Tanár úr kérem

Ildomos ma Karinthyt tanítani? Nem kellene legalább a kötelezők közül kivenni? Úgyis mindig arra panaszkodnak a tanárok, hogy túl sok az „anyag”, a Karinthy meg helyenként legkevésbé sem píszí. Poénjai rendre kimerítik a gyermekbántalmazás kategóriáját: a tanár megalázza a diákot, nevetségessé teszi, megfélemlíti. Szerencsére mai iskoláinkban ilyesmi már nem fordulhat elő. Aki ma némileg nevetség tárgya az osztályban, az biztosan nem a diák. Ide vezetett a folytonos izgágaság és örökös elégedetlenség, a savanyú fanyalgás és a nagyok dolgába való szüntelen belekotyogás. Pénzt nem termel, de szívná le a kasszát, amit mások fáradságos munkájukkal feltöltenek? NB-III-as csapatban focizik, foghíjas társaságban, ahonnan az életrevalóbbak már rég elpályáztak, s mégis okoskodik? Ha Karinthy élne, ma talán erről a maradékról írna szatírákat, nem a diákokról. Arról, akinek semmi se jó, s aki azt hiszi, már államügyekhez is ért, mert valaha szigorlatozott történelemből. Miben lelhet cseppnyi vigaszt, aki benne ragadt ebben a lepusztult csapatban? Merre lenne az előre? Szökjön? Maradjon? Várjon, s azután majd kapcsolja le a villanyt?

SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Irinyi Sándor (1840-1893): Thury György halála (wikipédia)

Találkoztam egy fiatalemberrel. Nem épp karinthys helyzetben: katolikus templomban voltunk, évnyitó misén, úgynevezett Veni Sanctén. Aprócska ovis székeket állítottak fel a padsorok előtt, közvetlenül a szentély lépcsőjéhez tapasztva őket, azokon ültek az új elsősök, s valóban olyan aprócskák voltak, mintha még ovisok lennének. S talán ezért is szúrt szemet a fiatalember, mert ő meg eléggé magas volt, majdhogynem langaléta. Magas, sovány, az a kákabélű fajta. És valahogy olyan esetlen volt, ahogy újra meg újra lehajolt a picinyekhez: fel-felszedte a földre esett ünneplős kardigánokat, fülükbe súgott: előre nézz, ne beszélgess, a Himnusznál meg a kezüket igazgatta, hogy tartsák szépen maguk mellett. S ennek a hajladozó, esetlen fiatalembernek a képe valahogy belém vésődött, s azóta is kísért. Egy vízió lett belőle, s valahogy ebben a képben sűrűsödik össze nekem azóta minden, amit ennek az NB-III-as tanártársadalomnak a sorsáról gondolok, s amit siratok bennük – amit siratok magunkban. 

Ezek az erős látomások mindannyiunk életében fontosak, és a közösségek, akár nemzetek sorsában is jövőt befolyásoló tényezők tudnak lenni. Harari ír róla sok okosat, hogy az erős és győztes államok mindig az erős víziókkal tudták összerántani és egyben tartani a lakosságukat. Erős és kötelező vallási kultusszal. Erős nemzeti öntudattal. Valós vagy alaptalan büszkeséggel.

Annak idején a magyar millennium híres víziója Beöthy Zsolt irodalomtörténetének bevezetőjéből indult hódító útjára. Bizonyára kívülről tudta Karinthy is, Ady pedig egyenesen ennek pandantját írta meg Az eltévedt lovasban. „Az ősidők homályából – írja Beöthy – egy lovasember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a Volga melléki pusztán nyugodtan áll és figyel… Nyugodt; nem fél és nem képzelődik… a messze pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat… A többiekért vigyáz és el van szánva mindenre… Várja a jövendőt és érzi, tudja, hogy a közös ügynek az ő erejére is szüksége lesz. Lelke ennek az erőnek érzetével s a fajtájához való ragaszkodással van tele.”

S most meg itt van ez a fiatalember, sehol egy ló, sehol a dicső harcosok. Hajladozik az ovisok közt, kardigánokat szedeget. Zavarban van ott elöl: sztárügyvéd apukák, nagyvállalkozók figyelik hátulról, kicsit tán furának is találják ezt a gondoskodó mivoltát, mit sürgölődik ez olyan odaadóan a kicsinyek körül. Zakója kopottas, tekintete réveteg: meg kéne már nősülni harmincöt évesen (ez is fura, hogy még nem tette), de hát az albérletre mégse alapozhat családot, talán a CSOK-nak kéne utánanézni, na de most épp elég ez a portfólió-dolog, esténként majd nekifekszik, ha már beírta az e-naplóba az összes hiányzót meg az összes óráját. Talán akad majd magántanítvány. Az igazgató tavaly is rendes volt: karácsonykor is szerzett nekik valahonnan egy kis extra pénzt, meg év végén is vagy húszezret, jól is jött, a legjobbkor. Hátha kialakul… A Ped-II. már emberibb egy fokkal. Meg hála istennek öregszik is, hamarosan lóugrásban léphet előre a bértáblán, ha nem is olyan kackiásan, mint Beöthy volgai lovasa.

Mit keresel még itt, te fiatalember? – kiáltanám oda neki. Mire vársz? Annyi társadnak sikerült már, neked is sikerülni fog, csak vágj bele valamibe – akármibe. Mi tart itt? Mit remélsz? Tanultál biológiát, mehetnél a hűvösvölgyi lovardába, gyönyörű jószágokat csutakolni, kengyelt igazítani a még gyönyörűbb hölgyek csizmája alá. Hisz úgy szeretted gyerekkorodban a lovakat! Hol a Karinthy-féle álom beteljesítése?

Mi tartja itt csakugyan? Az a lelki erő hiányozna belőle, amit Beöthy olyan biztos szemmel detektál a volgai lovasban? Az elszánás? Az ismeretlennel való szembenézés bátorsága? Vagy nem az erőn múlik, hanem a lelkén csakugyan? De az meg micsoda voltaképpen? Tán már nyolcszor is elhangzott a szó a misén, amíg ő a kardigánokat szedegette, de ha megkérdeznék tőle vagy a diákjaitól, bizony nemigen tudná megfogalmazni egyikük sem. Pedig mégiscsak így lesz: a lélek tartja itt. A lelke szerint él, mint Tolsztoj parasztja.

Thomas Vinterberg tanárokról szóló filmje is a lélek dolgai körül forog, pedig olyan messze van a vallás az ő hideg és racionális skandináv világuktól, mint a volgai lovas a mi fiatal tanítónktól. S mégis a lélek körül forog a kiégett tanárokról szóló film, és Kierkegaarddal röntgenezi át a válságukat, talán a legerősebb Kierkegaard-művet tolva oda a vodkásüvegek közé: A szorongás fogalmáról (Begrebet Angest, 1844)

Kierkegaard azt mondja a mi szegény tanítónkról – bár ő maga mit sem tud erről, mert olvasni már végképp nincs ideje -, hogy testből és lélekből áll, s ezt a kettőt a tudatnak (a szellemnek) kell össze-koordinálnia fáradságosan, mert épp az ellenkezőjét akarja mind a kettő, mint a másik. De a fiatalember aligha hinne Kierkegaardnak, ha olvasná őt, hiába is gyakorló katolikus, és nem nagyon érinti meg a szertartásban emlegetett szó sem, pedig időközben már kilencedszer is elhangzott. Miféle lélek? Az meg mi a bánat? Hol van? És mit csinál? Az idegrendszerünknek van egy magasabb működése, miféle lelket kellene még odaképzelnünk harmadiknak? Csak beszélnek róla, de ki tudna erről bármit is a spekulációkon túl? Ki látta már a lelket? Ki mérte le a súlyát? 21 gramm? Ugyan már, városi legenda.

De akár tud a lelkéről, akár nem, mégis az tartja itt a fiatalembert, s az veszi rá, hogy tovább húzza az igát, s ne sértődjön meg végletesen akkor se, ha a Pethő-mama beüzen, hogy valami szakkört azért mégiscsak tarthatna délutánonként, mégis hogy jutna előre az ő tehetséges Fruzsinája, ha semmit se foglalkozik vele a tanár úr? 

Igen, a fiatalembernek Kierkegaard szerint nagyon is van lelke, és az itt a bűnös, az horgonyozza ide, ebbe az NB-III-as csapatba. Jól teszi, hogy nem tud róla és nem töpreng ezen: végtelenül korszerűtlen fogalom a lélek, arról a spiritiszta szubkultúráról meg, ami az aura meg az erő küldése körül forog, végképp jobb nem tudnia. A volgai lovasnak még lehetett tudása a lélekről. „Tudja, hogy a közös ügynek az ő erejére is szüksége lesz”, írja Beöthy, s éppen ez az, amit a fiatalember legkevésbé sem tudhat. Nem, ő inkább csak tehertétel a közös ügyön, csak viszi a pénzt, a szekér nem neki köszönhetően halad. 

„Fáj, bár nem tudja, mi” – írja Madách a társadalom no-name homokszemeiről az egyiptomi színben. S így van a mi fiatalemberünkkel is: a kierkegaardi szorongás járja át, a tárgyatlan és névtelen félelem. Mert ez fáj neki valójában, nem a pénz. Hanem a feleslegessége, a kapitalizmus menetoszlopából való félrelököttsége. Nem csupán felesleges a nagy építményben, hanem éppenséggel tehertétel, szükséges rossz, bosszantóan nagyösszegű rubrika még így is. Túl sok van belőlük még most is. A Dárius kincse se lenne elég ennyi éhes száj etetéséhez.

Egyszer történelemórán kellett helyettesítenie, a végvári harcok volt a téma. Akkor jött rá, hogy milyen prózai nehézségek vegyültek már a 16. században is a hősi harc patetikus nagyjelenetei közé. Csatába küldték a végváriakat, majdhogynem a biztos halálba, de a bérüket legtöbbször egyáltalán nem tudta az állam kifizetni. „De ha a falvakat mind másnak osztják — írja elkeseredett levelében a fonyódi kapitány valamikor 1560 körül —, őfelsége a végházat is adja másnak, mert látja Isten, énnékem nincs mivel tartanom, teljességgel kifogytam belőle”. De persze mégiscsak tartotta azért, még akkor is, amikor Szigetvár elesett. Mondjuk ő volt az utolsó bolond, aki még tartotta: mikor harminc év éhenkórász várvédelem után meghalt, többé már senki sem tartotta, hanem az is a töröké lett.

Miért maradt meg az ócska várban a fonyódi kapitány? És miért marad meg az osztályteremben ez a réveteg fiatalember? Lehetne jól fizetett coach egy multinál. Vagy lovász. „A lélek mélyéből fakadó elköteleződést sosem tudom maradéktalanul megindokolni” – olvashatjuk az Ahol otthon vagy című nagyszerű kötetben. S talán a fiatalember is ezért lenne tanácstalan, ha meg kellene mondania: miért. Meg a fonyódi várkapitány is. Mert döntésük a lélek mélyéből fakadt, s nem fordítható le a haszonelvű közeg bináris nyelvére. S ezért van az is, hogy szorong, s átjárja az Angst, dánul: az Angest. Mert miközben a lelke idecövekeli, az értelme szüntelen sürgetné: fuss, menekülj innét, akárhová!

Melyikre hallgasson? Talán ezen töpreng, míg a mise végén az ajtó felé araszol. Megáll egy pillanatra a félreeső freskó előtt, szórakozottan nézi az Izsák feláldozását. Talán a jövő nemzedékek elvesztése jár az eszében? Vagy mégis ismeri Kierkegaardnak az ijesztő jelenetről írott sorait? „A kötelesség éppen Isten akaratának a kifejezése.” Nem tudjuk, mi jár a fejében. Odakinn mindenesetre jobbra fordul, az ódon iskolaépület felé. Köszön a portásnak, megy hátrafelé a széles, sötét folyosón. Szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat. A Hősöm lépdel ott. Paripa és fegyver nélkül, mégis elszántan.