Vörösmartyt meg efféléket olvasva a diák azt hiszi, ezekben a művekben nem a valóságról van szó, hanem, ahogy a mesterén gúnyolódó Petőfi mondja, valami „földöntúli izékről”. És persze azt is gondolja, hogy neki ezekből a földöntúli izékből semmi haszna, ezek aztán nem sokat segítenek rajta. Őrajta az segítene, ha több pontja lenne a felvételin, meg ha tudná, egyáltalán hova is gyűjtse ezeket a pontokat. Mert hát bioszból meg kémiából jó ugyan, de ahhoz, hogy egy lepukkant rendelőintézetben küzdjön a mindenféle betegekkel, semmi kedve. De hát mihez is lenne kedve? Megtollasodni gyorsan valami kreatív start-up ötlettel. Influenszerré vagy celebbé válni egy jól kitalált youtube-csatornával. Beépülni valamelyik ifjúsági szervezetbe, és betörni a politika egy jól fizetett pozíciójába. És még ekkor sem tűnik fel neki, hogy a földöntúli izék a Csongor és Tündében pontosan ezen rágódnak a hármas út vidékén. Hogy kalmárnak álljanak-e, vagy híres tudósnak, netán fejedelemnek (esetleg a fejedelem emberének). Pedig Vörösmartynak ezek a dilemmák tényleg nem földöntúli izék voltak, hanem egy olyan kínkeserves hivatáskeresésnek a felidézései, amelyet saját maga is végigélt kamaszkorától egészen a húszas évei végéig. Magánemberként. Nem a Vörösmarty, hanem a Misi. Vidék vagy Pest? Jogász vagy bölcsész? Tanár vagy fordító? Nagyon érdekes és nagyon mai, ahogyan ez a kétszáz évvel ezelőtti pályaválasztás lezajlik az ő privát életében – majdhogynem ugyanúgy, mint manapaság szokott lezajlani.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Budapesti Műszaki Egyetem EET
Vessünk egy pillantást V.Mihály (26) kápolnásnyéki lakosra, amint 1826-ban, afféle öregdiákként ott áll a felnőttkor kapujában, és tétován forgolódik, mire is adja hát a fejét, milyen hivatást (vagy mondjuk egyszerűbben: pályát) válasszon is magának a hátralevő életére.
Sok minden lehetne belőle, talán épp ebből adódik a dilemma, mert hát nagyon is tehetséges, válogathatna a munkakörök közül. Ekkor már nyolc éve sikeres, megbecsült tanár (házitanítónak szoktuk mondani, de a kortársak akkoriban prefektusnak mondták). A jogot is elvégezte, mehetne ügyvédnek. De közben, számára is váratlanul, afféle celeb vagy influenszer is lett, mert az eposza egyszerre berobbant és híressé tette, tehát írogathatna is. Vagy fordító is lehetne, hiszen jó pénzeket kínálnak az ilyesmiért az ekkoriban megjelenő könyvkiadási infrastruktúra ravasz vállalkozói, és amikor a legszemérmetlenebb összeget kéri egy betegesen hosszú imakönyv lefordításáért, legnagyobb meglepetésére azt is megadják neki.
Ott áll a hármas útnál: mi legyen belőle? Mit kezdjen magával? Az ügyvédség talán jól fizetne, de nem most, hanem évek múlva, ha kiépít egy ügyfélkört. Talán nem is Pesten, inkább Fehérváron, ott mutatkozik nagyobb piaci rés. Az írás bizonytalan, előfizetőket lehet gyűjteni meghirdetett könyvekre, s ha bejön valamelyik, egy fél évig egész jól meg lehet élni belőle. A fordítás talán a legjobb pénz, de borzasztóan unalmas. Imakönyvet fordítson? Minek? Mert arra van kereslet? Annak van biztos piaca?
Ott áll tanácstalanul huszonhat évesen, és ebben a bénító határhelyzetben végül ahhoz gravitál, amit már megszokott, ahogyan az történni szokott. Ha a hosszúra nyúlt Perczel-projektnek vége is van, mert hát végtére is csak felnőttek a fiúk, nem taníthatja a végtelenségig a szakállas ifjakat, adódik azért más felkérés is. Valahogy őt találja meg a sombereki Sauska Antal, és rábízza a Pesten élő fiának, Jenőnek a tanítását. Ezen a visszaforduláson a barátai is meglepődnek. Nem is tudtam, írja neki vidéki pap barátja, hogy te a Sauska Egi prefektusa vagy! Hogy lehet ez? Hisz „múlt nyári leveledben egészen lemondtál a rég megunt pedagógusságról!”
A fordítással is hezitál. Akarom is, meg nem is, írja meg egy barátjának, „majd megbántam, majd óhajtottam a dolgot, utoljára úgy tettem, hogy majd sokat kérek, s megnem fogja adni, mert le akarnám rázni magamról”. Mintha csak mai diákjainkat látnánk.
De az írás sem volt egyértelmű, és nemcsak a pénz miatt. Bármennyire felkapták is, mint újsütetű zsenit, ő maga mindig is kétségeket érzett a saját műveivel szemben, s ezek a kétségek csak tovább erősödtek, amikor némely kortársai rá is mutattak ezek dagályosságára, terjengősségére, az átlagember számára vállalhatatlan hosszúságukra, terjedelmükre, és főleg a múltba révedő, terméketlen álmodozásukra. Személyesen is ismerte Kölcseyt, nem lehet, hogy ne érezte volna találva magát a „visszamerengni mit ér?” kérdésétől. Petőfi is tövig döfte szívébe a tőrt a Zalán futását kicsúfoló paródiájával, a végső döfést azonban ő maga adta meg magának, amikor a buzgó Toldy Ferenc német fordításaiban látta viszont saját sorait. „Elijeszt magamtól.” – mered rá saját szövegeire ebben a váratlan tükörben. Ez az út sem egyértelmű. Mi legyen hát? Mit kezdjek magammal?
Egyébként az összes kortársánál is ott van ugyanez a bizonytalanság az útkeresésben. Hogy Petőfi vándorszínésznek állt, még értjük. Na de hogy Arany János? Az ő visszahúzódó habitusával? Kevésbé ismert egyébként Aranynak ugyanez a pályaválasztási bizonytalankodása. Mindig azt tanítjuk: abba kellett hagynia a Debreceni Református Kollégiumot, mert szegénységükben nem bírták anyagilag. Valójában egészen mást ír az önéletrajzában. „De én kalandos életpályáról ábrándozva, unni kezdtem az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágytam lenni, a nélkül, hogy tudnám, mint kezdjek hozzá.” S mint lett akkor színész? Megmondja ő maga: ha már szobrász nem lehettem, könnyebbnek találtam Thália zászlaja alá esküdni.
Na igen. Ma is itt kísért a hármas út környékén járók közt: könnyebbnek találjuk a kínálkozó pályát, s azért adjuk be oda a jelentkezést.
Ma a legfontosabb determináns ebben az elágazási mátrixban az input, a bemeneti adat: melyik tantárgyból vagyok jó, melyikből oldom meg majd legjobban a tesztet. Holott valójában ijesztően labilis fundamentum ez, számtalan okból.
Először is: vajmi kevés köze van a tantárgyi struktúrának a felnőtt munkakörök jellegéhez: olyan, mint ha a földrajzi térképre egy áramkör rajzát vetítenénk rá, legkevésbé sem értelmezheti egyik a másikat. Mi dolga lesz egy jogásznak a történelemmel? Egy pszichológusnak az irodalommal? Számtalanszor a közgazdászoknak sem kell a matematika, de egy fogorvos sem a biológiával foglalkozik, legfeljebb azzal a nagyon szűkre szabott kis sávval, ami a száj környékén adódik.
Azután: egészen elhomályosul annak képzete, hogy mit is tesz az adott szakma képviselője, hogyan telik egy napja, mi az utálatos a munkájában, és mi ad örömöt. Azután: végképp nem képződnek célok, nem fogalmazódnak meg miértek, a presztízs és a jövedelmi potenciál célképzetén túl távolabbi horizontok fel sem merülnek. Nem nagyon merül fel az önismeret, a személyiségtípus vizsgálata sem: inkább a kétkezi munkálkodást szeretem vagy a másokkal való együttműködést? Jobb szeretek csendben molyolni dolgokkal vagy inkább a nyüzsgés, az emberi forgatag való nekem? A mindig újat és változatost keresem vagy a megszokott úton mennék inkább, szilárd határok között, előre? Tele vagyok kíváncsisággal vagy inkább a praktikus, mindjárt meglátható haszonnal járó munkát szeretem? Ezek a kérdések homályba vesznek a pontszámítások és tantárgyi lehetőségek szempontjai mellett.
Nagyon érdekes, amit Gyulai Pál ír Kölcseyről. „Kölcsey megvallotta magáról, hogy nem előre föltett szándékból lett író, hanem mert barátokat keresett.” Meghökkentő szempont. Lehet, hogy ezt is fel kellene vennünk a listánkra?
Hogy kik között, kikkel, kikért cselekedve szeretném tölteni az életemnek legalábbis egyharmadát. Kik között érzem majd jól magam. Mert sokszor nem maga a tevékenység az, amelyet választunk magunknak, hanem a vele járó emberi közeg, amelyért magát a tevékenységet is elvállalom.
Ma is aktív nevelő az a nővér, szerzetestanár, aki nem egyszer mesélte már el magáról: annyira szerette a diákként megismert nővériskolai közeget, hogy mindenképpen ennek részese akart maradni. Nem pályát választott, hanem közeget. S ahogy maga mondja: eldöntöttem, én mindenképpen itt akarok dolgozni. Ha nem leszek alkalmas tanárnak, mert hiszen ez könnyen megeshet, akkor portásnak fogok jelentkezni, vagy takarítónőnek. De mindenképpen itt fogok élni, velük akarok dolgozni.
Ez is hivatás: amikor a közeg hív, és nem maga a tevékenység. De egyáltalán használható ma még ez a szó, hogy hivatás? Vagy ez is egy „földöntúli izé” lett? Talán nem is csak a szó stílusértéke nehezíti meg a használatát, hanem az a valóságosan létező döntés-szerkezet, amely mögötte áll. Az, hogy a mai embert a körülmények, a lehetőségek és az adottságok inkább küldik valami felé: a jegyeim lendítenek el egy irányba, a tantárgyi lehetőségeim küldenek valamelyik égtáj felé – arrafele indulj! Szerencsés az a fiatal, akit nemcsak küldenek a körülményei, hanem hívnak is a vonzalmai, a vágyai, a víziói. Az ő pályája hívásra épül majd, hivatás lesz.
Ezt a hívást azonban csak az hallhatja meg, aki kíváncsian fülel, aki nyitott a meglepetésekre, a különös és újszerű dolgokra, aki túl van a sémákon, és aki azt tapasztalta meg, hogy a világ tele van felfedezni való és felfedezni érdemes dolgokkal. Többet adhatunk a pályáját kereső fiatalnak, ha az iskolában ezt a „halló szívet” fejlesztjük benne, mint ha az a kizárólagos cél vezetne, hogy pragmatista módon felzárkóztassuk őket a munkaerőpiac elvárásaihoz, ahogyan a neoliberális oktatáspolitika kívánja. Joggal mondja Noam Chomsky, hogy „a jelenlegi oktatási rendszer teljesen elhibázott módon akarja fejleszteni a fiatalokat. A modern, fősodrú oktatás hanyatló korszakában vagyunk, amelyben a tanulás iránti vágyat teljesen kiölték a diákokból. Egyre kevesebb érzelem fűzi őket a tanuláshoz, ami tarthatatlan. Nem elég az ismeretek mennyiségét növelni, hanem elsősorban a kíváncsiságnak kellene felébrednie bennük, és annak az örömnek, hogy megszerezhetem az információkat arról, ami érdekel. Az igazi tanulás csakis együttesen fakadhat a felfedezésre való képességből és a felfedezés öröméből, az utóbbi nélkül nincs igazi tanulás. Ha nincs benned érdeklődés, semmit sem tudsz megtanulni.”
Igen, ha nem tapasztalja nap mint nap a felfedezés örömét, akkor a hívást, hivatást sem fogja felfedezni. És ha nincs érzelmi viszonya ehhez a folyamatos felfedezéshez, akkor a hivatás választását sem az érzelmei, hanem a merőben haszonelvű számítás fogja meghatározni. Ezért tanítja az ignáci pedagógia is, hogy a tanulás nem lehet merőben értelmi, hanem egyúttal érzelminek és akaratból fakadónak is kell lennie.
A hivatáskeresés sokféleképpen segíthető: a célkeresztbe kerülő munka tényleges megismertetésével, a személyiség önismereti megértésével, az inputok (okok) mellett az outputok (célok) kérdésként való megfogalmazásával is. Mindenekelőtt azonban az érzelmekkel, ízekkel, mély benyomásokkal teli tanulással, a nagyüzemi iskola által veszélyeztetett kíváncsiság átmentésével és a „halló szív”, a kérdésekre és hívásokra fogékony szív kamaszkoron átívelő, épségben való megtartásával. Erről nem írnak a tantervek, pedig ez lenne a legfontosabb.
