Az, hogy a Gesta Ungarorum történelmi állításai nemfeltétlenül hitelesek, közismert, mint ahogy az is, hogy saját koráról viszont, mert hiszen évszázadokkal a megjelenített eseményeket követően írta művét, meglehetősen sokat elmond indirekt módon, saját százada viszonyait a honfoglalás korára visszavetítve. Érdekes és tanulságos összevetnünk, hogyan írják le a valós helyzetet a két világháború közötti nagyszerű történészi nemzedék tagjai, hogyan tárgyalják az Anonymus által megjeleníteni akart kort. A szakmán kívüli szélesebb nagyköznség jóformán elfeledte Alföldi Andrást, a nagy és világszerte híres régészt és ókortörténészt, vagy ugyanúgy Eckhardt Sándor irodalomtörténészt, akiknek az írásai ugyanakkor nemcsak új megvilágításba helyezték a régi dolgokat, hanem emellett érdekesek és plasztikusak is. Hóman Bálint és Szekfű Gyula neve ismertebbb maradt, mégis meghökkentően izgalmas, ahogyan a maguk korában írtak, egészen másként, mint a mai tudományosság képviselői: sokkal képszerűbben, sokkal inkább a szépirodalmi, írói stílus felé elmozdulva. Írásunkban négy Anonymus-témára pillantunk rá a Horthy-korszak négy nagyszerű tudósának szemelvényei alapján.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Szekfű Gyula, Hóman Bálint, Eckhardt Sándor, Alföldi András
Anonymus részletesen ír Pannóniáról. Részletesen leírja, hogyan hódították meg Árpád hadai a Dunántúlt – Pannóniát: „Árpád vezér pedig huszonegyed napra tanácsot tartván, felkerekedett Ecilburgból, hogy meghódítsa Pannónia földjét egészen a Dráva folyóig. […] az egyik részt a Duna mentén Baranya-vár felé küldi. […] A sereg második részével Szalók apját Ösbőt meg Ősét küldötték ki avégre, hogy menjen Veszprém városa felé, s hódítsa meg annak a földnek összes lakosságát egészen Vasvárig. […] A még megmaradt rómaiak most már a magyarok merészségének láttára Veszprém várát odahagyva futásnak eredtek, s életüket mentve a németek földjére siettek. […] Árpád vezér pedig ennek hallatára szerfölött megörült, s megint visszatérve Ecilburgba, nagy lakomát csapott, az örömhírt jelentő követeknek meg nagy ajándékokat adott.” Akiket Anonymus rómaiaknak nevez, természetesen már nem a hajdani birodalom alattvalói. A Dunántúl ebben az időben a keleti frank királyság uralma alatt állt, s amikor ennek vezetője, Arnulf meghalt, ezt a pillanatot használták ki a magyarok, s foglalták el a frankoktól Pannóniát.
De hogy kerültek ide, és hogyan tűntek el az igazi rómaiak? Pannóniát nem egy lépésben, egyetlen hadjáratban szerezték meg, hanem egy majdnem nyolcvan éven át tartó, több lépcsős folyamatban, s ezt végül is Claudius császár uralma alatt tették teljessé, 39-ben, a keleti részeket is elfoglalva, s ekkortól nevezik a területet Pannoniának. Jó négyszáz éven át állt fenn a római uralom, s amikor vége lett, akkor megintcsak több szakaszban, fokozatosan került a hunok kezére. A Duna mentén kiépítették a határvonalat, a limest, jelentős városok jöttek létre Sopianae-től (Pécs) Savarián (Szombathely) át a legjelentősebb városig: Aquincumig (Óbuda).
Miért emelkedhetett ki Aquincum a többi város és tábor közül? Mert ide nemcsak segédcsapatokat telepítettek, hanem egy klasszikus római légiót is. Ennek tagjai „igazi” rómaiak voltak, római polgárjoggal rendelkező, a római szokásokat, értékrendet és életmódot ismerő és terjesztő, elsősorban itáliai származású katonák. Ez az I. század vége felé történt, s óriási lökést adott Aquincum fejlődésének. Amit ma Aquincumként ismerünk, koránt sem meríti ki mai fővárosunk római emlékeinek körét. Végig a Duna mentén, a Hajógyári sziget magasságától le egészen Budafokig teli van a város római emlékekkel. S nem is csoda, hogy ilyen központi fontosságúvá vált ez a hely: itt futottak össze a nyugatról, délnyugatról érkező utak, itt adódott a legjobb átkelési lehetőség a Dunán.
Hogy nézett ki egy római kori autósztráda? A római kor egyik legfontosabb és leghosszabb kiépített útja, a Borostyánút joggal nevezhető a kor autósztrádájának. Az Adriai-tenger partján, Trieszt közelében fekvő Aquileiából indult északi irányban, átszelte a mai Szlovéniát, majd Pannónia területére ért, ahol a mai Magyarország nyugati határszélén haladt, Szombathelyen (Savaria) és Sopronon (Scarbantia) át. A mai Csehország és Lengyelország térségein átvágva egészen a Balti-tengerig, hozzávetőleg a mai Szentpétervárig húzódott. Nevét onnan kapta, hogy többek között az északi lelőhelyeken kitermelt borostyánkövet szállították ezen az útvonalon le, délre, a Birodalom szívébe, Itáliába. 5-7 méter széles volt, a döngölt kavicságyat bizonyos szakaszokon bazaltlapokkal burkolták, másutt összecementezték a kavics felső rétegét. Jelentőségét jól mutatja, hogy sok mai közutunk pontosan követi egykori nyomvonalát, ilyen például a Rédicset Szombathellyel összekötő, ma is létező és fontos útsszakasz. Az út eredetihez közelítő állapota megtekinthető többek között a szombathelyi főtér egy háza alatt, illetve a város romkertjében, Hossza több mint ezer kilométer volt.
Lássuk, hogyan ír Alföldi András Pannóniáról! (Magyarország népei a Római Birodalomban, 1934 – részlet). Alföldi András (18995-1981) világhírű magyar ókortörténész és régész. 1947-ben hagyta el hazáját a szovjet megszállás és a kommunista uralom következtében. Előbb Bernben és Bázelben, majd 1965-től haláláig a New Jersey állambeli Princeton Egyetemen volt professzor. Tagja volt a Pápai Régészeti Akadémiának és számos európai tudományos akadémiának. Kutatási területe elsősorban a Római Birodalom volt, s amikor kiemelt témájával, Pannóniával foglalkozott, akkor is a Birodalom egészének folyamataira következtetett a látottakból. Érvényes ez nagy összefoglaló művéből kiragadott itteni részletünkre is. Pannóniáról ír benne a szerző, de a provincia virágzása majd hanyatlása kapcsán a itt is a teljes Birodalom rejtett folyamatainak lényegét ragadja meg, s végső során a bukás legmélyebb okait tárja fel.
„ [A harmadik század közepétől] borzasztó erővel újul ki minden tavasszal a Dunán átkelő hadak sáskajárása. Új népek jelennek meg a színtéren: Kelet-Magyarországon a gepidák, (akiknek első biztos nyoma valamivel későbbi ugyan), a Pontusnál a skandináv herulok stb. Rettenetes idők következnek. A Fekete-tengeren át a germánság hajókon tör Ázsiába, megmozdulnak a pusztai beduinok Afrikában, a megújhodott perzsa birodalom az eufratesi határt szorongatja. A gazdasági és lelki világkrízis bajait egymásután ellencsászárnak föllépő kalandorok belső háborúi tetézik. Ily körülmények közt lehetetlenné válik a II. századnak az a nagyszerű polgári koncepciója, hogy a birodalom minden talpalatnyi földje egyenjogú az állam szemében. E helyett most kényszerűségből a katonai felfogás kerekedik felül: a Dunánál megint csak Itáliát biztosítják, mint Augustus korában és evvel együtt megszűnik az az állapot is, hogy a római haderő, mint a II. században, egyszerűen a rengeteg hosszúságú limesek határrendőrsége lehessen.
[…] Az arcvonal e felfogás szerint a háborús előtereppé vált határtartományokban csak kisebb betörések feltartóztatására vagy egy ellenséges támadás késleltetésére való. Az értékes csapatok jórészt a front mögött, hadászatilag fontos pontokon állomásoznak, ahonnan a legkönnyebben lehet előre rendelni őket. S míg az első vonal hézagait befogadott barbár csoportokkal igyekeznek kitölteni, hátul nagy centrális lovassereg és kikülönített zászlóaljakból álló dandárok állnak készenlétben.
[…] Ha a IV. század helyi jelentőségű mozgalmainak nem is sikerül az újra konszolidálódott monarchiát a Dunánál megingatni, a következő komoly néplökés, a hunoké, elsöpri a Dunánál lehetetlenül kitüremlő pannóniai limest, amelynek sorsa így már százötven évvel előbb megpecsételődött. Már fentebb láttuk, hogy a birodalomnak még e nagy csapások beállta előtt sikerült rómaivá átgyúrni a Dunától délre lakó népeket. Azt kérdezzük most, vajon a birodalom szemszögéből tekintve, értékesnek bizonyult-e ez az asszimiláció. Régi dolog, hogy minden olyan terület, amelyet nagy katonai erőkkel kell megszállva tartani, politikailag is fontossá válik. Már a Tiberius és Claudius alatt kitört katonalázadásokban megmutatkozott egy kissé a pannon helyőrségek súlya, de csak Nero halálakor „derült ki a birodalom nagy titka, hogy nemcsak Rómában lehet uralkodót választani, hanem egyebütt is” (Tacitus), és ekkor egy pillanatra a Duna felé figyelt a római világ.
[…] Róma pedig már teljesen felélte erejét, már nyoma sem volt azoknak a bámulatraméltó energiájú generációknak, melyek a világot rómaivá tették. Így a legnagyobb baj az volt, hogy mikor a külső és belső rázkódtatások bekövetkeztek, nem volt sem Itáliában, sem másutt a birodalom népességének olyan rétege, mely teljesen az állam javának szentelte volna magát, s alkalmas lett volna a bajok elhárításának feladatára. A császárság alatt hatalmát rég elvesztett szenátori osztályból a kormányzásra való képesség is kiveszett: gazdag földbirtokosai nem voltak már többé az államgondolat igazi hordozói. A városok polgárságának lokálpatriotizmusa szűkebb hazájáért minden áldozatra képes volt ugyan, de az egész impérium római hivatásának tudata nem töltötte be a lelkét, a többi társadalmi osztályok pedig még éretlenebbek voltak az erők összefogására.
[…] Ily körülmények közt az impérium óriás testének lázas agóniában kellett vonaglania addig, amíg belsejéből oly őserők nem törtek felszínre, melyek még egyszer meg tudták épségét száz esztendőre menteni. Ez a nagy világtörténelmi hivatás a dunai országok fiainak jutott osztályrészül.
[…] Ez a fejlődés Traianus Decius trónralépésével tör felszínre a század közepén. Decius pannoniai születésű ember, azonban megjárta a szenátort pályafutás lépcsőfokait és elérte ennek tetőfokát, a rendes konzulátust is.
[…] a dalmata Diocletianus megsokszorozza a partvédő csapatokat és új várövvel szegi be a Duna-vonalat. Ugyanígy „lángol a limesek megerősítésének túlbuzgó vágyától” az utolsó nagy pannóniai császár, I. Valentinianus. Ez a határvonalat tette nagyszabású erődítési programja tengelyévé, nem a limes mögött elterülő zónát degradálván békében értéktelen előtereppé, hanem a barbárok földjére tolván messze előre egy új erődrendszert, hogy támadás esetén ez fogja fel az első lökéseket. Tudjuk, hogy a Diocletianus határmerevítő akciója és a Valentinianus óriási erőfeszítéssel épített kínai fala nem használtak semmit. Soha olyan erős nem volt a limes, mint 376-ban, de egyszeriben átzúdult rajta a hunok lökte népáradat: férfiak tudnak csak megvédeni egy országot és nem falak. A határokra nem is juthatott rendes katonaság, mert annyira elvesztette a birodalom népessége a katonai erényeket, hogy a sereg a népvándorlás áttörésekor már javarészt germánokból állott.”
Visszatérve Anonymushoz: talán legizgalmasabb témája a honfoglalás.
Mikor és hogyan történhetett? Anonymus elbeszélésében a Kárpát-medencébe való bejövetel is roppant gyorsan és egyszerűen ment végbe, még annál is egyszerűbben, mint Pannónia elfoglalása. „Akkor a hét fejedelmi személy – írja -, akit hétmagyarnak mondanak, és az a hét kun vezér, kinek a nevét fentebb soroltuk el, rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben az oroszok tanácsára és segítségével útra keltek Pannónia földjére. S így a Havas-erdőn áthaladva, a hungi részekre szálltak. Midőn pedig oda megérkeztek, azt a helyet, amelyet először foglaltak el, Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak. Ott aztán, hogy fáradalmaikat kipihenjék, negyven napot töltöttek, és a földet kimondhatatlanul megkedvelték.” Valójában történészeink szerint ennél azért jóval komplikáltabb lehetett a dolog. Egészen bizonyos például, hogy a népesség egy része vagy legalábbis a hadsereg már évtizedekkel a 895-ös bejövetel előtt is a Kárpát-medencében tartózkodott, hosszabb vagy rövidebb ideig, tartósan vagy átmenetileg. Erre vall többek között, hogy nyugatról már ebben az időben is harcba hívták magyar szövetségeseiket, s a Kárpátokon túlról nehezen harcolhatott volna például 862-ben a frankok ellen. Márpedig a Szent Bertin-i évkönyv erről a harcról számol be, a Rasztiszláv morva fejedelmet támogató, korábban sosem látott, sosem hallott ungri harcosokról. De a fokozatosságra vall az a tény is, hogy sokkal inkább volt ez egy beköltözés, mintsem tűzzel-vassal, harccal és erőszakkal történő földszerzés. Nem kísérték különösebb harcok, csaták, szinte úgy tűnik, mintha szívesen fogadták volna (vagy legalábbis ellenállás nélkül) az itt élők a jövevényeket. A régészeti kutatások pedig azt is feltárták, hogy a honfoglaló magyarok nem a meglevő falvakra települtek rá, elpusztítva a lakosságot, hanem rendszerszerűen a régebb óta kiépült, itt talált falvak mellé, azok közelébe. Jópár évtized alatt mehetett tehát végbe a szállásterület áthelyezése Etelközből a Kárpát-medencébe, s a 895 körüli események ennek inkább csak a záróakkordjai lehettek.
Miféle nép voltunk akkoriban? Egy biztos: sokat vándorló nép, akiknek hatalmas vándorlása talán csak a zsidó nép negyven éves bibliai vonulásához hasonlítható. Levédia és Etelköz végtelen sztyeppéi a vándorlásnak csupán utolsó állomásai, de Julianus barát megtalálta a rokonainkat sokkal északabbra, Baskíriában is. Az is bizonyos, hogy az évszázados vándorlás során szét is szakadtunk, más népekkel is egyesültünk, sőt a mondák és krónikák szerint egyenesen a hunoknak voltunk a leszármazottai. Sajnos a hunokról vajmi keveset lehet tudni, ezért a rokonság bizonyítása is nehéz. Az viszont egészen biztos, hogy érintkeztünk a szkítákkal, alánokkal, perzsákkal, s amellett különböző sztyeppei ótörökök népekkel, s a tőlük átvett sok száz jövevényszavunk mutatja, hogy tanultunk is tőlük, ahogyan bizonyára ők is tőlünk.
És mi közünk a finnugorokhoz? Nehéz kérdés, hiszen a finnugor népek jellemzően északiak, békések, inkább gyalogos népek, miközben a honfoglaló magyarokról szóló összes leírás harcias, lovas, az Uraltól délre vándorló népként jellemez minket. Egyet tudni kell: a nyelv eredete és az etnikum eredete nem feltétlenül jár együtt. Gondoljunk csak Latin-Amerikára: az őslakosok utódai ma mind spanyolul (vagy portugálul) beszélnek, holott etnikumuk tökéletesen más eredetű, mint az őket meghódító spanyoloké (portugáloké). Az írek angolul beszélnek. De látunk példát az ellenkezőjére is: a bolgároknál a hódító nép veszítette el a nyelvét, és a leigázott szláv lakosság nyelve maradt fenn az egybeolvadó két etnikum nyelveként, s a Kijevi Ruszt létrehozó varégok is így jártak, ott is a legyőzöttek szláv nyelve maradt fenn. Talán így történt a magyarok esetében is: a harcos déli nép évszázadok alatt nagyon is egybeolvadhatott egy leigázott és magával ragadott finnugor nyelvű etnikummal.
És csakugyan olyan harcias nép voltunk? Igen, ehhez semmi kétség nem fűződik. Már a 895-ös honfoglalás előtt is harcba hívta a magyarokat Arnulf keleti frank király, majd Szvatopluk morva fejedelem is. A 10. században azután közel ötven hadjáratot folytattak a magyarok szerte Európában, amikor pedig 907-ben a Keleti Frank Királyság ki akarta szorítani ezt a harcias népet a Kárpát-medencéből, a pozsonyi csatában fényes győzelmet arattak a védekezők, és ezzel hosszú időre elvették a Nyugat kedvét az itteni fennhatóságuk megkérdőjelezésétől. A harci sikerekben szerepe lehetett annak is, hogy a korabeli magyarok különös körültekintéssel jártak el lovaik tenyésztésében, méneseik nemesítésében. Erről a legutóbbi időkig igen keveset tudtunk, sőt, a korabeli krónikák – fals módon – azt állították, a magyaroknak egészen apró, póniszerű lovaik vannak. Nemrégiben azonban a szegedi egyetem genetikusai megvizsgálták a honfoglalás-kori előkelők sírjaiban talált ló-csontvázakat, s egyértelműen bebizonyosodott, hogy – legalábbis ez a vezetői réteg – a kor legértékesebb és legnagyszerűbb lófajtáját használta, az úgynevezett turáni lovat. Ez nemcsak nagytermetű és gyors volt, hanem hatalmas távolságok megtételére is alkalmasnak bizonyult. Mai rokona az akhal teke lófajta, amelynek legelkötelezettebb tenyésztőit ma Türkmenisztánban találhatjuk meg.
Hóman Bálint természetesen egészen más megállapításokat tesz a honfoglalásról, mint Anonymus.(Magyar történet, 1928 – részlet). A korszak legjelentősebb, nyolc kötetet kitevő történelmi összefoglalójának első részeit, az 1458-ig terjedő szakaszt Hóman Bálint írta – szerzőtársáról egy másik alkalommal emlékezünk meg. Hóman Bálint politikusi pályája vitatható (támogatta a zsidótörvényeket, és nem mondott le képviselőségéről a Szálasi-féle hatalomátvétel után sem), történészi munkássága viszont óriási jelentőségű. Legfőbb tudományos szakterülete a középkor volt, s pályáját az apró, de fontos részletek kikutatásával kezdte. Ilyenek voltak például az Árpád-kori pénztörténet és várostörténet, Szent László és a zágrábi püspökség története, vagy akár egyetlen dokumentumnak, az 1109-es veszprémvölgyi oklevélnek a tüzetes vizsgálata. Később azután így megszerzett páratlan szaktudására alapozva nagy, összefoglaló munkákat írt. Ilyen például az itt idézett Magyar történet, és az általa (is) szerkesztett Egyetemes történet két hatalmas szintézise.
„Julián Domonkos-rendi barát a XIII. században a honfoglalás előtt elszakadt magyar testvérek ivadékaira találva, minden nehézség nélkül értette meg a pannóniai magyarsággal negyedfél század óta nem érintkező rokonok beszédét.
A vogullal rokon előmagyar nyelvből szabályosan fejlődött magyar köznyelv mellett a honfoglalók még egy más nyelvet is beszéltek. A X. század közepén udvarába jött magyarokkal közvetlenül érintkező Konstantinosz császár írja, hogy a magyarok két nyelven beszélnek, melyek egyike a hozzájuk csatlakozott kazar-kabarok köznyelve, tehát török nyelv volt. Ő e jelenséget a kabar csatlakozással magyarázza, pedig kétségtelen, hogy a többi törökségtől elszakadt kabarok nyelvét a sokkal nagyobb számú magyarság ezektől nem tanulta volna el, hiszen maguk a kabarok alig egy század alatt teljesen elmagyarosodtak s ugyane sorsra jutottak a XIII. században nagy tömegben bevándorló töröknyelvű kunok is. A kétnyelvűségnek egész más a magyarázata. Az uralvidéki előmagyarok vogul rokonaiktól századokkal Krisztus születése előtt elszakadva és őket leigázó ogur-török néppel összeolvadva, ezidő óta mindig török fajú és nyelvű népek – ogurok vagy bolgárok, hunok, türkök és kazárok – szomszédságában s ezek uralma alatt éltek. Politikai és földrajzi helyzetükből következett, hogy – habár a nép szélesebb rétegei általában és közönségesen török elemekkel bővült finnugor nyelvünket beszélték – törökül is kellett tudniok. Kétségtelen, hogy a hunokkal, szabirokkal, kuturgurokkal egy állami szervezetben, Irnik, Gorda, Mugyer, Szandil, Kurt hún-bolgár fejedelmek és Dizabul, Turxanth türk kagánok, majd 680 és 850 közt kazár kagánok s ezek által kinevezett vezérek uralma alatt élő onogur-magyarok előkelői mindnyájan, a nép pedig legalább is részben kétnyelvű volt.
[…] Nincs tehát semmi feltűnő abban, hogy a századokon át török népek közt, török fejedelmek alatt élő, török származású magyarok az egykori szolgáktól eltanult köznyelv mellett a török nyelvet is beszélték, mely mintegy hivatalos diplomáciai, katonai és üzleti nyelvül szolgált s talán valami előkelőség színét is adta. Ily kétnyelvűségre számos analógiát találunk a régi török népeknél. A XI. századi Mahmud Al Kašghari szerint a hivatalos törökön kívül más köznyelvet beszéltek az ujgurok és tatárok némely törzsei, a quai, basmil, jobaqu, ?umul népek. A kétnyelvűség magyarázza meg, miért mondhatta Szandil, az onogurokat is felölelő uturgur szövetség fejedelme, 558-ban a római követnek, hogy népe a kuturgur-bolgárral egy nyelvet beszél és miért mondják a IX–XII. századi arab írók a magyart kifejezetten türk, vagyis török nyelvű népnek.
Árpád fejedelem mindjárt felavatása után 892-ben szövetségre lépett Arnulf királlyal, a Frankbirodalom keleti, német tartományainak urával, Szvatopluk morva fejedelem ellen s ugyanez évben, majd két évvel később is a Duna vidékén harcolt. E hadjáratok oka nem a magyarok rablóösztöne, hanem a besenyő szomszédságból való elköltözés vágya, céljuk nem zsákmány szerzése, hanem az Etelközzel szomszédos területek, főleg az egykori Avarbirodalom kikémlelése volt.
A régi kazár kapcsolatnak és szövetségnek az Etelközön már semmi értéke sem volt. A nagy távolság önmagában is megnehezítette az együttműködést, a kazárok külpolitikai helyzete pedig egyenesen lehetetlenné tette azt. A besenyőket a kazár kagánnak az úzokkal kötött meggondolatlan szövetsége hozta a magyarok nyakára s ezek elköltözése után ő maga került a legsúlyosabb helyzetbe. Legjobb harcosait, a kabarokat és magyar szövetségeseit elveszítve, állandó védekezésre kényszerült a szomszédságba települt besenyőkkel és a Volga vidékére behatolva, ellenségként fellépő úzokkal szemben. A kazár-magyar szövetség a magyarok elköltözésével, a kabarok csatlakozásával és Előd mellőzésével felbomlott. Helyette Árpád nyugaton keresett új, értékesebb kapcsolatokat.
[…] A középkori magyar hagyomány szerint Álmos már az őshazában Attila hún király örökségének birtokbavételét tűzte célul s Árpád – családja történeti jogára támaszkodva – diadalmas hadjáratban foglalta el dicső őse nyugati birodalmát. A történelem egykorú forrásai e felfogással szemben azt bizonyítják, hogy a magyar nép külső kényszer hatása alatt kerekedett fel és költözött nyugatra. A honfoglalást nyomon követő itáliai és németországi hadjáratokból pedig arra következtethetünk, hogy a végső célt talán nem is a Tisza-Duna vidékén, hanem távolabb nyugaton keresték és csak a szilárd állami szervezetben élő, megtelepedett nyugati népek eleven bástyájába ütközve ismerték fel, hogy Pannóniában elérkeztek vándorlásaik utolsó állomásához. Az örökség visszaszerzésének szép gondolata az új haza területén olvadt az Attilától való leszármazás emlékét híven őrző Árpádház nemzetségi hagyományába. A honfoglalás mégsem volt egy ellenségtől űzött nomád horda vagy éppen egy kalandvágyó rablósereg céltudatlan menekülése vagy vándorlása. Az örökös fejedelemségben kifejezésre jutott politikai egység megteremtése és a honfoglalást kísérő kalandozások a magyar nép vezetőinek tiszta látását, Árpád fejedelem reálpolitikai érzékét és diplomáciai tudását bizonyítják. A régi hazájából Etelközre szorított magyar nép Árpád fejedelemmel az élén tudatos elhatározással készült nyugatra költözködni, tudatos elhatározással keresett új hazát, ahol magát hatalmas keleti ellenségeivel szemben sikerrel védelmezheti.”
Érdemes ejtenünk pár szót Anonymus saját koráról is, amelyről nem ír ugyan, mégis sokat elárul. De mikor volt ez a saját kor? Nagy kérdés ez, jó kétszáz év óta vitatkoznak róla a történészek. Amit biztosan tudhatunk a mű kezdősoraiból, hogy a szerzője (Anonymus) P. mesternek mondja magát (talán Petrus volt a neve, vagy Paulus), és annyit árul még el, hogy ő a néhai (tehát időközben már elhunyt) Béla király jegyzője. Igen ám, de négy különböző Béla is ült a magyar trónon az Árpád-korban, s csak hosszú és komplikált kutatások sora vezetett el ahhoz a megoldáshoz, hogy III. Béla lehetett a néhai király (1172-1196). Da de honnét tudjuk, hogy az ő halála után, 1196 után keletkezett a mű, s nem előbb, I. vagy II. Bélát követően? S honnét tudjuk, hogy nem még később, IV.Béla alatt? A megfejtéshez igazi nyomozásra volt szükség történészeink részéről, s éppúgy az egészen apró jelek segítették elő a végső megfejtést, ahogyan az a krimikben is lenni szokott. Egy ilyen apróság például, hogy P. mester Szuzdalt nevezi az orosz állam fővárosának, s ez 1169 előtt aligha lett volna lehetséges, mert addig Kijev épp olyan fontos központ volt. A másik nyomozati támpont ugyanaz a téma, amely híres drámánkban, a Bánk bánban is felbukkan, hogy tudniillik a királynéval, Gertrudissal hazánkba jövő német főurak fosztják ki az udvart és az országot. Ez sem állt fönn 1205 előtt, de nem állhatott fönn 1213 után sem, amikor a magyar merénylők megölték Gertrudist, s ezzel véget vetettek a német élősködésnek. Természetesen túlzás lenne a mű keletkezését szigoran 1205 és 1213 közé szorítani, hiszen hosszabban is dolgozhatott rajta P. mester, s elkezdhette akár tüstént III. Béla halála után is. Így leginkább az 1196 és a1213 közötti két évtizedet jelölhetjük meg keletkezi idejét.
Imre király korában, Imre király szolgálatában. Kitűnő történészünk, Györffy György még egy látszólag apró, ám feltételezhetően annál fontosabb apróságra is felfigyelt, nevezetesen arra, hogy Anonymus történetében Árpád vezér még életében utódjává teszi a fiát, az akkor még gyermek Zoltát. „Árpád vezér – írja – Magyarország főembereit és vitézeit megesketve, fiát, Zoltát, nagy tisztességgel vezérré emeltette.” Miért érdekes ez? Mert hasonlóképpen járt el a mű elején emlegetett „néhai Béla király”, vagyis III. Béla is, és ezzel sok éves viszályt idézett elő. Fiát, Imrét ugyanis (a történetben leírt Árpád-esethez hasonlóan) még életében királlyá koronáztatta, s ebbe a megváltoztathatatlan döntésbe annak öccse, a későbbi II. András sehogyan sem tudott belenyugodni. Sőt, Imre még olajat is öntött a tűzre, mert maga is megismételte, még szélsőségesebb módon a dolgot, s a saját fiát immár egészen kisgyerekként maga is megkoronáztatta, András öccse legnagyobb bosszúságára. Logikusan gondolja tehát Györffy György, hogy a honfoglaláskori analógiával (Árpád és Zolta) ebben a művében Anonymus tulajdonképpen az Imre-párt eljárását támasztja alá. Azt mutatja be ősi és jogszerű eljárásnak (megintcsak jelenkori dolgokat vetítve vissza háromszáz évvel korábbra), ami II. Andrást úgy felbosszantotta, s ezzel a viszálykodásban egyértelműen a maga urát, Imre királyt segíti. Nem tudhatjuk így volt-e csakugyan, de annyi biztos, hogy Anonymus eljárása nem lenne példa nélküli. Már az ókorban is azért írta meg híres eposzát Vergilius, hogy azzal Augustus császár hatalmának megalapozottságát erősítse. Valami ilyesmi vezethette P. mestert is műve megírásakor.
Hogyan beszél a honfoglalás utáni századokról – és szemelvényünkben különösen annak külföldi olvasatairól – Eckhardt Sándor, a nagy irodalomtörténész? (A magyarság külföldi arcképe (1939 – részlet). Eckhardt Sándor (1890 – 1969) nyelvész, irodalomtörténész, egyetemi tanár, akadémikus. Három fő témája volt: Balassi és kortársai (beleértve mesterét, Bornemisza Pétert és tanítványát, Rimay Jánost is), amellett a francia kultúra és a magyar-francia kapcsolatok, végül pedig a szótárszerkesztés, amely megkerülhetetlenné teszi a munkásságát, ha bárki is magyar-francia, francia – magyar szótárt szeretne forgatni. Ebben a tanulmányában, amelyből most idézünk, sorra veszi, egy évezreden át milyen képet terjesztettek rólunk, magyarokról a rosszakaróink a világban, de természetesen kitér a – sajnos, kisebbséget alkotó – pozitív értékelésekre is. Anonymus kapcsán kifejti, hogy sajnos sok esetben a hazai szerzők is a külföldi téveszmék után mennek, és szerencsétlen módon a mi saját értelmiségünk is hajlamos átvenni és még jobban felerősíteni a máshonnét jött, másutt előállított rágalmakat.
„A magyarság nyugati rossz hírnevét a honfoglalás utáni hadjáratok alapozták meg. De az az arckép, amely a magyarokról ekkor kialakul, sajátos módon nem a tapasztalaton, hanem tudálékos írói véleményeken nyűg szik. Már az ókorban szokásos volt a nem-görög, tehát barbárnak nevezett népeket egy kalap alá venni és úgy külsejüket, mint erkölcseiket bizonyos hagyományos elvek szerint elképzelni. így az antik írók kézről kézre adták egymásnak a barbár népek jellemzését; ezt követelte a tekintélyi elv és az irodalmi műfaji szabály. Ma már Tacitus sztoikus germánjait sem veszi a tudomány teljesen hitelesnek: tudja, hogy Tacitus is sablonra dolgozott és amellett saját politikai tendenciáit vitte bele néprajzába. Kétféle jellemkép alakult ki így a barbárokról, egy kedvező, tanító célzatú, mellyel az otthonvalókat buzdították az írók jobb erkölcsökre és egy kedvezőtlen, melynek az önexaltáció volt az alapja és célja. Minket ez az utóbbi műfaj érdekel, mert a magyarok középkori és bizánci jellemzése a legtöbb esetben ennek a kedvezőtlen antik sablon-gyűjteménynek a fegyvertárából került ki.
Nevezetesen egy ókori természettudományi elmélet szerint a népek jelleme az égövtől függ; a mérsékelt ég alatt élő népek a legműveltebbek. Ezzel szemben minél északabbra megyünk, az Oceanus felé, annál hidegebb az éghajlat, annál vadabbak és harciasabbak az emberek. Arcuk mindig állatiasabb, beszélni sem igen tudnak, táplálkozásuk is olyan, mint a vadállatoké. Bizonyos zsidó biblikus, apokaliptikus mondák alapján aztán későbbi íróknál e népek a kaukázusi Káspikapu mögé kerülnek, hová Nagy Sándor zárta volna Góg és Mágóg emez ivadékait, abban a biztos tudatban, hogy a végítélet előtt kitörnek onnan és elözönlik a földet az utolsó nap előjeleképpen. Ezért kérdik 840-ben, a magyarok felbukkanása idején egy verduni paptól, vajjon ezek az újonnan előtörő barbárok az Apokalipszis-béli Góg és Mágóg népe-e és hogy megjelenésük csakugyan a világ végét jelzi-e? Mire a bölcs pap szentírásidézetekkel bizonyítja, hogy ez a hiedelem téves. De a cáfolt vélemény mindenesetre a legelső adat arra, hogyan látta a keresztény Nyugat a pogány magyarságot.
Azt az „északi” országot, ahonnan a barbár népek előtörnek, Scythiának nevezte el az ókor, melynek tényleg volt dolga a szkitákkal. Később minden északról, vagyis helyesebben keletről jött népet szkitának neveztek és Scythiából vezetik ki őket. így lettek a magyarok is szittyák és kapták hozományul az ókor összes balhiedelmeit a scythiai származással együtt. A nagytekintélyű Szevillai Izidor például 600 táján így foglalja össze a Scythia lakóira vonatkozó hiedelmeket: „Ezek közül néhányan a földeket művelik, mások olyan szörnyűek és iszonyatosak, hogy emberhúst esznek és embervért isznak.” Mikor aztán a magyarok betörnek Németországba, egy német krónikás, Regino elég terjedelmesen ismerteti művében ezt az úf népet, de nem a szemtanuk híradása alapján, hanem Justinus és Izidor szittyajellemzését kivonatolva, s így jut arra az állításra, hogy „hír szerint” a magyarok nyers húst esznek, vért isznak és az ellenség szívét kitépik, hogy bátorságukat ezzel erősítsék. […]
Aztán a krónikási tekintély és a szittya-magyar azonosítás címén a magyar történetírásba is behatol a vérvád. Maga a Névtelen Jegyző veszi bele történetébe: „Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy némelyek szerint, haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta.” E helyen Anonymusunk az ú. n. Exordia Scythica című középkor kompiláció szövegét írta át elbeszélésbe, mely szintén – a magyarokról mit sem tudva – a scythákról állítóttá fel a kannibalizmus vádját Izidor alapján. Innen került át szóról szóra a szörnyű mese Anonymus őstörténetébe, még pedig egy sztoikus, hősies szittya-jellemzés kellemetlen záróakkordjául. Első példája annak, – ami később oly gyakran fordul elő – hogy a magyar író nemzeti öntudatát a nyugati külföld befolyásolja, s még hozzá igen kedvezőtlen értelemben.
[…] Ez a „kisebbértékűségi komplexum” egyébként hasznos is, hiszen erre reagál a legerősebben a nemzeti öntudat s ennek köszönhetjük Anonymus magyar Gestájától Ady Endre dalaiig a magyar szellemi élet legnemesebb ösztönzéseit.
[…] a magyarság első történetírója is hozzájárult a tévhitek terjesztéséhez azzal, hogy némi enyhítéssel ő is feltálalta az ókor sablonos szittya-vérvádját. Ugyanis a Névtelen Jegyzőnek az oláh történetíróknál igen nagy becsülete van, mert tudvalevőleg ő említ először egy „blaci” nevű népet, mely szerinte már a magyar honfoglalás idején Erdélyben élt és ezt a népet azonosítják a mai oláhokkal.
[…] Nyugaton ellenben tapasztalatból szerzett, tényeken alapuló ismerete alig van a középkori világnak a magyarokról, vagy legalább is alig van effélének irodalmi nyoma. A tudós világ ismeri Szent István csodálatos eredményű térítését; tud kegyességéről, keresztény zarándokokat illető vendégszeretetéről: mindez azonban csak a szent királyhoz és nem népéhez fűződik. Szent László, sőt Nagy Lajos Magyarországáról és magyarjairól azonban semmit sem tud a nyugati közvélemény: legfeljebb itt-ott lehet meglelni Buda és Esztergom nevét a forrásokban, így érthető, hogy Voltaire megvető gúnnyal kérdezi még 400 evvel később is: ki sejtette volna, hogy „Nagy” Lajosok éltek a Krapack-hegyek (Kárpátok) tövében?”
Végezetül vessünk egy pillantást arra a kötetre, az Anonymus-kódexre, amelyben a szerző műve ránk maradt, illetve a kódexekre általában, a kódex-kultúrára Mátyás korában.
Megvan-e az eredeti mű? Anonymus művének eredeti példánya nem maradt ránk, legalábbis eddig nem került elő. Ugyanakkor a szintén kézzel írt másolat nem túlságosan kései, időben meglehetősen közel áll az eredeti keletkezési korához. Ha igaz a következtetés, hogy az emlegetett Béla azonos a mi III. Bélánkkal, s a mű 1196 és 1213 között keletkezett, akkor alig 50-60 év telhetett el a másolat készítéséig. Ezt a szakértők a betűformázás alapján tudják kikövetkeztetni, mivel minden kornak megvolt a maga kézírásos stílusa. Mivel a latin szöveg sok magyar tulajdonnevet (személynevet, földrajzi nevet) tartalmaz, szórványemlékként, a magyar nyelv alakulásának szempontjából is fontos ez a mű. Ugyanezek a latin közé kevert magyar szavak segítettek annak megállapításában, hogy a másoló valószínűleg külföldi lehetett, talán francia, és ez éppenséggel előnyös számunkra. Ugyanis, állapítják meg a tudósok, egy magyar anyanyelvű másoló óhatatlanul és talán akaratlanul is kiigazította volna, ha valami számára furcsát lát a magyar szóalakokban. A francia szerzetesnek azonban semmit sem mondtak ezek a magyar szavak, egyiket épp oly furcsának találhatta, mint a másikat, így aztán semmit sem „modernizált” rajtuk, hanem gépiesen abban a formában őrizte meg őket nekünk, ahogyan P. mester az eredetiben írhatta őket.
Milyen kötetben találjuk a Gesta Hungarorum 13. századi másolatát? Ez a bizonyos másolat eredetileg egy önálló kötetet alkotott, majd a későbbi századokban hol egybeköttették más művekkel, hol ismét különválasztották ezektől. Ma önálló kódexként őrzik az Országos Széchényi Könyvtárban. Valószínűleg 1600 körül került a Bécsi Udvari Könyvtárba (Hofbibliothek), ennél régebbi sorsát eddig nem sikerült visszafejteni. Minthogy a 16. századtól hazánk a Habsburg Birodalom része lett, sok más kulturális értékünkkel együtt érthető (bár vitatható) módin került a császári és királyi központba, ám amikor az első világháborút követően különvált Ausztria és Magyarország, végképp furcsává lett, hogy legelső magyar történeti művünket továbbra is Bécsben őrzik. Ennek az áldatlan állapotnak azután az 1932-es Velencei Kultúregyezmény vetett véget. Ekkor kaptuk vissza az Anonymus-másolat mellett 16 Mátyás-corvinánkat és a Képes Krónikát is, miközben számos nemzeti kincsünk továbbra is Bécsben maradt, így például a Nagyszentmiklósi kincs, az Attila kardja és a Bocskai-korona (míg Szent István kardja pedig Prágában van). A Gesta Hungarorum egy 24 x 17 centiméteres kötet, amely 24 lapból áll, anyaga – a korszaknak megfelelően – pergamen.
Mit jelent a kódex? A kódex középkori, kézzel írott könyvet jelent, olyat tehát, amelyet még a nyomdagép feltalálása előtt állítottak elő, így sokszorosítása csakis a kézzel történő teljes újraírás, másolás útján volt lehetséges. Ez természetesen nagyon megdrágította a kódexeket, kolostorokon, királyi könyvtárakon kívül nem is nagyon terjedtek el ezek a könyvek. A kódexet sokszor díszíti szépen megrajzolt, kiemelet kezdőbetű, vagyis iniciálé, további esetenként önálló kép, miniatura is. Az európai kódexek jellemzően latin nyelvűek, hiszen a középkorban ez volt a kultúra mindenütt elfogadott, közös nyelve, ám keletkeztek anyanyelven írt kódexek is. Hazánk könyvtáraiban és múzeumaiban mintegy ötven magyar nyelvű kódexet őriznek.
Kódex-kultúra Mátyás korában. Mátyás uralkodása (1458 – 1490) politikai, katonai, gazdasági és kulturális szempontból egyaránt fantasztikus virágzást hozott, amely egybeesett az itáliai reneszánsz virágzásával, és szervesen kapcsolódott is hozzá. E kulturális virágzást mi sem példázza jobban, mint a Mátyás-könyvtár, a Bibliotheca Corviniana létrejötte, benne a számtalan szebbnél szebb korvinával, kódexszel. Hogy Mátyás könyvgyűjtő szenvedélye honnét eredhetett, pontosan nem tudjuk, beszerzési forrásait azonban többé-kevésbé ismerjük. Felesége, Nápolyi Beatrix eleve hozhatott magával itáliai kódexeket, s a királyi gyűjteménybe kerülhettek a kegyvesztetté váló főméltóságok, így az esztergomi érsek és a pécsi püspök (Vitéz János és Janus Pannonius) könyvei is. Sok kötetet vásároltatott vagy készíttetett Itáliában, de Budán is működtetett saját műhelyt. Mátyás haláláig az állomány több ezer kötetre rúgott, ami elképesztő mennyiségnek számított a kor viszonyai között, s voltak köztük egészen rendkívüli antik darabok is. Halála után viszont apadni kezdett a könyvtár: utódai számos kötetet elajándékoztak, a törökök kifosztották a Bibliothékát, s mire sor került Buda felszabadítására, mindössze pár száz kötet maradt a Budai Várban. Ma szerte-szét a nagyvilágban 216 korvináról tudunk, amiből 53 van Magyarországon, jónéhány pedig Ausztriában és Olaszországban.
Hogyan ír Szekfű Gyula erről a korról és kultúráról, a magyar humanizmusról (Magyar történet, 1928)? Szekfű Gyula (1883-1955) történész a már idézett gigantikus összegző munka másik szerzője Hóman Bálint mellett; az itt közölt, Hunyadi Mátyásról írt ismertetés az ő munkája. Szekfű Gyula életműve éppoly ellentmondásos, mint szerzőtársáé. Tudományos teljesítménye vitán felül áll, lenyűgöző, és óriási hozzájárulás saját történelmünkről őrzött kollektív tudásunkhoz. Meghökkentő ugyanakkor, hogy a Habsburgokkal való szembenállás összes nagy történelmi tettét leértékeli, és kizárólag a hozzájuk hű politikát helyesli. Életútját tekintve pedig legalábbis furcsa, hogy keresztény-nemzeti irányvonala ellenére szerepet vállalt a kommunizmus alatt, s míg mások elmenekültek hazájukból vagy börtönbe kerültek, ő moszkvai nagykövet lett, és a diktatúra idején is országgyűlési képviselőséget vállalt. Talán a félelem vitte rá (szerzőtársa a kommunisták börtönében halt meg), talán éppen történelmi éleslátása, amely azt üzente neki: értelmetlen a hatalmi centrumok ellenében dolgozni. – Az itt idézett részlet Mátyás könyvtárának gyarapodását és összetételét mutatja be.
„A görög és római klasszikusok ismerete és a humanista életformával járó renaissance-gondolkodás mellett a mélyebben járó, de épp ezért csak a legkiválóbbak számára hozzáférhető gondolatok is átszivárogtak hozzánk, még pedig előbb, semmint francia vagy német földre. A ferrarai és római humanizmus mellett Mátyás leginkább Firenzével tartott kapcsolatot, ahol ekkor Lorenzo Medici árnyékában Marsilius Ficinus fejtette ki Platon eros-fogalmának hatása alatt neoplatonikus filozófiáját, illetőleg, utóbb már megtérve a katholicizmushoz, próbálta Platót az evangéliummal egyeztetni. Janus Pannonius még a hitetlen Ficinussal állt érintkezésben, s ennek vallástalanságát az egyébként ismeretlen Johannes Pannonius utóbb élesen megtámadta; ez azonban nem ártott a firenzei tudós hírnevének, aki könyveit egymásután ajánlta és küldte e1 Mátyás királynak.
A megtért Ficinusnak asztrológiával, homályos filozófiával, a csillagoknak, állatok, növények, köveknek az emberi sorsra gyakorolt hatásával foglalkozó műveit, úgy látszik, Mátyás is szívesen olvasta, s éveken át hívogatta őt, hogy Budára telepedve, az akkor divatos platói akadémia formájában vegye át e legmagasabb műveltségű tudóskör vezetését. Ficinus hazai hívei közé több kitűnő ember tartozott: Garázda Péter, Janus Pannonius csodálója, a fiatal kalocsai érsek Várdai Péter, aki, mint láttuk, szédületes karriér magaslatáról hullott le az árvai börtönbe, meg Báthory Miklós váci püspök, István vajda testvére, aki a király előszobájában is Cicerót olvasta, nem hederítve a zászlósurak gúnyolódásaira, s aki Vácból Vitéz Váradával versenyző humanista központot alkotott.
Mátyás király nem volt tudós, de igenis olvasott, művelt ember, több a mecénásnál és több az amatőr, fanatikus bibliofilnél és könyvgyűjtőnél. A hollós címerrel ellátott Corvinák gyűjtése nemcsak pénzáldozatot kívánt, hanem egész országokat átfogó organizációt, melynek összes szálai az ő kezében összpontosultak. Már a 60-as években másoltatott kéziratokat a híres könyvkereskedő Vespasiano Bisticci firenzei műhelyében, továbbá Bécsben, Nápolyban, Rómában. Már 1471-ben volt olasz miniátora, könyvtárát előbb Galeotti kezeli, utána Ugoletto, akit kiküld az olasz fejedelmi könyvtárak tanulmányozására.
Mindez Beatrix férjhezmenetele előtt történik, aki tehát csak megerősítette ez olasz irodalmi kapcsolatokat, de nem volt alapítójuk és szervezőjük. Ugoletto 1485-ig gyűjtötte a kéziratokat és intézte a másolást és illusztrálást Firenzében. A renaissance-könyvdíszítés remekeivel a legjobb firenzei művészek látták el kódexeit: Attavante degli Attavanti, Lionardo da Vinci barátja, Giovanni Boccardi, a del Flora-testvérek, Gherardo és Monte, valamint Francesco d’Antonio del Cherico, akik mindnyájan egyúttal a Mediciek Laurenziana-könyvtára számára is dolgoztak, aminthogy a Mátyás váratlan halála következtében át nem vett művek is ebbe a könyvtárba kerültek.
A külföldi másolók és festők mellett külön műhelyt tartott Budán is, ahol Raguzai Félix vezetése alatt harmincan dolgoztak, erősen olasz renaissance-hatás alatt, s már magyarok is; vezetőjük utóbb a nagytehetségű könyvfestő János madocsai apát lett. A Corvina-jelleget ez akkor is szokatlanul díszes ornamentika mellett a kéziratlapokon látható hollós címer, Mátyás és Beatrix miniatűr-mellképei, s főként a gazdagon aranyozott bőrkötések hollója tünteti ki. Utóbb a budai műhely mellett Bécsben Moré János, Firenzében Bartolommeo della Fonte vezették a gyűjtést, s a király halálakor a könyvtár körülbelül félezer kötetet foglalhatott magában, ugyanakkor az Esték ferrarai könyvtára 512, Urbinóé 772, a Mediciek firenzei könyvtára pedig, mely 1456-ban csak 158 könyvből állott, ezer körül volt.
A Corvinák közt aránylag kevés a régi kézirat, aminek filológiai szempontból több értéket tulajdonítanak a tudósok, semmint a még oly díszes, de csak XV. századi másolatoknak, azonban a firenzei másolók maguk is művelt emberek voltak, s így a Corvina kéziratai is bírnak oly tudományos értékkel, mint az ugyanazon időből származó vatikáni, firenzei, velencei kéziratok. A könyvnyomtatás termékei akkor még szerény hamupipőkék voltak a díszes kéziratokhoz képest, ezért, bár már Ficinus is nyomtatva küldte néhány könyvét Mátyásnak, ez megmaradt a kéziratok gyűjtése mellett.
Az első nyomtatott könyv, az 1473. évi latinnyelvű Budai krónika, Hess András nyomdász budai műhelyéből való, akit Kárai László budai prépost alkancellár, Mátyás római követe hozott be Magyarországra és rendezett be számára könyvnyomdát, melynek másik ismert terméke, jellemző módon, egy neoplatonikus munka.”
