„Iskolába járni nem szeretet-kérdés. Az élet alapja, hogy kiből mi lesz, tudja-e majd segíteni a családját” – írja beszámolójában Makkos Dalma, aki férje külszolgálata révén két éve él családjával Shanghajban. Három gyerekük közül ketten járnak iskolába. A Gaudeamus.hu kérdéseire válaszolva mutatja be sanghaji iskolai élményeiket. Makkos Dalma beszámolóját olvashatják.
Sanghaj Kína kirakata, itt minden kicsit más. Rengeteg pénzt ölnek fejlesztésekbe, épületekbe, utakba, iskolákba is. Az emberek jellemzően jobb anyagi – gyakran nagyon jó – helyzetben vannak, mint az ország más részein. Beszámolom inkább Sanghaj-specifikus, de néhány dolog az egész országra jellemző. Két gyerekem jár egy kínai iskola nemzetközi divíziójába, ami egy érdekes egyveleg, hiszen angol nyelven anyanyelvi – kanadai, hong-kongi, ausztrál – tanároktól tanulják a tárgyak zömét, de minden nap van kínai óra és a rendszer, a szigor az kínai.
Életemben éltem és jártam már több európai és ázsiai országban is, Kína mindezek közül mentalitásban a legtávolabb áll tőlem – talán általánosíthatok, tőlünk magyaroktól is. Furcsán hangozhat, hiszen Kína vállaltan népi demokratikus, ahol a kommunista alapeszmék érvényesek, a világ talán leg-vad-kapitalistább országa. Pénzközpontúság van a végletekig, ahol a legfontosabb téma, kinek mennyi pénze van – itt nem panaszkodik senki, hanem sokkal inkább dicsekszik – és mit kezd vele. A témák egyike, hova járatja a gyerekét iskolába. Az országban egészen a 2000-es évek elejéig az egy gyerek politika volt érvényben, akinek több született, büntetést kellett fizetnie. Mára ez változott a nagyon rossz demográfiai hatások miatt, azonban a hatása nagyon is él. A családokban az egyetlen gyermeken van a figyelem, illetve a nyomás is, neki kell beteljesítenie a családi álmokat. A családmodell teljesen más, mint nálunk. A párválasztás a mai napig gyakorta elrendezett, kevésbé szerelemből történő. A fiatal pár együtt él az egyikük szüleivel praktikus okok miatt: a kisbabákkal mindössze 3-4 hónapig lehet otthon maradni, és nincs bölcsődei hálózat, a gyerekek csak óvodában kerülnek intézménybe, ami viszont 3 évesen kezdődik. Addig a nagyszülők látják el őket, akik korán mennek nyugdíjba, gyakran több száz kilométerre a szülőktől. Van két kínai ismerősöm, akik két-háromhetente látják a pár hónapos babáikat. Az óvoda és iskola előtt én magam általában nagypapákkal állok. Nagyon jellemző, hogy a nagymamák látják el a háztartási teendőket, a nagypapák pedig az unokákat kísérgetik, játszótérre viszik, vagy a karjukban altatják őket.
A kínai iskola reggel 8-tól délután 4-ig tart. Délután a gyerekeket csoportonként viszik a kapuhoz, ahol a nagyszülők várják őket. Nem kérdés, tudnak-e jönni. Meg kell oldani, a gyerekek az iskolában nem maradhatnak. Minden gyereknek piros nyakkendőt kötelező hordania. Egyenruha van, ami általában egy melegítő, télen kabáttal. Fontos megjegyezni, hogy a Jangce folyótól délre Mao Ce Tong rendelkezése alapján nincs elég hideg, hogy fűtést kelljen szerelni, a legtöbb épületben Sanghajban sincs, jobb esetben a légkondicionáló fűteni is tud. Az iskolában így télen hideg van – amikor ezeket a sorokat írom, kint -2 fok. Váltócipő nincs, speciális melegítő alsóneműkben és kabátban ülnek egész nap a gyerekek.
Az iskola nagyon autoriter rendszerű. A tanárok társadalmilag és anyagilag is elég magas szinten állnak. Nem motiváció-, hanem büntetés-alapú az oktatás. Ennek számos oka és következménye van. A kreativitásra való törekvés nincs. A matematika mindenható, illetve az angol nyelvet már a tipegőknek tanítják. A fiatalok és gyerekek elég jó színvonalon beszélnek angolul. Mivel a kínaiaknak ahhoz, hogy komolyabb dolgokat el tudjanak olvasni, több tízezer jelet kell ismerniük, az első négy év rettentő szigorúan az olvasás és írás gyakorlásával telik. Ami otthon tilos, itt elvárás: előre kell tanulni. Szinte minden gyerek különórákra jár, hogy ezt teljesítse. Az értékelés hatfokozatú, nagyon szigorú. Félévente vizsgák vannak minden tantárgyból, ezekben az időszakokban a szülőkkel és a gyerekekkel sem lehet másról beszélni. Egyszer hallottam a lányomtól, hogy valakit egy rossz jegyért meg is vertek, az, hogy elveszik egy hétre a telefonját, vagy letiltják róla, teljesen általános.
Rengeteg a házi feladat, bár idéntől 1-2. osztályban nem adhatnak otthonra. A gyerekek nagyon későn fekszenek le – azt hiszem a világon a legkésőbb – , gyakori, hogy este 11-ig tanulnak, mivel délután különórákra is mennek.
Egy kínai anyukával beszélgettem, hogy milyen különórákra járnak a fiai, nem tudta felsorolni, a naptárából mondta el: matek, kínai, angol, STEM (természettudományos-programozós foglalkozás), vívás, zongora. Nagyon sokan tanulnak zongorázni, ez a legkedveltebb hangszer, de nem a muzsika öröméért zenélnek, a kottát sem a hagyományos értelemben olvassák, hanem más rendszereket használnak.
Azért, hogy egy gyerek egy jó iskolába kerüljön, a szülők gyakran igen nagy áldozatot hoznak: évekkel előbb már odaköltöznek a választott környékre, hogy bekerülhessenek a körzetes iskolába. Általában már a gyerek születésétől az egyik szülő fizetése egy alapba megy, amiből később a különórákat és tanulmányokat finanszírozzák.
Egy osztályban egy hagyományos kínai iskolában 40-45 gyerek van. Van osztályfőnök, aki nagyon szigorú. A nagylányoméknál is egy kínai hölgy az osztályfőnök. Ha nincs meg a lecke, vagy nem úgy sikerül egy röpdolgozat, ahogy elvárja, illetve hiányos az egyenruha, a gyerek „detention”-t kap, büntetést, aminek több fajtája van. Az egyik, hogy egy szünetben sem mehet ki, hanem gyakorolnia kell, a másik, hogy ott kell maradni iskola után egy-másfél órát, és a tanárok által kijelölt területet kell kitakarítani.
A szülők elvárásai igen nagyok, viszont nincs a tanárokkal konfliktusuk. A kínaiakra amúgy is rendkívül jellemző konfliktus-kerülés és arcvesztés, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy amikor én rákérdeztem egy általam furcsának, igazságtalannak tartott dologra, arra az osztályfőnök szimplán nem válaszolt.
Minden kommunikáció azon a wechat programon megy, amelyen Kínában minden: chat, telefon, fizetés, vásárlás. Nagyon jelen kell lenni,mert folyamatosan jönnek az üzenetek, amelyekre válaszolni kell: például többször előfordult, hogy este 10-kor írtak, hogy voltunk-e ezen vagy azon helyen, mert akkor nem lehet iskolába menni, tesztelni kell, stb. A házi feladatok, projekt-feladatok és értékelések is itt jönnek. A gyerekek a szünidőkre is rengeteg házi feladatot kapnak, amit be is vasalnak rajtuk.
A mi fogalmaink szerinti barátság itt nem létezik. A motiváció itt a VERSENY. Egészen más dolog egy ekkora társadalomban jó pozíciót, magas beosztást, állami beosztást elérni, mint egy kis országban. Mindenki teszi a dolgát, mindenki egy bizonyos mértékig kedves, de távolságtartó. A gyerekek nem járnak össze, pláne nem egymás lakására. Nincsenek a mi fogalmaink szerinti közösségek – templomi, cserkész – , erre idejük sem lenne, illetve végiggondolható, hogy egy ilyen országban nem cél a kreatív gondolatok, közösségek ötleteinek megjelenése. Nincsenek játszóterek sem, parkokban illetve sportközpontok udvarain játszanak a kisebbek délutánonként, iskolás korú gyereket hétköznap ilyen helyen az én lányom kivételével nem láttam. Szeretik azonban egymásnak is mutatni, hogy jól megy, ezért egyre jellemzőbbek az amerikai típusú születésnapok nagy költséggel, fizetett bohócokkal, díszlettel, ételekkel.
Az iskola itt nem szervez szabadidős programokat. A gyerekeknek amúgy sincs szabadideje. Szerintük a gyereknek folyamatosan tanulnia kell. Megfigyelésem szerint a gyerekek nem tudnak játszani. Egyébként nem engedik őket önállónak sem lenni, a feladatuk csak a tanulás, nem mennek el bevásárolni, nem takarítanak, nem kell segíteniük. A lányom szerint a 13 éves osztálytársai otthoni 5 éves önállósági szinten vannak.
Nagyon óvatos lennék az általánosítással, de szerintem a gyerekek a fentiek ellenére is nagyon hasonlóak a mieinkhez. Kedvesek, szeretik, ha az ember szól hozzájuk, nagyon engedelmesek – ez amúgy is egy olyan társadalom, ahol a kor a tisztelet egyik alapja. Szerintem nem merül fel kérdésként, hogy szeretnek-e iskolába járni, mert ez itt nem szeretet-kérdés. Az élet alapja, hogy mi lesz belőle, és tudja-e majd segíteni a családját.
Érdekes tendencia, hogy rengeteg tehetős kínai hölgy megy ki az Egyesült Államokba és Kanadába szülni, hogy a gyermek ottani állampolgárságot kapjon. Ebben az esetben járhat nemzetközi iskolába. Kínai állampolgárságú gyerek nem járhat nemzetközi iskolába, ahogy külföldi sem járhat teljesen kínai iskolába.
A mi legnagyobb lányunk az, aki össze tudja hasonlítani a kínai és az otthoni rendszert, szokásokat, lehetőségeket. Ő mindig sajnálja a kínai osztálytársait, hogy nem tudják, milyen az, mikor az ember cserkészetre jár, néptáncol, kirándulni mennek együtt a családok, vagy csak hétvégén kicsit kertészkedünk a nagyszülőknél.
Én magam kíváncsian várom, hogy az itt most, a megugrott anyagi jólétben felnövő generáció mit tesz majd az asztalra 15-20 év múlva.
