feneketlen sötétséget fest meg a műveiben, kicsit rosszkedvünk lesz, ha kimondjuk a nevüket, kicsit elkomorodunk. S mégis nyugtalanítóak. Mégis újra visszamegyünk hozzájuk, mert valami alapvetőt mondtak ki. A zongora billentyűzetén valahogy ők dolgozták ki a baloldali alsó fertályt, a legkomorabb hangzásokat, az emberi életnek ezt a szívesebben feledett pokoli oldalát. Valamiféle együttállásban léteztek és léteznek ők. Egyszerre születtek, csak épp 1821-ben és 1921-ben. És egyszerre is haltak meg. 1881-ben és 1981-ben.