Az egyházi iskola mint jóerkölcsre nevelő hely nemcsak áldás, hanem veszély is. És éppen arra a célra nézve a legveszélyesebb, amelyet betölteni hivatott. Mert mint a jezsuita iskolaigazgató Klaus Mertes írja, „az iskolában uralkodó szándékosság túltengése többféle módon okozhatja a hit elvesztését. A polgári felvilágosodás idején Istent a fegyelem fenntartásának eszközeként használták fel: Isten örök kárhozattal fenyegetett, ha a diákok az iskola szabályait megsértették. Teológiailag ehhez hasonlít a jelenkor igyekezete, hogy a vallást a társadalmi erkölcs szolgálatába állítsuk. Pedig a szent cél, amelyet az iskolának szolgálnia kell, nem bizonyos vallásgyakorlatok vagy az egyházi miliő fenntartása. A cél a diákoknak az Istennel való kapcsolata, a lelkek üdvözítése. A lélek éhen hal, ha az élet kenyere helyett valami funkciót betöltő gyorsétkezdei eledellel etetik. Az érdekek által vezetett közeledés, akár Istenhez, akár az emberek istenkapcsolatához, annak eltűnéséhez vezet, amihez közeledni próbálunk.”
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Christian Kadluba: Tech-buli Berlinben, 2005 wikipédia
Jól ismert tény, még ha nem is hangoztatjuk, hogy a szülők jó része nem vallási okokból íratja egyházi iskolába a gyermekét, hanem ilyen-olyan külsőleges, járulékos megfontolásokból. „Ott rosszat nem tanul”, halljuk sokszor. Egy sor egyházi iskola amellett patinásabb is a többinél. Nálunk pedig az is szembeötlő, hogy szabadabban építkezik egy ilyen intézmény, mint az állami, s miközben egy részük kifejezetten nehéz sorsú gyerekeket gondoz, másutt kétségtelenül megnyugtatóbb a kortárs referenciaközeg az átlagosnál. Vagy még egyszerűbben fogalmazva, ahogy Radó Péter teszi: „a felső középosztály számára” van ez a típus működtetve (miközben, tegyük hozzá, nagyon is ott van a legnehezebb terepen is).
Igen különböző tehát a Krisztuskövetéshez való viszonyulás azokban a gyerekekben, akik itt összegyűlnek, s ha hoztak is ilyen indíttatást otthonról, a lázadó, énkereső korszak azt is lerázza róluk, s vagy kinő helyette új, saját hit, vagy nem. Mindenképpen megtanulják viszont, hogy akkor is együtt kell élniük a rítusokkal, külső formákkal, imákkal, misékkel, hittanokkal, ha nem nagyon fűlik hozzá a foguk. Beülnek, végigülik, megfelelően köszönnek és hajtanak térdet, felmondják a leckét. Miközben a kapun kilépve a legtermészetesebb módon oldódnak fel a szórakozóhelyek és edzőtermek meg kozmetikai szalonok túláradó, folyékony közegében, hogy aztán a hétfő reggeli imára visszatérve megintcsak hozzák az itt elvárt formát. S a két világ között semmiféle párbeszéd nincs. Még csak a dolog kognitív disszonanciája sem fogalmazódik meg sem gyerekben, sem szülőben, sem a sokszor ugyanilyen kettősségben élő pedagógusban.
Ezért lepődhet meg az osztályhoz csak pár órára, lelkigyakorlatra érkező kitűnő nővér, amikor a házasság szentségéről tartott előadásának egyetlen pontját sem vitatják a fiatalok. Csak éppen azt közlik, a nagy-nagy elfogadáson csodálkozó tétova kérdésére, hogy őket különösebben nem érinti ez a téma, sem pro, sem kontra, mert egyáltalán nem biztos, hogy valaha is házasságot szándékoznának kötni, de ha mégis, akkor ez annyira egy másik történelmi korban lesz, hogy afelől ugyan a legteljesebb hidegvérrel hallgathatják az összes intelmet és jótanácsot. Addig meg élik majd az életüket – de hát miért is függne az össze, odakinn, mindazzal, ami olyan szépen és kerekdeden hangzik el itt, most, idebenn?
De hát miket is hirdethet a nővér? És miket hirdethet a hittanóra, a prédikáció, a sok-sok feszület a falon, az égszínkék szobrok, a faliújságra kitűzött igék és idézetek? Természetesen a jóerkölcsöt hirdetik: a vágyak rendetlensége helyett az önfegyelmet, a szentségi házasságot, a tisztaságot, talán még az etikettet is, hiszen a jólneveltség a jóerkölcs jele, újabban pedig a teremtésvédelmi szempontokat is, természetesen. A hívő ember így él, így öltözködik, így imádkozik, és ezeket az erkölcsi szabályokat követi. És természetesen követi is a diák, amíg ezen a pályán van s ezt a sportot játssza. De hát a másik pályán nyilvánvalóan az ottani sportot kell űzni, s annak megintcsak megvannak a maga szabályai, szegény hittanárnak nem kell azokat ismernie, ezt aztán végképp senki se várná el tőle.
De Klaus Mertes is szagolt már puskaport, s húsz év gimnáziumi működés után nemigen ijed meg ezektől a nehézségektől. Ahogyan jezsuita ősei tették a 16. században, ő is az ősi forrásokhoz nyúl vissza, s azt keresi, miképpen lehet iránytű a mai iskolák folyosóin a sokszáz éves ignáci tanítás. Nem a doktrínába való behúzás a cél, ilyeneket ír, hanem hogy mérleget tegyünk a fiatal elé, s világosan láttassuk, miről dönt, ha dönt. Kilépve a kapun, visszajőve a kapun. S különösen is kiemeli az összetéveszthetetlen ignáci szóhasználatot, hogy a fiatalnak ízlelniekell, amiből választ. Nem beszélni kell róla, hanem meg kell éreznie az ízét. Az érzékein keresztül ismerhet csak meg valamit. A csendről nem beszélni kell, hanem megélni. A testtartás perdöntő az imában. Ha maga a gyerek énekel, az valami. A lelkigyakorlatban folyton a lelki, amire figyelünk, holott a kulcs épp a másik fele: a gyakorlat. Hogy abból tanulunk, amit teszünk. Amit ízlelünk. Amit éneklünk. Amit mi magunk elimádkozunk. S abból vajmi keveset, amiről beszélünk.
A fölöttébb kétes és egészen eszement buliból éjszaka ötven kilométert hazabicikliző fiatal abban a magányban és csendben, a sötét országúton, a „csillagok, a Göncölök” alatt jobban meghallhatja a lélek szavát, mint a heti két hittanórán, hat év alatt bizony 408 hittanórán, tizenkét év alatt mindennel együtt felmehet ez akár az 1.000 környékére is. Tán Szent Péter se hallgatott ennyi tanítást, igaz, meg is tagadta a Mesterét, ugyancsak vétett a jóerkölcs ellen. S mégis szentnek mondjuk.
Azt kellene megízlelniük a két pálya közt ide-oda ingázó Pétereknek, Páloknak, Máriáknak és Magdolnáknak, erre kellene az eléjük tett mérleg, hogy élhetnének máskor is, és élhetnének mindenkor is „a csillagok, a Göncölök” alatt. Hogy „mindenütt felyül ég”, ahogy Zrínyi mondja. Hogy nincs profán az életünkben, csakis szakrális dolgok vannak, mert amikor Isten megteremtette a világot, látta, hogy minden nagyon jó. S ha az eszement buliban is tudnák, hogy szent az ő életük, mert Istentől való, ez a szakralitás nem a jó erkölcs szabálykönyvét olvasná a fejükre, hanem önértéküket és minden döntésüket a szakralitás dimenziójába hozná. A rossz döntéseiket is. Mert minden emberi dráma szent. De csak a dráma az. Nekivágni egyedül, kerékpárral az éjszakának, ez szakrális. A semmit se gondolok semmiről – ez nem szakrális. A mérleg nélküli élet nem szakrális. Az ízlelés nélküli másodlagos beszéd hitről és erkölcsről nem szakrális.
Ha életünk minden mozzanatát szentnek látjuk, és saját személyünket is Isten által akart szakrális személynek, ez erősebb vezérfonal az élethez, mint bármilyen erkölcsi szabálykönyv. S hogy ennek megértése ne másodlagos beszéd legyen, hanem érzéki ízlelés, abban talán senki sem ad nekünk annyit, mint a kortárs amerikai zeneszerző, David Lang.
Lang zenéjét hallgatva joggal hisszük: templomi áhítatot hallunk, középkorias kórusművet, a lelket megszólaltató a capellát, magát a misztériumot, a végsőkig letisztult imát. Ám a szöveg éppen azt emeli fel, ami lenn van, következetesen az úgynevezett profán dolgokról beszél, s ezeket helyezi a szakralitás fényébe.
A hétköznapok nyelvi törmelékéből épít himnuszt a Reasons for Believe: a világhálóról legyűjtött megannyi változat adja a szöveget az „And I will make it” formula előfordulásaiból. Micsoda mély értelmű monotónia! Milyen igaz, hogy az emberi élet kulcsszava az „ígérem”. Milyen bölcseleti érvényű ez a végtelenített ígéret-láncolat ebben a műben! Milyen ízlelés-szerűen állítja elénk a mérleget, minden erkölcsi kódexen túl: beváltom-e azt az ígéretet, ami én vagyok az embertársaim számára? Amit általam kaptak az Istentől?
Másik himnuszát, az I lie címűt használja fel nyitó jelenetéhez Paolo Sorrentino filmje, A nagy szépség. Jiddis nyelven szól a szövege, mégis középkori keresztény himnusznak vélnénk, misztikus áhítatnak, holott arról szól, ahogy a szerelmes lány várakozik kedvese érkezésére. S talán nem misztikus ez? Talán nem az élet-misztérium fókusza a várakozás? S aztán ugyanígy emeli a szakralitás erőterébe a vágy beteljesedését másik dala, a Simple Song #3, a másik Sorrentino-filmben (Ifjúság). Mindkettőben a „nevemen szólít”, „nevemet suttogja” a csúcspont, ahogyan mindig is a megnevezés és néven szólítás az igazi misztérium a mítoszokban, s ahogyan Izajásnál mondja az Úr Izraelnek: „megváltottalak, neveden szólítalak… mert drága vagy a szememben… és szeretlek” (Iz43, 1-4).
Milyen üdvös lenne – különösen egyházi iskolákban – a mindennapos zenehallgatás bevezetése! Vagy ugyanígy a mindennapos csend szokása. Valami, ami a lélek ízlelésére s így a végtelen, a szakralitás megélésére adna alkalmat. Hiszen – írja Kertai Csenger Kierkegaardot kommentálva: „az érzéki közvetlenség abszolút közege a zene, amely a kereszténység abszolút kifejeződése is, pont azért, mert kívül van a szellemen, és így a nyelven is.” És valóban úgy ír Kierkegaard a kedvenc operájáról, a Don Giovanniról, mint ami nemcsak gyönyörű, hanem paradox módon nagyon is erkölcsnevelő. Igen, mondja, „szerfölött morális, mert minden nagy benne, mindenben igazi.” És ez az „igazi” az, amit a valamiről való beszéd sohasem ad meg. Mert – folytatja Kierkegaard – „A bennem levő csodálat, a bennem levő szimpátia és kegyelet, a bennem levő gyermek, a bennem levő nő többet kívánt, mint amennyit a gondolat adhatott.” Bizonyos pontokon a nyelven kellene túllépnünk a nevelésben, az ignáci értelemben vett „gyakorlat” felé. Mert csak az szakrális, ami „nagy”, ami „igazi” és ami „több mint gondolat”.
Sapszon Ferenc 70. születésnapját ünnepelték volt tanítványai a napokban. Több mint ötszázan gyűltek össze. Mit csinált jól az az intézmény, amit ő rendre katedrálisi iskolának nevezett, s nem egyházi iskolának (mint ahogyan évtizedeken át nem is volt az)? Mi adott ilyen tíz, húsz, harminc évre szóló gravitációt a fiataloknak? A hit, a szakralitás, a csoda szüntelen ízlelése kórusról kórusra, hétköznapi énekléstől ünnepi koncertig, naponta. A másodlagos beszéd helyett az ízlelés, az érzéki teljességű, egzisztenciális tapasztalat, a „szent”nek a szüntelen megélése. Ezek a gyerekek bárhová mehetnek a kapun kívül: sosem tudják többé profánnak tekinteni életük történéseit. Ahogyan a fiktív kórus tagjai sem, a Mindenki című filmben: őket is a másik személy szakralitása löki a szolidaritás drámájába, nem pedig előolvasott, prelegált erkölcstan. Mert aki kórusban énekel, az saját cselekvésként éli meg mindazt, ami kierkegaardnál „nagy”, „igazi” és „több a gondolatnál”.
Mitől válhatna az iskolai munka olyanná, mint a kóruséneklés? Ezen a nyomvonalon kellene kutakodnunk, ha a Klaus Mertes által megnevezett „szent cél” irányait keressük. Azt, ami „nagy”, „igazi” és „több a gondolatnál”.
