Öreg halász fiatal halakat? Sors-reflexiók egy klasszikus történet sodrában
Hemingway 1952-ben megjelent műve (The Old Man and the Sea) nemcsak a Nobel-díjat hozta el az író számára (kivételesen meg is nevezik a konkrét művet), hanem tetőpontját jelenti annak a stilisztikai minimalizmusnak is, amit élete végére fejlesztett a legmagasabb fokra, ennek az inkább brites mintsem amerikaias understatement-stílusnak, amely csak a legszükségesebbet mondja ki, óvakodik az érzelgéstől, és inkább csak arra hagyatkozik, ami fizikailag észlelhető történés, vagy párbeszédben/belső monológban szinte nyilvánvalóan szükségszerű mondat. Hemingway Iceberg-theoryja meg is okolja ezt a stílust: „Ha egy prózaíró eleget tud arról, amiről ír, elhagyhat dolgokat, amiket tud, és ha az írása eléggé igaz, az olvasó éppoly erősen érezni fogja azokat a dolgokat, mintha az író odaírta volna.” (Halál délután, 1932) És valóban. Műve, amelyet nem szánt allegorikusnak, mint maga mondja egy interjúban, ”igazabb tud lenni az igaznál”. Talán ezért is kínálja magát egy olyan értelmezéshez, amely nagy gondolkodók egész sorát, ismert világértelmező tézisek garmadáját hívja elő az olvasóban.