A hét szentjei

November 22.
Szent Cecília szűz, vértanú

Cecília ókeresztény szent, a szolgálatban hűséges, a szenvedésben diadalmas volt. A középkor végétől a tizennégy segítő szent egyike, az egyházi zene patrónája. 230 körül halt meg, ünnepét a 6. század óta november 22-én ülik

Legendája szerint Cecília a 3. században élt, előkelő családban született. Kora ifjúságában szüzességet fogadott, azonban szülei egy Valerianus nevű ifjúhoz kényszerítették. Cecília a nászéjszakán rábírta férjét, hogy ne érjen hozzá, azt mondta, egy angyal őrzi tisztaságát. Valerianus kíváncsi volt Cecília „titokzatos jegyesére”. A keresztséget is vállalta felesége kedvéért: megkereste a keresztényüldözés miatt rejtőzködő I. Orbán pápát, aki megkeresztelte őt. Hazatérve meglátta felesége őrangyalát, aki liliomból és vérvörös rózsából (a szüzesség és a vértanúság jeleiből) font koszorút helyezett mindkettőjük fejére.

A csoda hatására Valerianus öccse, Tiburtius is megkeresztelkedett. A fivérek eltemették azokat a keresztényeket, akiket Turcius Amalchius prefektus idejében öltek meg. A történtekről értesülve Róma prefektusa egy tisztjével elfogatta őket. A két fiatalember hite láttán a tiszt, Maximus magára vállalta a felelősséget, késleltette a kivégzést, és házába vitte őket. Megtért, és családjával együtt megkeresztelkedett. Maximus, Valerianus és Tiburtius együtt haltak vértanúhalált.

Ezt követően Cecíliát is elfogták. Kivégzése előtt megtérítette az őt kísérő katonákat és tisztjüket. A per folyamán oly bátorságot tanúsított, és olyan meggyőződéssel védte a hitét, hogy hatására sokan megtértek. Amikor a prefektus felelősségre vonta, így tett hitvallást: „Én nem halok meg, hanem csak elváltozom. Port adok az arany fejében. Ha nektek valaki aranypénzt kínálna cserében ugyanolyan súlyú rézpénzért, vajon nem kapnátok-e az alkalmon, és nem mondanátok-e el rokonaitoknak is, hogy ők is részesei lehessenek egy ilyen nagyszerű cserének? Jézus Krisztus, a mi Istenünk ilyet ad nekünk; amit neki ad az ember, azt ő kimondhatatlanul értékesebbre cseréli.” 

Sok gyötrelemnek vetették alá: először saját fürdője forró gőzével végezték volna ki, de a tűz kialudt; majd forró olajban akarták megölni. Végül kard általi halálra ítélték, de a hóhér három csapással sem tudta lefejezni, megsebesítve hagyta ott. Barátai karjai közt halt meg.

A 4. században templomot építettek Cecília tiszteletére azon a helyen, ahol egykor Valerianus és Cecília trasteverei háza állt. A legenda szerint a szűz látomásban maga mutatta meg pápának, hol van a sírja. A pápa ezután 321-ben vitette át holttestét a templomba. 1559-ben felnyitották sírját, és testét teljesen épen találták, abban a helyzetben, ahogyan Stefano Maderno híres szobra ábrázolja.

Cecília a középkor végén került a tizennégy segítő szent közé. Egy fordítási hiba következtében – mely szerint az esküvőjén ő maga játszott az orgonán – lett a szent zene védőszentje. Ünnepének egyik antifónája: „Zengő hangszerek kíséretében Cecília egyedül az Úrnak énekelt, mondván: legyen az én szívem szeplőtelen, hogy ne rendüljek meg.”

A 6. század óta ábrázolják a vértanú nők sorában. Kezdetben attribútum nélkül, majd kereszttel, a vértanúk koronájával, mécsessel vagy fáklyával, galambbal, karddal, a 15. század végétől pedig – főleg a holland és kölni festők kis orgonával kezdték festeni. A 16. századi és a barokk képeken általában hangszeren játszik, énekel vagy angyali koncertet hallgat a szentek körében. Liszt Ferenc oratóriumot szerzett a tiszteletére.

Alakja a magyar néphagyományban a holdfoltokra adott magyarázatokban él: a holdban Szent Dávid hegedül, Cicelle meg táncol. E képzet a magyar nyelvterület középső részén (Mátyusföld, Csallóköz, Hont, Nógrád, Heves, Pest, Bács-Kiskun, Csongrád, Békés vármegyék, Torontál) volt ismert. Cecília és Dávid mint a mennyei muzsika (musica coelestis) képviselői kerültek össze a néphagyományban. Holdra kerülésüknek különböző népi magyarázatai ismertek.

November 23.
Szent Kelemen

A püspöknek orvosnak kell lennie – Szent I. Kelemen pápa és vértanú 

Római Szent Kelemen alakját valóságos Kelemen-irodalom fonta körül az ókeresztény korban, de a neve alatt fennmaradt írások közül csak egy tekinthető hitelesnek: a Levél a korintusiakhoz. Ez abból az alkalomból íródott, hogy 96 körül a korintusiak egy része föllázadt a presbiterek ellen, néhányat elmozdítottak tisztségükből, és újakat iktattak be helyettük. 

A levél írója nem nevezi meg magát, de olyan valaki, aki a római egyház nevében fordul a korintusi egyházhoz: „Isten Rómában lakó egyháza Isten Korintusban lakó egyházának…”

Kelemen szerzőségét nemcsak a 4. században író Euszébiosz tanúsítja, hanem már a 2. században is az ő levelének tartották. A korintusi püspök, Dionüsziosz 170 körül ezt írta Szótér pápának: „Ma ültük meg az Úr szent napját, ezen fölolvastuk leveledet, amelyet időnként továbbra is föl fogunk olvasni épülésünkre, ahogyan Kelemen hozzánk írt levelét is fölolvastuk.” A korintusiak tehát a szentmise keretében olvasták föl mind Kelemen, mind Szótér pápa levelét, ahogyan az apostolok leveleit volt szokás. A Kelemen által írt levél így került be az apostoli levélgyűjteménybe, s később innen másolták át a szentírási kéziratokba. Ezért hosszú időn át sugalmazott írásnak tekintették.

De ki volt tulajdonképpen a levél szerzője, Római Szent Kelemen? A történeti források személyére vonatkozóan nem egyeznek minden tekintetben. Iréneusz szerint Kelemen Szent Péter harmadik utóda volt Rómában. Jeromos szerint Péter rendelte utódjául. A 4. században Epiphaniosz a következőképpen próbálta összhangba hozni az egymástól eltérő adatokat: Kelement valóban Péter rendelte utódjául, de ő a békesség kedvéért Linus javára lemondott. A Kelemen-regény, amelynek utolsó változata szintén a 4. századra tehető, azonosítja Római Szent Kelement Domitianus császár unokaöccsével, Flavius Titus Clemensszel, aki konzuli méltóságot is viselt. A Kelemen vértanúságára vonatkozó adatok szintén a 4. századból valók. Origenész azonosnak tartotta a Fil 4,3-ban szereplő Kelemennel, s így nemcsak Szent Péter utóda, hanem Szent Pál tanítványa és munkatársa is lett volna. Egyébként Origenész az egyetlen őskeresztény szerző, aki Kelement zsidókereszténynek mondta. A korintusiakhoz írt levél elárulja, hogy Kelemen kitűnően ismerte az Ószövetséget, sokszor idézi is. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ismerhette Szent Pétert és Szent Pált; valószínűleg 92 és 101 között volt Róma püspöke.

Kelemen minden bizonnyal előkelő római családból származott. Szülei elszakadtak egymástól, s a család, amelyben még egy ikerpár született, teljesen szétszóródott. Kelemen már felnőtt, amikor elindult, hogy megkeresse övéit, de közben a bölcsességet kereste, mert kora gyermekkorától fogva foglalkoztatták az élet értelmének kérdései. Végül elérkezett a keresztényekhez, találkozott Szent Péterrel, és csatlakozott hozzá missziós útjain. A történet azzal végződik, hogy Kelemen Péter utódja lett.

Passiója szerint, amelyet a 4. században írtak, Traianus császár a Krím-félszigetre száműzte, ahol sok kereszténnyel együtt márványbányában dolgozott, végül a tengerbe fojtották.

Rómában hamarosan kialakult a tiszteletét őrző hely is. Egy ősi háztemplomnak a tulajdonosát Kelemennek hívták. A 4. században a két név viselőit azonosították, s az egykori háztulajdonos eltűnt a szent pápa mögött. Kelemen nevét a szentmise római kánonjába is fölvették. Ettől kezdve az irodalom, az egyházi művészet és a liturgia együtt magasztalta a vértanú pápát.

A középkor elején hazatértek ereklyéi is: Cirill és Metód, akiket a bizánci császár 860-ban a Krím-félszigetre küldött misszióba, Kerszonban megtalálták Kelemen maradványait, és később magukkal vitték Rómába. A már meglévő bazilika fogadta be ereklyéit, melynek mai altemplomában a középkori freskók beszélik el a szent pápa történetét, ahogy a hagyományban megformálódott.

A korintusiakhoz írt leveléből (amelyet az Ókeresztény írók második kötetében magyarul is olvashatunk) kitűnik a szent római püspök apostoli tanítása.

A Kelemen-regény azzal végződik, hogy Szent Péter utódává teszi Kelement, és így beszél híveihez: „Mivel közel van már az én halálom napja, Kelement teszem meg püspökötöknek. Rábízom a hivatalomat, átadom neki a kötés és oldás hatalmát, hiszen ismeritek az Egyház rendjét. Reá hallgassatok, és legyetek benne biztosak, hogy aki megszomorítja az Igazság Tanítóját, Krisztus ellen vét, és megharagítja Mindenek Atyját. (…) A püspöknek orvosnak kell lennie, azaz nem viselkedhet vadállat módjára.”

A legenda szerint Kelemen életének utolsó szakaszát száműzöttként a Krímben töltötte egy márványbányában. Kétezer keresztényt talált ott, akik hozzá hasonlóan kényszermunkára lettek ítélve. Panaszkodtak, hogy nagyon messzire kell vízért járniuk. Ekkor Kelemen a többiekkel együtt imádkozni kezdett vízért. S íme, meglátott egy Bárányt, a lábával kapart egy helyen. Kelemen odament, és a megjelölt helyen szerszámát belevágta a földbe. Olyan bővízű forrás fakadt, hogy patakként folyt tovább. A környék lakói úgy megrendültek az eseménytől, hogy megkeresztelkedtek. Amikor ez a császár tudomására jutott, elrendelte, hogy kössenek követ Kelemen nyakába, és fojtsák a tengerbe.

Miután vértanú lett, a legenda szerint a tenger több mérföldre visszahúzódott, hogy a hívek a holttestét kivihessék a szárazra. A hullámok mint márványmauzóleum vették körül a szent testét.

November 23.
A harccal együtt jár a bátorság – Szent Kolumbán apát

Az Egyház november 23-án egy ír szerzetesre emlékezik, aki bejárta egész Európát: Szent Kolumbán Angliában, Bretagne-ban, a Rajna völgyében, majd Lombardiában hirdette az Igét.

Monostorokat alapított, melyeket szigorú regulával vezetett. Kora kiemelkedő apostolának tartották, aki új lendületet adott a lanyhuló keresztény életnek. Észak-Olaszországban, a bobbiói kolostorban halt meg 615-ben. Földi maradványait az ottani székesegyház kriptájában őrzik. Az 1940-es években avatták szentté.

„Ha elveszed az ellenfeleket, nincs többé harc,
harc nélkül pedig nincs győzelmi koszorú.
A harccal együtt jár a bátorság,
a virrasztás, a türelem, a hűség, a bölcsesség és a kitartás.
De ha valakitől elveszed a szabadságát, a méltóságától fosztod meg.”
(Kolumbán levele luxeuil-i szerzeteseihez)

Születése előtt édesanyjának látomása volt: mintha a napot hordta volna méhében, amely bevilágította az egész földet. Columbanus 543 körül született Írország középső, keleti vidékén, Leinster tartományban. Nagy műveltségre tett szert; az egyházi és világi tudományokban is jártas volt.

Fölismerve, hogy számára a világ túl sok veszedelmet rejt magában, a magányban és az imádságban keresett menedéket. Amikor világossá vált előtte, hogy Isten szerzetesnek hívja, elhagyta otthonát, s először Cluain-Inisbe ment, ahol Sinell apát tanítványa lett. Később az északabbra fekvő Ulsterben, Bangor híres kolostorában lett szerzetes. Bangor apátja úgy tekintett novíciusára, mint akire később rábízhatja a kolostort. Kolumbánt azonban más célok vonzották: ír szerzetesek nyomában a kontinensre akart menni, hogy vezekléséhez zordabb körülményeket találjon, és a népvándorlás következtében újra elpogányosodott vidékeken hirdesse az evangéliumot.

Az apát beleegyezésével tizenkét társával együtt útnak indult: először a Brit-sziget legdélibb pontján, Cornwallban kötöttek ki. Angliában, később a galliai (a mai Franciaország) Bretagne-ban; majd a Rajna völgyében s végül Lombardiában hirdették az evangéliumot.

Annegray-ban Gotrannus burgund uralkodó egy régi római erődítmény romjait ajánlotta fel a szerzeteseknek, hogy kolostort alapítsanak. A környéken hamarosan híre ment a szerzeteseknek, akik fehér habitusban, kereszt alakban nyírt tonzúrával szüntelen imádságban és böjtölésben éltek, és kezük munkájával rendezték a kolostor környékét. Az ott élők közül egyre többen kérték, hogy Kolumbán tanítványai lehessenek: így egy új kolostor alapítására került sor, az egykori római fürdőváros romjai között, Luxeuilben. A jelentkezők számának további növekedése miatt egy harmadik helyen is kolostort alapított, Fontaine-ben.

E három közösség irányítása már írott szabályokat is követelt, ezért Kolumbán a saját tapasztalatai és az ír szerzetesség hagyományai alapján regulát írt azoknak, akik az ő vezetése mellett törekedtek a tökéletességre. Regulája rövid és rendkívül szigorú volt. Szabályokat adott a szerzetesi engedelmességre és a tökéletességre, és szigorú büntetéseket rótt ki a szabály megszegőire.

Az őskeresztény idők örökségeként építette be a szerzetesi életbe a szeretet és az apostoli buzgóság gyakorlását. Szigorú szerzetesi életformája hamar elterjedt a német, francia és olasz földön is. 612-ben Itáliában, Genovától nem messze, Bobbióban alapított monostort. Egy kis település mellett, a Szent Péter tiszteletére emelt kis templomhoz kapcsolódva épült föl a kolostor, amely századokon át a szerzetesség és a kultúra fellegvára volt; a 10. században Itália legjelentősebb könyvtára is itt volt.

Kolumbán a bobbiói kolostorban halt meg 615. november 23-án. Ereklyéit a székesegyház kriptájában őrzik. Tisztelete több országban is elterjedt. Emléknapját 1969-ben vették fel a római naptárba, és ezáltal az egész Egyház ünnepe lett. 

Az általa képviselt szerzetesi szellem jegyében jött létre Gallia területén Solégnac (632), Fontenelle, Corbie, Saint-Omer, Saint-Bertin és Remiremont monostora. Regulája idővel feloldódott a benedeki regulában.

Jelentős szerepet vállalt a korabeli tudomány és irodalom terjesztésében. Írói tevékenysége is jelentős: műveit latin nyelven írta, melyekre sok későbbi szerző, kézirat utal. Írásai közül kevés maradt fenn, ezek javarészt a kolostori életre vonatkoznak; a Regula sancti Columbani abbatis és a Poenitentiale című műve, valamint szerzetesekhez írott levelei szabályokat és előírásokat tartalmaznak. Hét levele maradt fenn, melyek nagy műveltségéről, a latin nyelv és a Biblia mély ismeretéről, továbbá a klasszikus római irodalomban való jártasságáról tanúskodnak. Zsoltárkommentárja és az ariánusok elleni értekezése elveszett.

Életének történetét Jónás bobbiói apát írta le a 7. század első felében, Vita sancti Columbani címmel. Jónás három évvel Kolumbán halála után lépett a bobbiói kolostorba, és a következő két apát titkára lett, akik mindent elmondtak neki a vándorszerzetesről. Jónás végigjárta azokat a helyeket, ahol Kolumbán megfordult, és összegyűjtötte életrajzi adatait.

Több csodás legenda is fűződik nevéhez: Annegray-ban, amikor nem volt vizük, parancsot adott az egyik szerzetesnek, hogy kaparja meg a sziklát. Ekkor olyan forrás fakadt, amely ma is ontja magából a vizet. A hagyomány szerint a madarak körülvették, amikor hívta őket.

Bobbióban máig él a legenda, amely szerint a kolostor építésekor két ökör egy nagy gerendát vontatott kifelé az erdőből. Egyszerre rájuk rontott egy hatalmas medve, és az egyik ökröt leütötte, majd fölfalta. Kolumbán akkor megparancsolta a medvének, hogy álljon be az ökör helyére. A vadállat engedelmeskedett. Attól fogva hű „háziállatként” segített mindenben a kolostor lakóinak: ha kellett, ép szarvasbőrt hozott, hogy a szerzeteseknek lábbelijük legyen.

November 24.
Vietnámi vértanúk

A 16–17. század folyamán a Távol-Kelet akkoriban talán legvirágzóbb katolikus egyháza fejlődött ki a mai Vietnám területén. Ugyanakkor már a kezdetektől üldözést szenvedtek a közösségek. A világegyház november 24-én emlékezik meg Dũng-Lạc Szent Andrásról és vértanútársairól.

A vietnámiak hagyományos vallása a buddhizmus, keverve a taoizmus, a konfucianizmus és az őskultusz elemeivel. A mai Vietnám földjére a 16. század kezdetén léptek először katolikus misszionáriusok. Az első két évszázad során mintegy százezerre becsülhető azok száma, akiket Krisztusba vetett hitükért megöltek. A legsúlyosabb megpróbáltatások 1663–66 és 1721–23 között, valamint a 18. század végén érték a keresztényeket.

Az a 117 szent, akiknek az emléknapja november 24-én van a római kalendáriumban, 1625 és 1886 között szenvedett vértanúhalált Vietnám három királyságában: Tonkinban, Annamban és Kokinkínában. Kilencvenhatan voltak vietnámiak, huszonegyen külföldi misszionáriusok.

A vietnámiak közül harminchét papot és ötvenkilenc világi keresztényt végeztek ki. A hittérítők közül tizenegy spanyol volt – hat püspök és öt pap, mindnyájan domonkos szerzetesek –, tíz pedig francia: két püspök és nyolc pap a Külföldi Missziók Társulatától.

A legkorábbi vértanúk, akikről sok adat áll rendelkezésre, Francisco Gil de Federich és Alonso Lenziana spanyol dominikánusok voltak, akik 1580 táján érkeztek az országba.

A 19. század első két évtizedében a kereszténység gyors terjedését drámai módon szakította meg Minh Mang (1820–1840) és Tu Dúc (1847–1883) annami császár keresztényellenes fellépése. 1832-től minden külföldi misszionáriust kitiltottak az országból, a templomokat lerombolták. A vietnámi keresztényeket bebörtönözték, és kínzással hitük megtagadására kényszerítették, aki pedig hű maradt Krisztushoz, kivégezték. Egész családokat, sőt falvakat irtottak ki. Az üldözés nem kímélt senkit: se gazdagot, se szegényt. Az áldozatok között volt tanár, orvos, selyemkereskedő, bíró, katona, halász, földműves, sokgyermekes édesanya. 1883-ban, amikor az ország francia gyarmattá vált, az üldözés megszűnt.

Dũng-Lạc András, akinek nevét a római naptár a 117 vértanú képviselőjeként említi, vietnámi egyházmegyés pap volt. 1795 körül, az észak-vietnámi Bac-Ninhben született pogány szülőktől (eredeti neve Dung An Trân volt). Tizenkét éves volt, amikor munkát kereső szüleivel Hanoiba költözött, ahol megtért. 1823. március 15-én szentelték pappá, Ke-Dâmban lett plébános. Sokat böjtölt, szigorú életet élt, példája széles körben vonzó volt. 1835-ben, Minh Mang, a „vietnámi Nero” alatt bebörtönözték, de egyházközsége pénzzel kiváltotta. 1839. november 10-én – Peter Thivel, egy másik vietnámi pappal együtt, akit gyónás céljából keresett föl – ismét letartóztatták. Mindkettőjüket sikerült ekkor is kiváltani, ám hamarosan újból börtönbe kerültek, és Hanoiban megkínozták, majd 1839. december 21-én lefejezték őket.

A későbbi vértanúk közül a legismertebb Théophane Venard, akit 1861-ben végeztek ki. Az ő levelei és életpéldája inspirálta Lisieux-i Szent Terézt, hogy a hanoi Kármelbe jelentkezzen.

A 117 vértanú boldoggá avatása négy szakaszban történt: XIII. Leó által 1900. május 27-én, X. Piusz által 1906. május 20-án és 1909. május 2-án, valamint XII. Piusz által 1951. április 29-én. II. János Pál 1988. június 19-én Rómában avatta szentté Vietnám hitvallóit. A 20. század folyamán a kommunista tisztogatások idején sok vietnámi kereszténynek adott példát az ő kitartásuk.

November 25.
Alexandriai Szent Katalin szűz, vértanú

Alexandriai Szent Katalinra, a tizennégy segítő szent egyikére emlékezünk liturgikus emléknapján, november 25-én. A Katalin név jelentése: korona, mindig tiszta.

Katalin életéről keveset tudunk. Valószínűleg előkelő alexandriai család sarja volt, és a tudományoknak szentelte magát.

A 4. század elején, Maxentius császár alexandriai látogatása idején megtagadta a bálványáldozatban való részvételt: a császár elé lépett, és a kereszt jelét rajzolva magára, értésére adta, hogy keresztény.

Maxentius ötven pogány filozófust rendelt Katalin meggyőzésére, azonban mind az ötvenen megtértek a lány hatására, ezért megégették őket. A császár ezután felkínálta Katalinnak a császárnői trónust, s ezzel burkoltan a házasságot, azzal az ígérettel, hogy minden városban szobrot állíttat neki. Katalin egyértelműen visszautasította a kísértést.

A bálványimádásra ezután kínzásokkal próbálták rábírni: a császár erőszakhoz folyamodott, letépette Katalinról ékes ruháját, és ólmos ostorokkal megostoroztatta. Börtönbe vetették, de az ott töltött tizenkét napot Katalin térítésre használta fel: amikor a kíváncsi császárné eljött, hogy esetleges ellenfelét megnézze, Katalin olyan hatással volt a kíséretében lévő testőrtisztre, hogy az kétszáz katonájával együtt keresztény lett.

„Csodálatos volt az állhatatosságban, ahogy kitartott a fenyegetések közepette, s megvetette azokat. A fenyegetőző császárnak így felelt: »Teljesen mindegy, hogy milyen kínzást eszelsz ki, mert testemet és véremet Krisztusért akarom áldozni.« Ugyanígy: »Tedd meg, amit kiterveltél, s látni fogod, kész vagyok minden szenvedésre.« […] állhatatos maradt a kínzások során, s diadalmaskodott rajtuk, amikor börtönbe vetették vagy a kerékre rakták.” (Részlet Jacobus de Voragine Legenda Aureájából)

Amikor egy éles és hegyes késekkel kirakott kerékre kötötték Katalint, hogy így összevagdossák, a kerék Katalin imájának hatására darabokra tört. A császárné kérlelte urát, hogy hagyjon fel a harccal, amelyet Isten ellen folytat. Maga is megvallotta, hogy hisz Krisztusban. Erre a császár megkínoztatta, majd a testőrtiszttel és a kétszáz katonával együtt lefejeztette, s kiadta a parancsot, hogy Katalint is fejezzék le.

Katalin halála előtt imádkozott azokért, akik majd közbenjárását kérik és Isten válaszolt neki a felhőből, hogy kérése teljesül. A legenda szerint, amikor feje lehullott, testéből nem vér, hanem tej folyt, majd angyalok fogták a testét, és a Sínai-hegyre vitték, ott temették el. Sírja fölött áll ma a Szent Katalin-kolostor.

Tisztelete igen elterjedt a nyugati és keleti egyházban egyaránt, a középkor egyik legtiszteltebb, legnépszerűbb női szentje volt. A tizennégy segítő szent egyike. Bölcseleti fakultások, teológusok, filozófusok, ügyvédek, tudósok és diákok, valamint a molnárok, a fuvarosok, a bognárok és a kerékgyártók védőszentje. Kerékkel és karddal ábrázolják.

Katalin napjához számos szokás és hiedelem kötődik.

A házasságra készülő fiatal lányok segítségét kérték, hogy jó vőlegényre találjanak. Úgynevezett katalinágat (vagy katalingallyat) vágtak, és vízbe tették. Ha az ág karácsonyra kihajtott, azt jelezte, hogy a lány férjhez megy a következő évben. A lányok nagy bizalma onnan eredt, hogy egy legenda szerint Jézus gyűrűvel eljegyezte Katalint, és ugyanakkor megígérte menyasszonyának, hogy meghallgatja mindazokat, akik hozzá könyörögnek pártfogásért.

Az Érdy-kódexben és a Debreczeni-kódexben található legendák szerint Katalin apja halála előtt lelkére kötötte leányának, hogy a kereszten függő ismeretlen Istent mindig tisztelje, továbbá csak hozzá méltó szép, gazdag, bölcs ifjúhoz menjen feleségül. E végső kívánság értelmét egy remete fejtette meg. Egy kis képet adott Katalinnak, amelyre a Szűzanya és fia volt festve, és azt tanácsolta a leánynak, imádkozzon.

Álmában Katalin egy mezőre ért, ahol egy szép szűz asszony jött elé, fiát ölében tartva. Mária így szólt fiához: „Látod-e én édes szerelmes fiam, mely nagy kívánatossággal gerjedez ez szűz leány Katerina tégödet látni…” A kis Jézus azonban még anyja unszolására sem akart Katalinra nézni, mert rútnak és szeplősnek találta.

Katalin elmondta álmát a remetének, aki megvigasztalta őt: majd ránéz a királyfi, mihelyt hinni fog benne. Katalin megkeresztelkedett. Ezután újabb álmot látott: ismét megjelent neki Mária a kis Jézussal a karján, angyalok és szüzek társaságában, nagy fényességben. A Szűzanya kérésére Jézus most jegyeséül fogadta Katalint: „én tiszteletes és édességes anyám, ha ez teneked kedves és kellemetes, megteszem, és ez Katerinát jegyesül viszem magamnak”.

Katalin napja női dologtiltó nap volt. Szoptatáskor, fejfájás és nyelvbajok ellen is oltalmul hívták a szentet. A legények Katalinkor böjtöltek, hogy álmukban meglássák a jövendőbelijüket.

Mivel Katalin napja közvetlenül az advent kezdete előtti napokra esik, ezért a népi köztudat szerint Szent Katalin az újborral kezdődő kisfarsang utolsó napja. Ezentúl már sem lakodalmat, sem bált nem tartottak egészen a nagyfarsangig. Országosan ismertek és népszerűek voltak a Katalin-bálok.

A jeles naphoz kötődő időjárási regula szerint: ha Katalin kopog, akkor karácsony locsog, ha Katalin locsog, akkor a karácsony kopog.