Tudunk-e tanárként, szülőként segíteni a gyerekünknek, tanítványunknak, hogy „épségben térjen haza az online világ hajmeresztő túráiról”? Erről rendezett Mi és a kütyük – fiatalok és idősebbek a digitális kor fergetegében címmel pszichológus és kulturális antropológus részvételével szemléletet adó fórumot a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom Részigazság Klubja.
SZERZŐ: TRAUTTWEIN ÉVA
A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom nevében Dabóczi Kálmán köszöntötte a klub offline és online résztvevőit. Áldás vagy átok? – adta a felütést a mozgalom elnöke a beszélgetéshez. Mit gondolunk a digitális világról, amire a végletekig rá vagyunk utalva?
A téma világ legbonyolultabb, legkomplexebb nevelési kihívása minden szülő és minden nevelő számára – állapította meg Valaczka András Virtuális Legyek ura, avagy: megérkezik-e időben a felnőtt? című írásában. Gyenis-Kátay Noémi pszichológust, három gyermekes édesanyát és Rab Árpád kulturális antropológust kérdezte Meskó Zsolt, rendező, forgatókönyvíró, író, két gyermekes apuka. Beszélgetésük mélyebb betekintést adott a digitális világba, segített meglévő kérdéseink mögé nézni, saját gyakorlatunkkal, bevett válaszainkkal való szembenézésre késztetett. Van is mivel szembenézni, hiszen felmérések szerint az átlagos játékos 34 éves és nő.
A Részigazság Klub hagyománya szerint a beszélgetést három kérdés-állítással indította Meskó Zsolt.
- Vekerdy Tamás szerint általános iskolás kor előtt ne adjunk semmilyen audiovizuális eszközt a gyerekeknek.
- Ha nem kezdjük időben a gyerekek okítását ezen a téren, le fognak maradni, ezért már óvodában el kell kezdeni.
- A kütyük használata egységesen mindenkinél stressztűrési problémákat okoz, és mozgásszervi betegségek is kialakulhatnak.
Az szakértők egyetértettek abban, hogy nem menekülhetünk el a digitális világ elől, mára a gyerekek és fiatalok életében a történetmesélés és világmegélés egyik csatornája ez a szféra lett. Árpád szerint teljesen körül fog minket venni a digitális technológia, a jövőben megkerülhetetlen lesz. Az alapkérdés szerintük, mikor és hogyan kerülnek a gyerekek kezébe az eszközök. Noémi szerint irreális, és lehetetlen terhet rak a szülőre, ha elvárjuk tőle, vonja ki a gyerekét ebből a világból.
Az idegrendszer szempontjából – ebben mindkét szakember egyet értett – három éves kor alatt, amikor a motorikus funkciók, a három dimenzió érzékelése, a kéz használatának megtanulása folyik, nem szerencsés, ha kétdimenziós térben, digitális eszközökkel játszik, tanul a gyerek.
A kulturális antropológus úgy véli, nem mindegy, ki adja a gyerek kezébe az eszközt, és ő milyen szabályokat hoz. Vallja, hogy korán el kell kezdeni a gyerek tanítását, hogy természetessé váljon, vannak szabályok. „Jobb, ha irányítottan és segítve kezdi el tanulni a gyerek, és nem hagyjuk magára ebben, ezért támogatom a korábbi tanulást.” Árpád szerint az egészséges használatot kell oktatni, ez alakíthat ki igényes felhasználói kultúrát. Hozzáteszi: meg kell különböztetni a kényszereket és lehetőségeket. Lehetőség, hogy eddig a gyerek eddig tízféle módon szórakozhatott, most százféleképpen. Mennyit játszik, korának megfelelő játékkal játszik-e – erre a szülőnek érdemes figyelni. Ez a mi felelősségünk, nem terhelhetjük az iparágra.
Noémi szerint nem jő összemosni a különböző programokat, más megítélést igényel az app, a játék, a mesenézés. A gyerek képalkotása egy-egy mesenézésével nem sérül, egészen más, ha túlnyomórészt azt néz. Ha túl korán találkozik harcolós játékokkal, előfordulhat, hogy túl lesz ingerelve az idegrendszere, de ha a korának megfelelő játékot kap, nem ártunk vele.
Noémi, aki három kamasz fiút nevel, maga is próbálja megérteni, mi történik. Bár a WHO és a pszichológiai társaságok ajánlásai mutatják, a különböző korosztályok esetében mik az ajánlott időtartamok. Három kamasz fia nem feltétlenül tud az ajánlott időtartamon belül maradni, de tudatossá váltak, és megválogatják a fogyasztott tartalmakat.
A pszichológus szerint nagyon fontos az önállóságra nevelés, amit már kis korban el kell kezdeni. Ezen a téren szerinte nagy problémák vannak, mert a szülők túlzott félelmei miatt kitolódnak az önállóan megtehető lépések, a gyerekek túlzott felügyelet mellett élnek, nem kapnak folyamatában lehetőségeket, hogy önállóan döntsenek, és döntéseikért felelősséget vállaljnak. Amikor tartalmakkal találkoznak, nem várható el tőlük a tudatos döntés.
Mennyire van tisztában a szülő azzal, milyen lehetőségektől kell távol tartania a gyereket, hogyan tud referenciaszemély lenni? – tette fel a kérdést Zsolt.
Kis kerülőkkel – válaszolta Árpád. Összecsúszhat a kényszer és lehetőség, hiszen kényszer az is, ha mindenki digitálisan kommunikál az osztályban, kimaradni nem szerencsés. Így a lehetőség kényszerré válik. Az elmúlt száz évben technológiai eszközök sokaságát hoztuk létre. Meghosszabbítottuk az élettartamot, összezsugorodott a Föld, bőséget teremtettünk.
Ezzel a legsikeresebb generáció vagyunk az emberiség történetében. A lélekszám felugrott 8 milliárdra. Ez a sok ember mind jól akar élni abban a zárt rendszerben, ami a Föld. A digitális technológia azért jött létre, hogy megmenthessük annyira a Földet, hogy tudjunk élni benne, hogy együttműködésre kényszerítsen, hogy meg tudjuk osztani erőforrásainkat. Létrejötte nem „véletlen”, az emberiség mindig az adott kihívásokra próbál válaszokat találni. Létrejött tehát ez a környezet, nem elkerülhető, hogy megtanuljunk élni vele. Másik vonatkozás, amivel szembe kell néznünk, a digitalizáció a leggyorsabban terjedő változás az emberiség életében. Való igaz, a szülők nem tudják olyan gyorsan megtanulni ezt a világot, hiszen nincs generációs előtudásuk, de azt nem mondhatjuk, hogy nincsenek benne a digitális univerzumban. Ugyannyit vagy még többet használják az okostelefont., Magyarországon különösen sokat. Gyakran rúgnak öngólt, amikor azt mondják, nem értek ahhoz, amit te csinálsz, holott órákat töltenek akár munka, akár játék miatt a gép előtt.
A másik hazugság, hogy a gyerek majd magától rájön, mi az értékteremtő használat vagy mi a kritikus gondolkodás. Itt kell közösen gondolkodni. Elmondani, mi mit látunk ebben jónak, ők mit látnak jónak, és ezek összerakódnak. Generációs együttműködésre van szükség, meg kell osztani a két tudáskészletet. Árpád szerint az iskolából nem szabad kitiltani a mobil eszközöket, mert ezek a korszerű tanítás kellékei, pont a tanítása helyzetben lehet megmutatni, hogy mennyi mindenre alkalmasak, hogy értékteremtő módon használhatók. Ezzel szemben azt látjuk, elsiklunk egymás mellett, olyat várunk el egymástól, amit nem kellene, és arról beszélünk, amiről nem kell.
Árpád fontosnak tartja, hogy megmutassa, mennyire nem a felhasználó választ a tartalmak közül, segít betekinteni, hogy mi van a színfalak mögött. Arra tanítja őket, hogy okosabb legyenek mint a rendszer, adattudatosságra nevel.
Hogyan tudjuk kialakítani a párbeszédet, hogyan kellene ezt folytatnunk? – tette fel Meskó Zsolt a kérdést. Hol van a szülő felelőssége, meddig terjed, tiltás vagy tűrés, hol vannak a határok szülő és gyermek között?
Noémi úgy gondolja, ez mind benne van. Ennek része a harc, az egyén döntése, hogy átgondolja, mi számára az egészséges határ, amit ő megnyugtatónak érez, és mi a realitás. Szerinte 10 éves kor alatt jól szabályozható. 10 év fölött a gyereknél, akinek már nő a magányigénye, nála van a telefon. Bekapcsolható szülői funkció sokat segít, de legfontosabb a megbeszélés, melyben hangsúlyt kap a keretek szükségessége, és őszintén felmerülhetnek a kétségek és tapasztalatok. Fontos, hogy tudatosodjon, mi szenved hiányt, ha túl sok a kockulás. Így a társasági tapasztalat, az érzés, hogy unatkozom kicsit és feltalálom magam, a mozgás, a szabadlevegő.
Noémi szerint a szülőnek van felelőssége a keretek kialakításában. De rossz, ha ez olyan családi dinamikához vezet, ahol nagyon szétválasztja a szülőt és a gyereket, ahol lezár a kommunikáció a gyerek részéről, és csak arról szól az élet, hogy ez a digitális világ rossz. Ezzel a szülő lenézi azt, ami a gyerek számára fontos. Jobb együtt lenni abban, ami őt érdekli.
Noémi rossznak tartja a két végletet: Ha a gyerek már 14 éves, körülötte mindenki benne van ebben a világban, otthon ez a démon, állandó „feszkó” van belőle. A másik véglet, amikor szülőnek nincs energiája korlátozni, és a közös étkezéseken mindenkinél ott a telefon, nincsenek már családi programok, hanem „mindenki elvonul, nyomogat, ami a csövön kifér”.
Meskó Zsolt a számítógépes játékok erőszakkal teli világára kérdezett rá, mely szerinte valódi veszélyforrás. Elkülöníthető fekete bárányként a digitális univerzum pozitív vonatkozásaitól, megfogható az ezekhez fűződő viszony?
Árpád szerint nagyon sokféle játék van, nem vonhatók egy kalap alá. Hídépítéstől kezdve a lövöldözősig, a kártyázástól a zeneszerzésig. Ebben kicsi szegmens az agresszív játék. A játék egy különleges világba vonja be az embert, erős a vonzása látványvilágának. Ehhez képest kellene a gyereknek a hátsó udvarban fociznia … Óva intett a demonizálástól, és felhívta a figyelmet a pozitívumokra. Megnyitja a kreativitást, tágítja a lehetőségeket. „Mágikus” képességeket tud kialakítani: világokat tudunk teremteni, építeni, zenét írni, rajzolni – rengeteg kreativitást szabadít fel.
Ugyanakkor sokkoló számokat közölt: Egy átlagos gimnazista a négy év alatt mintegy 10.000 órát játszik. Ennyi óra magának a gimnáziumnak az elvégzése, és annyi idő alatt meg lehet tanulni valami teljesen új dolgot, egy nyelvet vagy akár zongorázni. „Könnyű túlzásba vinni, hol a határ, az nagyban függ egy adott életszakasztól. Munka helyett játszom vagy egyetemista vizsgaidőszak végén napi 20 órát? Beszélgetni kell – az élethelyzetek felől közelítve. Facebook, Insta, tiktok? Mit akar a gyerek? Beszélgetni barátaival, tetszeni, játszani – mind olyasmi, amit mi is csináltunk.
Egyrészről kockázatos világ, egyre inkább a telefonra települ, ahol nehezebb kontrollálni,egyre több pénzt költünk rá, és az iparág prosperál. Szabályozható folyamat, Kínában például ezt államilag teszik, egy idő után lekapcsol a kormány szervere.
A pszichológus szemével – mik a játékvilág előnyei, hátrányai? Mikor válik kényszerré?
A jutalmazó hormonunk, a dopamin, a játék során termelődik. Ez eredményez függőségeket. Mindig jól akarok lenni, és amikor nincs ez az érzés, ki akarom pótolni. Van benne veszély, ha a gyerek a virtuális világban sikeres, de a való világban nehezen mozog, veszélyes, hogy bemenekül és megvigasztalja magát a virtuális világban. De ezt folyamatban kell látni, ha szülő a gyereke mellett van, észre kell vennie a nehézségeit. Ne a játékról beszélje le, hanem a másik oldalon akarjon valamit a kezébe adni, hogy örömteli élményei és sikerei legyenek. Noémi arra mutat rá, kulcskérdés, hogy a családban van-e örömteli élményt adó közös program, amelyben tényleg mindkét fél élvezettel vesz részt. Ki kell tölteni alternatív programokkal az életét, a maradék időben az életkornak megfelelő korlátozással élni. Ha nem árasztja el őket ez a világ, az már eredmény. Példát tud-e mutatni a szülő? Ha ő szereti csinálni, amit elvár, akkor lesz hiteles. Noémi szerint az is-en van a hangsúly, találni valami mást, ami élményt ad, és az online világban is jelen lenni.
Az agresszív játékoktól sem ijed meg a pszichológus. Az agresszió erő. Ha a gyerek megéli az erejét, védett közegben kipróbálja, harcol, dühös, az nem káros, meg kell tanulni kezelni, kiengedni, ami a társadalmunkban meglehetősen le van fojtva. Attól nem lesz rosszabb az életben, ha megéli a harcot a játékban. De különbséget kell tudni tenni a valóság és játék között.
Noémi azon 25 évesek alapján, akik már a telefonnal nőttek fel, úgy látja, akkor sem vesznek el, ha „szörnyű kockák” voltak. De az ellenkezőjére is lát példát, akik nagyon korlátoztak, és nem boldogul az életben. Ne lássunk egyoldalúan, hogy a játékkal nagyon rosszat teszünk, a megvonásával pedig nagyon jót. Van egy személyiségjegy, egy belső hajtóerő, ami átmenti az életben.
Mind Noémi, mind Árpád látja, valóban komoly erodáló hatása van, ha beszippantja az embert ez a világ. Romlik az ember monotóniatűrése, a metakommunikációs jelek idegenek számára, koncentrációképessége időben csökken, szókincse leépül. „Szembe kell nézni azzal, hogy minden kütyü üzleti termék, szó nincs arról, hogy valaki jó szándékkal fejlesztette volna. Tényleg megváltoztunk, ezen sem kesergéssel, sem tiltással változtatni nem lehet. Abban kell a gyereket érdekeltté tenni, miért legyen monotóniatűrő, miért nézzen meg másfél órás filmet egy törénelmi helyzetről ha egy tíz perces tiktok videó is kiderül neki a téma lényege? Ha őszinték vagyunk, szülőnek sincs monotóniatűrése, ő sem olvas, ő sem mozog. Hogyan várja el?
Árpád differenciált látást tart követendőnek: más, ha feszültséget vezet le, más, ha együtt játszik társaival. Érdemes figyelni, mit játszik a gyerek, a játékok karikával vannak ellátva, így tudhatja, ajánlott-e az adott tevékenység. A kulcs a beszélgetés: mit játszol, mit szeretsz benne, hogyan játszol. Figyelmeztet: a szakadékot képző mondatok kerülendők, kiütik a normális beszélgetést.
Árpád üzenete, lássunk lehetőséget abban, hogy kommunikációs eszköztárunk bővült, tudjunk ki- és bekapcsolni. Ne feledjük el soha, hogy a technológia lényegtelen, mindig a másik ember a lényeges. Kezeljük magabiztosan a technológiát, és nézzünk a dolgok mögé. Mit és miért akarnak eladni nekem. Noémi pedig azt hangsúlyozta, ha mi korlátozunk, ha vannak keretek, akkor nekik ez fontos lesz, és kialakul az önszabályozás.
