Irodalmárok a két világháború között
Szerb Antal, Kerényi Károly, Babits Mihály, Horváth János nem tankönyvet írtak, gondolataiknak azonban a tankönyvekben lenne a helyük. De mintha a kettő ab ovo, műfajilag kizárná egymást. A tankönyvek az alapvetést adják: a téma főbb vonalait jelölik ki, elhelyezik a szerzőt-művet a korban, az irányzatok, hasonló korú vagy műfajú művek között. De mintha éppen az aranyhalak szöknének ki ennek a hálónak a lyukain. A dolog sava-borsa vész el a korrekt, tárgyilagos állítások közt: az erős, karakterisztikus vonások, a mű egyedisége. Miközben felsorolt nagyjaink esszéiben éppen ez bukkan elő: egy-egy intuitív, lényeglátó felismerés, egy-egy olyan erős mondat, amely egyszerre láthatóvá teszi, mi is hát, amit csodálunk a műben-alkotóban, miért kell, miért érdemes ma is értenünk is tudnunk róla. Vajon hogyan emelhetnénk be a tanításba egykori kiválóságaink gondolatait? És hogyan emelhetnénk be úgy, hogy ne növeljük az eleve túlzó tananyagmennyiséget és információhalmazt?