A hét szentjei

December 6.
Szent Miklós püspök

December 6-án Szent Miklós püspök liturgikus emléknapját ünnepeljük. A hit védelmezője, a szegények gyámolítója évszázadok óta az egyik legnépszerűbb szent – az ajándékozó szeretet, a megrágalmazottak, az utazók, hajósok, halászok, kereskedők, a zarándokok és a férjhez menni vágyó lányok patrónusa.

Valószínűleg Kr. u. 245-ben született a kis-ázsiai Anatóliában, Patara városában; gazdag szülők gyermekeként. Korán árvaságra jutott. Kolostorba költözött, ahol nagybátyjának, Patara érsekének felügyelete alatt nevelkedett. Megszeretve a kolostori életet, a papi hivatást választotta.

Anatólia fővárosában, Myrában telepedett le. Nem volt még harmincéves, amikor a város püspökévé választották. A Jacopo da Voragine által összeállított 13. századi legendagyűjtemény, a Legenda Aurea szerint: amikor a myrai püspök meghalt, a környék püspökei összegyűltek, hogy megválasszák az utódot. Éjszaka egyikük egy szózatot hallott: „Holnap délben állj a templom kapujába! Az első embernek, aki akkor belép, Miklós lesz a neve, őt szenteljétek püspökké.” És valóban, Miklós, aki Isten hűséges szolgája volt, miként előre megmondatott, eljött a templomba, és az égi szózat szerint – ámbár eleinte tiltakozott – megválasztották, és fölszentelték püspökké.

Több mint ötven évig töltötte be a főpásztori tisztséget. 325-ben részt vett az I. niceai zsinaton. Minden vagyonát a gyerekek és a szegények, a bajba jutottak megsegítésére fordította. Egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hirdetett. A betegeknek orvos volt, a szenvedőknek vigasz, az árváknak atya, a veszélyben lévőknek védelmező – mindenkinek minden szükségben gyors menedék. Életéről számos legenda ismert, ezek alapján formálódott az évszázadok során Mikulás alakja.

A hagyomány szerint a Krisztus utáni 342-ben december 6-án halt meg, Myrában.

Tisztelete a 6. században kezdődött Myra városában és Konstantinápolyban – innen az egész görög, szláv és orosz egyházban elterjedt. Kappadókia falusi templomaiban mint orvost, de legtöbbször mint a tengerészek védőszentjét ábrázolják. Oroszországban különleges tisztelet övezi: az ország fő patrónusa.

A latin egyházban – a dél-itáliai területtől eltekintve – később terjedt el Szent Miklós tisztelete: a 9. században Rómában egy bazilikában és három kápolnában tisztelték. Németországba a 10. század végén került a Miklós-kultusz a görög származású Theofanu császárnő révén. Franciaország és Anglia területén a normannok által terjedt el tisztelete, a 11. század végén. Ereklyéinek 1087-ben az olaszországi Bari városába történt átvitele Európa-szerte fölvirágoztatta a Miklós-tiszteletet.

A görögkatolikus Egyház számára is különösen jelentős Szent Miklós püspök személye: minden görögkatolikus templom ikonosztázán ott található az utazók, hajózók, megrágalmazottak, házasság előtt álló lányok, nők védőszentje, Csodatévő Szent Miklós.

December 7.
Szent Ambrus püspök és egyháztanító

A méhészek, gyertyaöntők, tanítók, diákok védőszentjére, Szent Ambrus püspökre emlékezünk liturgikus emléknapján, december 7-én.

Ambrus Trierben született 339 körül, húga Szent Marcellina. Becsületes ember és tehetséges, jó hivatalnok volt, azonban harminc éves korában még nem szánta rá magát a keresztségre. Az Úr úgy kereste és találta meg őt is, mint annak idején Sault Damaszkusz kapujánál.

Mikor Milánó ariánus püspöke 374-ben meghalt, félő volt, hogy a város katolikus és ariánus lakossága egymásra támad. Különösen nagy volt a feszültség a püspökválasztás napján. Ambrus, a város kormányzója, aki ekkor még csak katekumen volt, joggal tartott a legrosszabbaktól, ezért személyesen jelent meg a templomban. Ám a választás folyamán egyszer csak egy gyermek fölkiáltott: „Ambrus a püspök!” És a jelenlévők egy szempillantás alatt elfogadták ezt a különös választást. Ambrus ugyan erélyesen tiltakozott ellene, de minden hiába volt, meg kellett hajolnia a nép kívánsága előtt. Ezért hamarosan megkeresztelkedett, és nyolc nappal később, valószínűleg 374. december 7-én püspökké szentelték.

Ezután vagyonát szétosztotta, és napjait munkával, imádsággal és tanulással töltötte. Elkezdte tanulni a teológiát, elsősorban mégsem teológus akart lenni, hanem hívei atyja és pásztora. Szent Ágoston egyszer azt mondta róla, hogy „a szegények serege vette körül, annyira, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett hozzáférkőzni”.

Ambrus a szociális igazságosság apostolának bizonyult, szociális tanításában a jogász szigorával és a moralista komolyságával pellengérezte ki a pénz hajszolását és a vagyon utáni törtetést. Gondolkodására egy homíliarészlet vet fényt, amelyben Nábótról beszél és a vagyonos emberek lelkiismeretére kíván hatni: „Ha egy szegénynek adsz, nem a sajátodból adod, hanem az övéből. De te kisajátítod magadnak azt, ami mindenki javára adatott. A föld ugyanis mindenkié, nemcsak a gazdagoké. Csak éppen, akik e jogszerű tulajdont használják is, sokkal kevesebben vannak, mint akik nem élnek vele. Így te csupán azt fizeted meg, amivel tartozol, és valóban nem is lehet beszélni nagylelkűségről.”

Az egyháztörténelemben elsősorban olyan püspökként tartják számon, aki biztosította az egyház függetlenségét a római birodalom államhatalmával szemben, és hajlíthatatlanul védte az egyházat a tévtanítókkal szemben még akkor is, amikor emiatt szembekerült a császári házzal. Egy alkalommal a püspök azért került ellentétbe a császárral, mert az elrendelte a tesszaloniki vérengzést. Tesszalonikiban meggyilkoltak ugyanis egy gót parancsnokot 390-ben, s Theodosius császár bosszúból hétezer embert gyilkoltatott meg. Ambrus kiközösítette a császárt, és fölszólította, hogy nyilvánosan tartson bűnbánatot. Theodosius azonban nem törődve a fölszólítással megjelent a templomban, hogy részt vegyen a misén. Ambrus elébe ment az előcsarnokba, és megtagadta tőle a belépést, mondván: „Úgy látszik, császár, gyilkosságod szörnyűségét most sem ismered be, mert magas állásod meggátol a belátásban. Merészelnéd imára kulcsolni a kezedet, amikor emberi vér csöpög róla? Menj csak, és vesd alá magadat a kiközösítésnek!” Amikor a császár azzal védekezett, hogy Dávid is vétkezett, a püspök így felelt neki: „Ha már a bűnös királyt utánoztad, kövesd a bűnbánó Dávidot is!” A császár sírt dühében, és bosszúsan elment. Karácsonykor azonban vezeklő ruhában megjelent a templomban, és kérte a püspöktől a bocsánatot és az egyházba való visszafogadást. Öt évvel később Ambrus mondta a császár ravatalánál a gyászbeszédet.

Ambrus püspöknek nagy gondja volt az evangélium hirdetésére, és szerette a liturgiát, azon fáradozott, hogy a nép énekléssel vegyen benne részt. Ezért ő maga is írt himnuszokat. Lelkének mélységei minden tevékenysége között leginkább imádságaiban mutatkoztak meg. A hit titkai az imádságban tárultak föl számára, az imádságban találta meg újra a saját lelkét.

Szent Ambrus: Ádventi himnusz

Figyelmezz, Izrael Ura,
Ki ülsz a Kerubok felett,
Jelenj meg Efraim előtt,
Jöjj, támaszd fel hatalmadat!

Nemzetek Megváltója, jöjj,
Szűznek szülötte, jöjj közénk,
Ámuljanak a századok:
Istenhez illő születés!

Nem férfiú magva hozott,
Titkos lehellet ád nekünk:
Isten Igéje testbe vált,
S a szűzi méh virága vagy.

Kelyhe gyümölcsöt bontogat,
Szemérme bár bontatlan áll,
Erénye tisztán tündököl:
Isten járja e templomot.

Szemérme mint királyi ház:
E nászteremből lép elő,
Mint kettős lényű óriás,
S vígan repes az út elé.

Kijössz Atyádnak mélyiről,
Bemégy Atyádnak mélyire.
Leszállasz mind a poklokig,
Felszállasz Isten székeig.

Ki az Atyának mása vagy,
Ölts testet, győzelmed jelét.
Testünket, a gyámoltalant,
Tegye acélossá erőd.

Már fénylik Jézus jászola,
Új fényt lehel az éjszaka.
Ezt immár meg ne rontsa éj,
Nem-szűnő láng legyen a hit.

(Sík Sándor fordítása)

*

A püspök már meggyengült egészséggel diktálta le a 44. zsoltár magyarázatát. A 24. vershez ezt fűzte: „Nehéz dolog ily sokáig hordozni ezt a testet, amelyre már ráveti árnyékát a halál! Serkenj föl, Uram! Még mindig vissza akarsz utasítani engem?” Ezek voltak utolsó sorai. Tanúskodnak arról, hogy Milánó püspökének élete nem volt más, mint várakozás az Úrra és Mesterre. Életét a hitben és az önátadásban tette teljessé. 397. április 4-én halt meg. Ereklyéi a milánói bazilikában találhatók. A bazilikában látható az a mozaikábrázolás is, melyet Ambrus püspök kortársa készített. És ugyanitt őrzik annak a keresztelőmedencének a maradványait is, amelyben Ambrus 387-ben megkeresztelte Szent Ágostont.

Ünnepét a húsvét miatt nem áprilisban, hanem december 7-én, püspökké szentelése napján üljük. A római naptárban a 12. század óta szerepel.

Szent Ágoston a Vallomásokban így írt Szent Ambrusról: „Istennek ez az embere a katolikus igazságnak szokatlanul kemény védelmezője volt a tévtanítókkal szemben. Nem törődött az életveszéllyel, bátran küzdött Krisztusért, hűségesen tanított az egyházban. Úgy tisztelem őt, mint atyámat, hiszen engem is – a keresztség által – ő hozott a világra Krisztusban. Én magam is együtt éltem vele a katolikus hit iránti szeretetét, erősségét, a szenvedéseket és a fenyegetéseket, amelyekben tettei s prédikációi miatt része volt.”

„Jézusom, engedd meg nekem, hogy megmossam szent lábadat, hiszen beszennyeződött, mióta a lelkemben jársz. Engedd, hogy a szennyet, amellyel lépteidet bemocskoltam, lemossam a lábadról. De honnan vegyem a forrásvizet hozzá? Nincs más lehetőségem, csak a könnyeim. S ha a te lábadat már megáztattam a könnyeimmel, talán magam is megtisztulok.” (Szent Ambrus)

Ambrus legendája egy csecsemőkori történést úgy értelmez, mint próféciát a későbbi mézajkú prédikátorról és himnuszköltőről. Eszerint egyszer, amint Ambrus bölcsője kint ringott a ház udvarán, egy méhraj zúgta körül, s rátelepedett a bölcsőre. A méhek teljesen ellepték a gyermeket. Anyja rémülten kiáltott föl: „Ha ez a gyermek életben marad, nagy ember lesz belőle!” A kis Ambrust egyetlen méh sem szúrta meg, semmi baja sem esett.

Egy vitatkozó kedvű ariánus a hagyomány szerint fölényesen beszélt Ambrussal. De amikor egy alkalommal prédikálni hallotta, meglátott mellette egy angyalt, aki a fülébe súgta Ambrusnak, mit mondjon. Ettől a mennyei hitelesítéstől az ariánus úgy megrendült, hogy visszatért az egyházba.

Ambrus nagyszombaton hajnalban halt meg. Püspöki templomában ravatalozták föl, és éjszaka a katekumeneket holtteste jelenlétében keresztelték meg. A legenda szerint többen ragyogó csillagot láttak a ravatal fölött. Mások úgy látták, hogy Ambrus a püspöki székben ül, és megáldja a népet.

Ambroziánus himnusz

A nyugati himnuszköltészet megteremtője Szent Ambrus. Ő vezette be a miseliturgiába a közös éneklést. Himnuszköltészetében az ószövetségi zsoltárokat és bibliai énekeket tekinti mintának, de míg azok ritmikus prózában íródtak, addig Szent Ambrus időmértékes formában írta himnuszait, rímtelen négyes jambusi sorokba öntve őket: négy sor egy strófa, s egy himnusz nyolc versszakból áll.  A bevezető strófa Istent szólítja meg, a befejező pedig a Szentháromság dicséretével zárul.

December 9.
A szent, aki eredetileg Beszélő Sas volt: Szent Cuauhtlatoatzin Juan Diego guadalupei látnok

December 9-án Szent Cuauhtlatoatzin Juan Diegóra (1474–1548) emlékezünk. A mexikói indiánnak 1531-ben jelent meg a Szűzanya a Tepeyac-dombon, itt áll ma a guadalupei bazilika, amely ma a világ leglátogatottabb zarándokhelye. II. János Pál 2002. július 31-én avatta szentté Juan Diegót, aki ezzel az első amerikai indián szent lett.

Juan Diego Cuauhtlatoatzin életéről a legtöbbet a Nican Mopohua című 1649-ben kiadott nahuatl nyelvű írásból tudunk: 1474-ben született egy kis faluban Tenochtitlán azték fővárostól húsz kilométerre északra. Földműveléssel foglalkozott. Eredeti indián neve Cuauhtlatoatzin (más írásmódokkal Quauhtatoatzin, Guauhtlatoatzin vagy Cuatliztactzin), ami nahuatl nyelven azt jelenti: Beszélő Sas.

1521-ben Hernando Cortez elfoglalta az azték fővárost. 1524-ben megérkezett Tenochtitlánba az első tizenkét ferences misszionárius. Cuauhtlatoatzin és felesége az elsők között lehettek, akik az indiánok közül a keresztény hitre tértek. Cuauhtlatoatzin a Juan Diego, felesége a Maria Lucia keresztény nevet kapta. Áttérésük után Tolpetlacba költöztek, közelebb a tenochtitláni keresztény misszióhoz. Juan Diego 1529-ben elvesztette feleségét, gyermekük nem volt.

Lakhelyéről tizennégy kilométert kellett gyalogolnia, hogy szentmisén vehessen részt. 1531. december 9-én is épp szentmisére indult, akkor ezen a napon ünnepelték a Szeplőtelen Fogantatást.

A fennmaradt írásos dokumentumok négy jelenésről számolnak be. Ezek tanúsága szerint Szűz Mária arra kérte a Juan Diegót, vigye üzenetét a püspökhöz, azt kért, hogy építsenek egy templomot. A püspök jelet kért. Juan Diego újra találkozott a jelenések csodálatos Asszonyával. Gyékényből szőtt tilmájában (általvető köpenyében) épp a Tepeyac-dombhoz ért, ahol valamikor Tonantzin azték anyaistennő szentélye állt. Ekkor hallotta az Asszony hangját: „Ne ijedj meg semmitől! Ne aggódj semmiért! Semmi se szomorítsa el arcodat és szívedet! Ne félj se ettől, se semmiféle más betegségtől, se gondtól, se fájdalomtól!” A Tepeyac-dombon pedig, meglepetésére, illatos virágok sokasága pompázott: hideg, decemberi időben Amerikában ismeretlen virágfajták jelentek meg, így például kasztíliai rózsák. Az ámuló indián kötényt formált tilmájából, és teleszedte mindenfajta virággal. A püspök előtt elengedte köpenye két csücskét, az illat kiáradt, a virágok a földre hullottak. A tilma, az agavérostokból szőtt köpeny szövetén pedig Mária ragyogó képmása lett láthatóvá. A főpap térdre ereszkedett; megértette, hogy Juan Diegót a Szűzanya küldte. A csoda megrázta Mexikóvárost.

Zumarraga püspök felépíttette Tepeyac hegyén a Mária-templomot (azóta bazilika), melyet a Guadalupei Szűz Mária tiszteletére szenteltek. Ott helyezték el a Mária-képpel ékesített szegényes indián köpenyt, a tilmát. Juan Diego lett az őre. Elmélyült imádságban élt. A templomot fölkereső indiánoknak saját nyelvükön beszélte el újra meg újra a vele történt csodát. Amit nem hittek el a spanyol hódítóknak, elhitték indián testvérüknek. A Beszélő Sas megszólalt, és hangját egész Mexikó meghallotta. Szavai sasszárnyakon emelték az őslakosságot az evangélium magaslataira.

A mennyei Úrnő szentélyének megépülése után az indiánok tömegesen tértek meg. Néhány év leforgása alatt 9 millió azték keresztelkedett meg.

Juan Diego 1548. május 30-án, hetvennégy évesen halt meg. Szent II. János Pál pápa avatta boldoggá 1990-ben, majd szentté 2002. július 31-én Mexikóban, a Guadalupei Miasszonyunk-bazilikában.

Szent Juan Diego Cuauhtlatoatzin emléknapját december 9-én tartja az Egyház, a Guadalupei Boldogasszony emléknapját december 12-én. Előbbi az első jelenés, utóbbi a csodás kép megjelenésének dátuma.

A tilma ma is megvan. „Az agavé-rostokból szőtt anyag élettartama mintegy húsz év. Juan Diego tilmája kivétel. Több mint négyszázhetven év alatt nem ment tönkre, nem rohadt szét, mint annak természetes úton történnie kellett volna. A csodás virágok elenyésztek, de a tilma megvan. És ott a rajta lévő színes kép – a tudósok, akik megvizsgálták, nem tudnak természetes magyarázatot adni keletkezésére. Félreértés ne essék: vannak kétségtelenül festett részek is a tilmán, ezek azonban feltehetően későbbi sérülések vagy foltok javítgatása következtében keletkeztek, és a felületnek csak kis részére terjednek ki. Az eredeti kép azonban nem festmény. Nincsenek rajta ecsetvonások, és sem az anyag szálain, sem azok belsejében nem található semmiféle festékanyag. A guadalupei kegykép: csoda – írja Kovács Gábor atya. – A kis falusi indián köpenye hozzánk, a természettudományos kor gyermekeihez is beszél. Juan Diego jelentéktelen személye éppen jelentéktelenségében vált jelentőssé. A Beszélő Sas, mély alázatában, eléggé semmivé vált ahhoz, hogy rajta keresztül az Ige beszéljen. Az Ige, amely kezdetben volt, és Istennél volt. Az Ige, amely Isten maga.”