A görög szerző, Plutarkhosz műve viseli ezt a címet (Párhuzamos életrajzok), ez a máig ható mű, ez a nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen biográfia-sorozat. De kortársunknak, Nádas Péternek aligha volt szüksége Plutarkhoszra, hogy hasonló címet adjon nagyszerű írásának: Párhuzamos történetek. Mert hát melyikünk ne találkozott volna hasonló jelenséggel? Hogy két életút párhuzamosan fut? S közben persze mégsem. Talán párhuzamosan indul, de sokszor épp ellentétes fordulatokat vesz. Talán nagyon is eltávolodik egyik a másiktól. Ezerféle út, hisz ezerfélének teremtett minket az Isten. Vajon nem kellene-e az osztályteremben többet foglalkoznunk a tantárgyi tudások hátterében álló gondolkodókkal? Magukkal a személyekkel? Az életútjukkal? A gondolat születésével? Az erkölcsi dilemmáikkal? Nem lehetne-e példatárnak tekinteni ezeket az utakat? Olyanoknak, amelyek előzetes viszonyítási pontokat adnak a gyerekeinknek? Amelyek megtanítják őket kérdéseket feltenni? Mielőtt ők is nekiindulnának?
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
FOTÓ: VINCZE B WIKIPÉDIA
Csibi-Fekete (2019): Kerényi Károly és a pécsi ókortudomány
Amikor Friedrich Dürrenmatt A fizikusok című drámáját írta, 1961-ben, még nem tudhatta, mit hoz a következő év. 1962-ben viszont, amikor bemutatták a drámát, kis híján csakugyan valóra vált a benne foglalt rémálom. A kubai rakétaválság idején senki sem lehetett biztos benne, hogy megússzuk a nukleáris katasztrófát – küszöbön állt az atomháború. A Möbiust alakító Hans Christian Blech igazán mély átéléssel szavalhatta a színpadon híres szavait: „Amit az ember egyszer kigondol, annak következményei vannak.”
Jól tudjuk, kik voltak a valóságos fizikusok, akik megihlették a svájci írót, s akik hasonlókat gondolhattak magukban 1962-ben – az atomkatasztrófa küszöbén. Mindenekelőtt Szilárd, Teller, Wigner. Fermi már semmit sem gondolt: 1954-ben meghalt.
Wigner Jenő volt közülük a legszelídebb és legszerényebb tudós: interjúiban rendre elmondja, hogy a láncreakció felfedezése semmiség ahhoz képest, amilyen a kerék vagy az ágy felfedezése volt. „Hogy végre nem kell a földön aludnunk!” – ismételgeti nagy meggyőződéssel a Magyar Televíziónak adott 1972-es interjújában is. Ő a kubai válság idején közvetlenül Kennedy elnöknek dolgozott: azt a bizottságot vezette, amelynek az óvóhelyek kialakításáról kellett gondoskodnia. Minthogy a katasztrófa elmaradt, Wigner Jenő mindenképpen nyertesen került ki a helyzetből. Ráadásul egy telefont is beszereltek a lakásába, mert olyanja – ennyire szerény volt a következő évben Nobel-díjjal kitüntetett tudós – egészen mostanáig nem volt, s most is csak azért szereltették be neki a készüléket, hogy az elnök felhívhassa.
Szilárd Leó nem hitt az óvóhelyekben, ő mindenképpen az atomháború megelőzését tartotta volna szükségesnek, s ezen dolgozott már évek óta, Hruscsovval barátkozva, s nemcsak diplomáciából, hanem mert csakugyan rokonszenvezett a szovjet berendezkedéssel. Ő azokban a napokban semmiféle bizottságban nem vett részt: amint meghallgatta Kennedy drámai hangú televíziós beszédét, fogta a bőröndjét, csomagolt, és haladéktalanul Svájcba repült a várható atomcsapás elől. Egész pontosan Genfbe, így nem biztos, hogy látta a Dürrenmatt-darabot, mert azt Zürichben játszották azokban a hónapokban – ámbár akár láthatta is.
És mi volt a helyzet Teller Edével, akit mindük közül a legvadabbnak tartottak, igazi héjának, valóságos háborús uszítónak? Legalábbis az ellenségei. Ő egyetlen percre sem bízott volna meg a Szovjetunióban, s ebben a kommunistaellenességében egy irodalmi mű hatott rá életre szólóan: Arthur Koestler Sötétség délben című regénye. Ő ekkoriban különféle űrkutatási laboratóriumokban dolgozott, majd pár évre rá – még mielőtt elnök vagy akár csak kormányzó lett volna – kapcsolatba lépett Ronald Reagannel, s alig iktatták be 1967-ben a kormányzóságba, tüstént meghívta őt a laborjukba. S Reagan el is ment, s ott bemutatták neki a kutatásaikat: lényegében a 16 évvel később az elnök által meghirdetett csillagháborús tervet. Teller tehát a hatvanas években már nem enyhülésben és nem óvóhelyekben gondolkodott, mint társai, hanem abban a technikában, amely mind az „első csapás” kivédhetetlennek látszó problémájának, mind a „kölcsönös végső pusztulás” forgatókönyvének elejét veszi: még becsapódásuk előtt megsemmisíteni az atomtöltetű ballisztikus rakétákat. Mellesleg ezzel közrejátszott a Szovjetunió összeomlásában és szülőhazájának igazi „felszabadulásában” – 45 év után.
Mérhető mindezek jelentőségéhez a történészek munkája? A fizikához a historiográfia? Tellerék jelentőségéhez a kortárs Hóman, Szekfű, Kerényi? Aligha. Egy történelemkönyv aligha okozhat világkatasztrófát, a múltról való elmélkedés az emberiség esetleges kipusztulását. Mégis a marslakóké mellé állíthatjuk az ő életsorsukat is, nemcsak azért, mert ugyanabban a korban éltek (Kerényi és Szilárd szinte egyidősek voltak), hanem azért is, mert bizony van összefüggés Amerikába kerülésük és a húszas-harmincas évek magyar történészek által megalapozott ideológiája között. (Hevesy György – akiről most nem beszéltünk – már Rutherford munkatársa volt Angliában, s mégis hazatért hazájáért harcolni az első világháborúban. A köszönet: 1920-ban eltávolították tanszékvezetői állásából.)
És amúgy is: ki tudja, mire veszi rá egy történet olvasása az atomfizikust? Ha nincs Koestler, talán nincs ez az erős antikommunizmus Tellerben. Ha nincs Teller, talán nincs csillagháborús program. S ha az nincs, ki tudja, meddig ül még a nyakunkon a szovjet birodalom?
Mi volt ezekkel a történészekkel, miközben amazok az atombombát fejlesztették Amerikában? Hogyan alakult a triumvirátusuk sorsa? Talán ezt is érdekes lehet a fizikusoké mellé tenni. Mert hát ez is egy triumvirátus volt: szinte ugyanonnan indultak mindhárman. Ők voltak a Horthy-korszak konzervatív nagyágyúi, értelmiségi sztárjai, az 1937-es gigantikus Egyetemes történet valóságos kutató-hadsereget vezérlő, német, brit, amerikai történészeket is kommandírozó tábornokai. Ők hárman: Hóman Bálint, Szekfű Gyula és Kerényi Károly. S alig pár év múlva mit látunk? Szekfű Moszkvában nagykövet, Kerényi zürichi tudósként Jung és Thomas Mann tanácsadója, Hóman pedig a váci börtönben haldoklik. Vajon melyik évet, melyik időpillanatot választotta volna élet-metszetük felvázolásához Dürrenmatt? Nézzük meg talán 1948-at!
Hóman és Szekfű bűneként tulajdonképpen ugyanazt hozza fel az utókor: társadalmunk betegségének tekintették, hogy a hazai zsidóság a nehezebben mozduló parasztságnál és köznemességnél lendületesebben veti bele magát a Monarchia liberális kapitalizmusának gazdaságába és kultúrájába, s miközben ők ebből a szociológiai tényből vezették le (nyilván túlzóan) a kor válságának lényegét, az utókor meg az ő eszméikből vezeti le (szintén túlzóan) a rákövetkező holokausztot.
Útjaik ugyanakkor csakhamar messzire ágaztak egymástól. Szekfű megírta 1920-ban elsődleges bűnjelét, a Három nemzedéket, ám onnan szép egyenletesen menetelt egyre balra és balra, egészen a népfrontban való részvételig, a németellenességig, a Népszavába írt cikkekig, a Gestapo elől való bujdosásig. Mindeközben szegény Hóman egyre jobbra és jobbra menetelt, képviselőként mindent megszavazott, amit nem lett volna szabad, miniszterként pedig végigasszisztálta (holott egyébként nagyon kitűnő miniszteri eszméi voltak!) a mind őrültebb zsidótörvényekkel megbéklyózott korabeli magyar oktatást. Bár sok munkájukon közösen dolgoztak, sokszor évekig nem találkoztak személyesen, s ha találkoztak is, politikáról inkább már egyáltalán nem beszéltek egymással.
Kerényi nem foglalkozott olyan fajta társadalomelemzéssel, mint Szekfű, és végképp nem foglalkozott politikával. Nem úgy a politika, mert az annál inkább foglalkozott vele! Mindenki tudta róla, hogy hatalmas szellemi potenciál rejlik benne, s az ilyenekről szereti tudni a hatalom, végül is neki termel ez az atomreaktor, vagy az ellenségeinek.
Első találkozása a politikával még 1930 januárjára tehető, ekkor lett elege belőle, hogy a kor nagyformátumú és nagyhatalmú kutatója olyan végletesen és elvakultan erőlteti: „Mi a görög tanulmányoktól is elsősorban és főképpen magyar célú és magyar érdekű kutató munkát várunk, mert meggyőződésünk szerint ezt nemcsak a „vér szava” kívánja, hanem egy magasabb magyar szellemiség kiteljesülése is.” Kerényi ellentmondott neki, nem akarta leselejtezni a nem-magyar Homéroszt – el is vesztette a neki ígért pesti tanszékvezetői állást. Másodszor épp ellenkező előjellel találta meg a politika: Kállay Miklós, hogy javítson valamit Magyarország nyugati megítélésén, Svájcba küldte kultúrattaséi megbízással. Ugyan próbálja már megmutatni a nemzetközi közegben, hogy Magyarország mégse olyan náci fészek, amilyennek bizonyos törvényei mutatják. Mire aztán az 1943-as megbízásból hazajött volna, bekövetkezett a német megszállás, a lányát mint ellenállót Auschwitzba hurcolták, őrültnek kellett volna lennie, hogy ide jöjjön. Harmadszor azután 1948-ban foglalkozott vele a politika: Lukács György egy cikkében világossá tette, hogy Kerényinek most meg végképp nincs keresnivalója a demokratikus Magyarországon. S bár abban a pillanatban eléggé kétségbeejtő helyzetbe taszította ezzel Kerényit („csak azt mondhatom a jövőmre nézve, amit Széchenyi: a barátaim gondoskodni fognak arról, hogy ne haljak éhen”), valójában jót tett vele. Néhány év, s az érte rajongó, zseniális tanítványai mind bemocskolódva: Devecseri a Néphadsereg őrnagyaként hirdeti a sztálinista ideológiát, Trencsényi-Waldapfel munkásőr pisztolyát rakja ki a katedrára ókortudományi előadásai közben.
(Ez is egyfajta cancel-culture, selejtezési kultúra. Nekünk nem kell Kerényi, nem kellenek Hevesyék. Majd aztán nem kell Esterházy és a többi sem. Mennyivel építőbb mozdulatok, amikor Klebelsberg hazahívja és személyesen kíséri le Szegedre Szent-Györgyit, Berlinbe utazik, hogy szinte kézenfogva vezesse haza Bay Zoltánt, vagy 1932-ben állami ösztöndíjat ad Tellernek.)
Szekfű az általunk kipécézett évben (1948-ban) fejezi be moszkvai kiküldetését, s lesz azután országgyűlési képviselő és az Elnöki Tanács tagja. Hóman immár évek óta a váci fegyházban, s ott marad még három évig, egészen haláláig.
Miért lenne érdekes ilyen históriákról mesélni a diákjainknak? Fizikaórán? Matekórán? Isten bocsássa meg – a szövegközpontúságot egy-egy pillanatra félretéve – akár magyarórán is? Talán azért, amire Csányi Vilmos utal egy egészen friss interjújában:
„Igen, a családomban, amit a gyerek gondolt, azt támogatták, nem akartak valami mást ráerőltetni. Ahogy én sem erőltettem az én fiamra, és ő sem az övére. Ez egy családi kultúra, ami öröklődik. Ez egy normális állapot. Én csak azt tehettem, hogy felkészítettem arra, hogy ha majd vadonatúj dolgokkal találkozik, hogyan tegyen fel értelmes kérdéseket, és hogyan kezelje a válaszokat. Ez a maximum, amit tudok adni.” (Könyvesmagazin, 2021. július 20., Ruff Orsolya interjúja).
További felhasznált források:
http://fizikaiszemle.hu/archivum/fsz9308/pg9308.html
https://www.kfki.hu/~cheminfo/hun/teazo/konyvek/teller.html
https://st.llnl.gov/news/look-back/governor-ronald-reagan-visits-llnl
https://higherlogicdownload.s3.amazonaws.com/APS/a05ec1cf-2e34-4fb3-816e-ea1497930d75/UploadedImages/Newsletter_PDF/october11.pdf
https://www.kentuckycan.uky.edu/your-gifts-at-work/uk-philanthropy-news/mchargue
https://de.wikipedia.org/wiki/Karl_Ker%C3%A9nyi
http://beszelo.c3.hu/cikkek/egy-halalhir
https://konyvesmagazin.hu/nagy/csanyi_vilmos_open_books_etologia_jarvany_kutya.html
