Október 23.
Kapisztrán Szent János áldozópap olasz származású ferences pap, hitszónok, a nándorfehérvári ütközet egyik hőse.
Giovanni de Capestrano 1386. június 24-én született a dél-itáliai Capestranóban. Jogot tanult, nagy karrier állt előtte. Perugiában volt bíró volt, ragyogó állása birtokában eljegyzett egy nápolyi grófi családból való leányt, ám ekkor fordulat következett be az életében. A Perugia és Malatesta közti háborúban elfogták és börtönbe vetették. Megkísérelte a szökést, de ismét elfogták; ekkor változott meg a lelke úgy, hogy később a megtérését látta benne. Teljesen szakított a világgal, felbontotta az eljegyzést, s 1416-ban belépett a ferences rendbe, mégpedig az akkor újonnan induló obszervánsok közé.
Minden tehetségét és erejét Krisztus ügyének és a ferences rend megújításának szentelte. Ezekben az évtizedekben ugyanis komoly küzdelem folyt azért, hogy a ferences rendnek legalább egy része a Szent Ferenc által adott szigorú regula szellemében éljen, és el ne veszítse minden hitelét az Egyház és a hívők előtt. János először személy szerint élte az ősi ferences életformát, majd törvényhozója lett az obszerváns irányzatnak. IV. Jenő pápával ő alkotta meg az obszerváns szabályzatot, és mindent megtett annak érdekében, hogy egész Európában meghonosítsa. Ahol csak megfordult, megreformálta a kolostorokat vagy új közösségeket alapított, amelyek aztán az obszerváns szellemben éltek. S éppen ez az obszerváns mozgalom volt az, amely a hívők körében feléledő vallásos érdeklődést újra az Egyház hatáskörébe tudta vonni.
Kapisztrán János hívta újra életre a vándorprédikátorságot; ő és rendtársa, Sienai Szent Bernardin voltak a legeredményesebb missziós népszónokok.
Kapisztrán János negyven éven át prédikált. Prédikációinak idegen nyelvterületeken is nagy hatása volt, noha beszédeit fordítani kellett, mert csak olaszul és latinul tudott. Itálián kívül bejárta Németországot, Morvaországot, Ausztriát, Lengyelországot és hazánkat is, népmissziókat tartva.
Prédikációi egy része írásban ránk maradt, részben a hallgatók feljegyzéseiben, részben tőle magától. Mindig a keresztény dogmatika lényeges témáiról beszélt, amelyek körül annyi zűrzavar volt a lelkekben. Stílusa egyszerű, de képekben nagyon gazdag. Csodálatra méltó, hogy vándorprédikátor élete során honnan volt ideje az íráshoz. Közben levelezett is, és e levelekből hétszáz meg is maradt.
Egy nürnbergi polgár feljegyezte a szent napirendjét: „Hajnal előtt kel. Elmondja a matutinumot, a laudest, a primát és a terciát, ezután misézik. Ennek végeztével latinul beszédet intéz a néphez. Utána a tolmács, amennyire képes, lefordítja a népnek, amit mondott. A beszéd végeztével visszatér rendjének kolostorába. A szexta és a nóna elvégzése után betegeket látogat. […] Ezután ebédel. Végül fogadja azok látogatását, akik hozzá jönnek. Ezután elmondja a vesperást, és visszatér a betegekhez, ezeknél marad késő estig. Végül a kompletórium és más kedves imádságai elvégzése után nyugalomra tér. Nyugalma rendkívül rövid, mivel az álomra csak kevés időt szán. A Szentírás könyveinek tanulmányozására még szakít egy kis időt.”
Életrajzírói szerint gyalog és mezítláb tette meg hosszú útjait. Ha aludt, ágya a puszta föld, vánkosa egy kő vagy egy darab fa volt. Három-négy órát aludt mindössze. Napjában csak egyszer étkezett, s akkor is oly keveset, mint egy gyermek. Húst harminchat éven át nem vett magához. Állandóan vezeklőövet viselt, s még pápai nuncius korában is térden állva szolgálta ki testvéreit.
Valóban, Kapisztrán János pápai tanácsadó és pápai legátus is volt. A magyar rendek először 1452-ben hívták Magyarországra, hogy hirdesse Isten igéjét. Mikor Kapisztrán a frankfurti birodalmi gyűlésen Magyarország megsegítéséért küzdött, ígéretet tett, hogy személyesen is eljön hozzánk. Ekkor kezdte hangoztatni felismerését, hogy Magyarország megsegítésén múlik Európa és a kereszténység jövője a török veszedelem miatt. Írt a burgundi fejedelemnek, a pápának és a császárnak, hogy késztessék összefogásra az uralkodókat. Ő maga pedig elindult Magyarország felé. 1455 májusában a Zala megyei Lendva közelében lépte át a határt, és július elsején érkezett Győrbe, az országgyűlésre. Itt kapta kézhez az új pápa, III. Kallixtusz levelét, amelyben megbízta, hogy hirdesse meg a török elleni keresztes hadjáratot.
Ebben igazi támogatást csak a magyar néptől és a szent életű Hunyadi Jánostól kapott. A következő év júliusában, mikor már nyilvánvaló volt, hogy a szultán Nándorfehérvár felé közeledik, 60 ezres sereg gyűlt össze. Valamennyi katona Kapisztrán János gyújtó szava és hite hatására indult hadba.
A két Jánost, Hunyadit és Kapisztránt barátság kötötte össze, hadi téren Hunyadi műve, lelkileg Kapisztráné a nagy nándorfehérvári diadal (1456. július 21–22.), melynek emlékére III. Kallixtusz elrendelte a déli harangszót és Urunk színeváltozásának ünnepét.
II. Mohamed Európa elleni nagy támadása a nándorfehérvári csata után összeomlott, Magyarországról is jó hetven évig távol maradt ezt követően a török.
Mindkét hőst, Kapisztrán Jánost és Hunyadi Jánost is a harcterek járványa, a pestis vitte halálba még a győzelem évében.
Kapisztrán Szent János 1456. október 23-án halt meg az újlaki kolostorban. Itt is temették el. Sírhelyét 1717-ben feldúlták, testének nyoma veszetett.
1690-ben avatták szentté; ünnepét 1890-ben vették fel a római naptárba, március 28-ára. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-ben az ünnepet áthelyezték halála napjára, október 23-ára.
A magyar honvédségnek hivatalosan is védőszentje volt 1945-ig. A Katonai Ordinariátus védőszentje.
Évtizedes hagyomány, hogy október 23-án, Kapisztrán Szent János liturgikus emléknapján hivatalos magyar küldöttség vesz részt a szent szülőhelyén, Abruzzo tartomány Capestrano városában a polgári és egyházi ünnepségeken. A hagyomány megteremtése Mihályi Géza ’56-os forradalmár, a menekült magyar diákok szövetségének elnöke nevéhez fűződik.
Október 25.
Szent Mór püspök
A 11. századi pécsi püspökről nem írtak legendát, vagy ha igen, az nem maradt ránk. Az egyéb irodalmi emlékekben szétszórva található adatokból mégis kirajzolódik előttünk alakja.
A hagyomány szerint Mór magyar szülőktől született 1000 körül. Saját megjegyzése szerint, ahogy az Szent András és Benedek legendájában olvasható, Szent István uralkodása elején iskolás gyermek volt Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. 1030 körül már a kolostor apátja volt, s ebben az időben történhetett a király és Szent Imre nevezetes látogatása, mely után 1036-ban István király akarata kiszólította őt a kolostor csendjéből, és a pécsi püspökség élére állította.
Az 1046-os lázadás alatt, amely Szent Gellért és több püspök életét követelte, Mórnak nem esett bántódása. Egyike volt a három püspöknek, akik Székesfehérváron megkoronázták András királyt. 1055-ben Mór tanúként aláírta a tihanyi alapítólevelet, mellyel I. András újabb bencés apátságot hívott életre. 1064 húsvétján püspöki székvárosa nevezetes esemény színhelye lett: a hercegek kibékülése után Géza személyesen helyezte a koronát Salamon fejére, Mór püspök pedig Salamonnak ajándékozta András remete ciliciumának egy darabját. Nem sokkal ezután Mór első magyar íróként – természetesen latin nyelven – megírta a két szent remete, András és Benedek életét. 1070 körül halt meg, valószínűleg Pécsett.
Emberemlékezetet meghaladó, folyamatos tiszteletét a Szentszék 1848. július 22-én hivatalosan is jóváhagyta. A bullában IX. Piusz pápa a következőket írta: „Életének nyilvánvaló szentsége halálától fogva méltán részesült a hívek részéről nyilvános egyházi tiszteletben: bár a régi kort sok homály fedi, bár az országot ért sok csapás folytán a régi magyar egyház emlékei csaknem mind hiányoznak, a történelemből és a hagyományokból ennyi világos. Azt pedig, hogy a tisztelete mindmáig fennállt, bizonyítja mindazoknak az íróknak egybehangzó tanúságtétele, akik Mórról úgy emlékeznek meg mint boldogról és szentről. Hozzájárul ehhez, hogy képét nem egyszer festették meg szent fölirattal. Vannak 1499-ből való misekönyvek, melyek Mór dicséretét zengik, a martirológiumokban is szerepel a neve. Vannak tetteiről és rendkívüli életszentségéről tanúskodó kommentárok. Mindezeket mérlegelve és igazolva, látván Boldog Mór emberi emlékezetet meghaladó nyilvános és egyházi tiszteletét, Pécs püspöke [akkor Scitovszky János] alázattal kérte, hogy ez a tisztelet annak rendje és módja szerint jóváhagyást nyerjen.”
Ez a pápai jóváhagyás vetette meg Szent Mór újkori tiszteletének alapját. Egy év múlva a püspök körlevélben jelentette be: „IX. Piusz pápa Mórnak, a 11. századi pécsi püspöknek nyilvános tiszteletét elrendelte és életbe léptette. Szent Mór hitvalló és püspök egyházi ünnepét évente az egész Pécsi Egyházmegyében a szerzetestemplomokban is szentmisével és zsolozsmával október negyedik vasárnapján kell megülni.” Az ünnepet 1913-ban rögzítették október 25-re.
XI. Piusz pápa 1925. december 4-én a Pécsi Egyházmegye társvédőszentjévé nyilvánította Boldog Mórt. A Martyrologium Romanum 2002. évi kiadása szentnek nevezi, ezért a „szent” jelzőt használjuk a magyar kalendáriumban is.
Szent Imre legendája így beszéli el Mór kiválasztását a püspökségre:
„Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből a fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kinyilatkoztatás mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után.
Ezt – bár a többiek is észrevették – Szent István király szótlanul csodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt.
Ó, minden erényt felélesztő Kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! Ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté:
Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, s Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király azonban odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte.
Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reménykedve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.”
Október 28.
Szent Simon és Szent Júdás Tádé apostolok
Arra a két apostolra emlékezünk október 28-án, akikről a tizenkettő közül a legkevesebbet tudunk az Újszövetségi Szentírásból.
Simon és Júdás szerepelnek az apostolnévsorokban (Mk 3,18; Mt 10,4; Lk 6,15; ApCsel 1,13). Lukács Simont „Zelótá”-nak nevezi, ebből arra következtethetünk, hogy Simon korábban a fanatikusan Róma-ellenes párthoz tartozott. Máté és Márk a buzgó melléknévvel említik őt, ez szintén a zelóták harcos pártjához való tartozására utalhat. Júdást Máté és Márk Tádénak nevezik, amely azt jelenti: bátor.
Simonról négyszer tesz említést a Szentírás, mindannyiszor az ifjabb Jakab és Júdás Tádé társaságában, akik Jézus rokonai voltak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy Simont is rokoni szálak fűzhették Jézushoz. A hagyomány azt is tudni véli, hogy idősebb és ifjabb Jakab után Simon volt Jeruzsálem harmadik püspöke, aki sok térítő útja után magas kort ért meg.
Szent Jánosnál olvassuk, hogy „Júdás, nem a karióti”, felteszi Jézusnak a kérdést: „Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat és nem a világnak?” (14,22). A válasz látszólag megkerüli a kérdést, de lényegében érinti a tanítványok hivatását és Jézushoz való kapcsolatát: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, és Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.”
Legendájuk szerint a két apostol együtt lett vértanú Perzsiában. Simon ereklyéi Rómában, a Szent Péter-bazilikában és a franciaországi Toulouse-ban találhatók. A kelmefestők és a tímárok, valamint a favágók védőszentje, mivel a hagyomány szerint kettéfűrészelték. Júdás Tádét agyonverték. Ereklyéi szintén a Szent Péter-bazilikában, valamint Franciaországban, Reimsben és Toulouse-ban találhatók. A kőművesek, tímárok, vésnökök védőszentje, és oltalmát kérik reménytelennek látszó ügyekben, tanácstalanság idején, valamint elveszett dolgok megtalálásához.
Ünnepüket a Jeromos-féle Martirológium október 28-ra teszi. Rómában a 9. századtól ünneplik őket.
A legenda szerint Júdás Tádé gyógyította meg az edesszai istenfélő királyt, Abgárt. Mikor az apostol megjelent a király előtt, mennyei fény sugárzott az arcáról. A király azonnal boldogan megvallotta hitét az Isten Fiában, Júdás pedig fogta a magával hozott kendőt, Veronika kendőjét, amelyen Jézus arca volt látható, betakarta vele a leprában szenvedő király arcát, és az mindjárt visszanyerte egészségét. A király halála után, 57 körül, a kendőt befalazták a városfalba a nyugati kapunál, elrejtve fia elől, aki üldözte a városban a keresztényeket. Ezt Caesareai Euszebiosz püspök írta meg a 4. században, de a legenda többféle változatban is fennmaradt.
Perzsiában a béke hírnökeivé vált a két apostol, Simon és Júdás, miután megjövendölték, hogy a pogány papok által megjósolt hosszú háború nem fog bekövetkezni. Miután a béke bizonyossá vált, a herceg máglyára akarta vettetni a pogány papokat a hazugságuk miatt, Jézus tanítványai azonban így könyörögtek: „Mi nem azért küldettünk, hogy élőket megöljünk, hanem hogy holtakat életre keltsünk!” E magatartás híre eljutott a király fülébe is, és elrendelte, hogy a két apostol szabadon működhet országa területén.
Ők miután bejárták már az egész országot, eljutottak egy városba, melynek népét ellenségeik feltüzelték ellenük. Elfogták és a pogány templomba hurcolták őket. Akkor megjelent nekik az Úr angyala, és mindkettőjüket választásra szólította fel: vagy azonnal meghalnak mind, akik ellenük támadtak, vagy ők lesznek vértanúk. Mindketten a vértanúságot választották, de csodajelet kértek, hogy megtérjenek az emberek. Azt kérték, hogy csillapodjon le a tömeg dühe, és mindegyik gonosz lélek zúzza szét a saját bálványát. Mikor a bálványképek mindenki szeme láttára darabokra törtek, a pogány papok rárohantak az apostolokra, és megölték őket.
Lukács evangélista Simont buzgónak nevezi, mert zsidó öntudatának, vagyis Istennek, az Ő népének és az Ő törvényének buzgó ápolásával tűnt ki. Simon tehát Máté ellentéte volt, aki mindezeket semmibe véve adószedőként tisztátalan foglalkozást űzött. Kézzelfogható jele ez annak, hogy Jézus a legkülönbözőbb társadalmi és vallási rétegekből hívja meg tanítványait, minden előítélet nélkül. Őt az ember érdekli, nem a társadalmi helyzet. Jézus tanítványi körében mindannyian – még ha ennyire különbözőek is – együtt éltek, mivel a Mester személye egyesítette őket. Lecke ez számunkra is, akik gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a különbségeket és az ellentéteket hangsúlyozzuk, megfeledkezve arról, hogy Jézus Krisztusban megadatott nekünk a konfliktusok elkerüléséhez szükséges erő.
Júdás Tádénak tulajdonítható az Újszövetség egyik levelének szerzősége. Levele arra figyelmeztet, hogy a korunkban felbukkanó kísértések és szellemi áramlatok között megőrizzük hitbeli öntudatunkat. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy ehhez erőre, érthetőségre és bátorságra van szükségünk a világ ellenállása közepette.
Szent Simon, a buzgó és Szent Júdás, a bátor korunk hősei a vallási gyakorlatokban megmutatkozó langyosság és a hit megvallásában tapasztalható félelem időszakában. Miért tudunk róluk ilyen keveset? „Az a leghelyesebb – válaszol Le Nain de Tillemont francia történész –, ha kíváncsiságunkat ebben az esetben alárendeljük az isteni bölcsességnek, amely »elrejti« előlünk a legnagyobb szenteket azért, hogy mi magunk is megtanuljunk »elrejtettségben« maradni, hogy annál jobban »megismertessük« másokkal Istent.”
(Részletek XVI. Benedek pápa 2006. október 11-ei katekéziséből)
