Aki ismeri valamennyire Pilinszky verseit, tudja, milyen sokszor utal Dosztojevszkijre, és főleg Dosztojevszkij jeleneteire, alakjaira. Sztavroginra, aki talán a legördögibb lény az egész világirodalomban. Mityára, akinek nem a halálos ítélet a legnehezebb, hanem hogy levetkőztetik a rendőrségen, s végignézik, milyen mocskos a zoknija meg a gatyája. Karamazov Aljosára, a „gyermekien áttetsző tagjaival”. Pilinszky és Dosztojevszkij: ez lényegében ugyanaz. Két személy, de egy lényeg, mint a Szentháromságnál is mondjuk. Mindkettő valami feneketlen sötétséget fest meg a műveiben, kicsit rosszkedvünk lesz, ha kimondjuk a nevüket, kicsit elkomorodunk. S mégis nyugtalanítóak. Mégis újra visszamegyünk hozzájuk, mert valami alapvetőt mondtak ki. A zongora billentyűzetén valahogy ők dolgozták ki a baloldali alsó fertályt, a legkomorabb hangzásokat, az emberi életnek ezt a szívesebben feledett pokoli oldalát. Valamiféle együttállásban léteztek és léteznek ők. Egyszerre születtek, csak épp 1821-ben és 1921-ben. És egyszerre is haltak meg. 1881-ben és 1981-ben.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
Nevetséges az írókat kilóra mérni: ki mennyire nagy. Dosztojevszkij mégis valahogy ilyeneket juttat eszünkbe: a legnagyobb. Ha valami értelmet adhat egy ilyen méricskélésnek, talán az, hogy mit szól hozzá a többi „nagy”. És ebben talán Dosztojevszkij a legszédületesebb fogadtatású író. Hogy az olvasók szeretik-e, nyilván megmérhetetlen. De hogy a legnagyobb írók talán senkire sem hivatkoznak olyan evidenciával, olyan ősforrásként, olyan zsinórmértékként, mint őrá, az azért sokat elmond a nagyságáról.
Thomas Manntól csak egy rövidke előszót kértek, s hajszál híján egy hatalmas tanulmánykötetet írt róla – ahogy mondja: fölöttébb vigyáznia kellett, nehogy ez legyen a vége. Másfelől persze mégiscsak ez lett a vége, mert hát mégis mi a Doktor Faustus, ha nem egy Dosztojevszkij-képlet továbbgondolása. William Faulkner évente újraolvasta a Karamazovokat, hogy szilárdan meg tudjon maradni azon az írói úton, amelyen elindult. Marcel Proust könyvnyi tanulmányt írt a nagy oroszról, holott el nem tudnánk képzelni, mégis mi közös lehetett a két ember, a két stílus tartományaiban. Albert Camus nemcsak írt Karamazov Ivánról a Sziszüphosz mítoszában, de színre is vitte a Karamazovokat, sőt maga játszotta el benne Ivánt. Mikszáth azt mondta, ha ismerte volna Dosztojevszkijt, egészen más regényeket ír. Márai úgy érezte A félkegyelműt befejezve: a világ, amelyben addig élt, „elkezdett ingani és rengeni”. Kortársunkat, Jonathan Franzent a mai Amerika Tolsztojának mondják, és tényleg olyan is, s mégis: a 10 legfontosabb regény felsorolásakor A Karamazovokat teszi az első helyre, s nem a Háború ésbékét, amihez a regényeit – joggal – hasonlítják.
Dosztojevszkij ördöge – ahogyan persze Tolsztojé is – Bonaparte Napóleon. A császár, aki vidéki senkiből lett a világ ura. Aki kicsiben megmutatta, mi is az új Európa: az individuum hazája, aki bármit megtehet, ha képes rá. S ezt a Napóleont egyedül ők tudták megállítani. S Európát is ők fogják megállítani: a szakadék szélén, amely felé rohan. Az individualizmus és az istentelen önzés szakadéka előtt. Mert Raszkolnyikov rá fog jönni, hogy tévút a Nyugat szabadságelvű, istentagadó jövője. Mert sehová sem vezet az a Gondviselés nélküli szabadság, amelyet József Attila Két hexametere foglal össze a legtömörebben:
„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
Proust szerint Dosztojevszkijnek felesleges volt regénycímeket kitalálnia: mindegyiknek ugyanazt az egyet kellett volna adnia: Bűn és bűnhődés. És valóban ez az egy érdekli az összes regényében: az emberi lélek belsejében önmagunkkal folytatott küzdelmünk. Ez a csata hatalmasabb a waterlooinál is. Ez a csata zajlik bennünk szüntelen. Ezt a véres csatát írja meg Dosztojevszkij az összes bűn és bűnhődésben.
Egyetlen paradoxon áll művei középpontjában. Az élet förtelmesen elviselhetetlen, nyomorult, csúf és megalázó. Az élet leírhatatlanul édes és hálásnak kell lennünk minden percéért. Minden jelenete és minden alakja erről szól. Ahogy a világgyűlölettől és öngyűlölettől valóságos lázban égő Raszkolnyikov meglátja a bazilika aranykupoláján a makulátlan kék ég előterében a napfény visszacsillogását, egyszerre megérti, micsoda őrjöngő fájdalom lenne ennek a gyűlölt és megvetett életnek az elvesztése. Ahogyan Dosztojevszkij látta meg a kivégzőoszlophoz kötözve. Gyűlöletes és édes. És az ember benne a féreg, amely undorítóvá rágja.
Pilinszky János szóról szóra ugyanazt írja, amit Dosztojevszkij, csak néha meg is nevezi őt meg az alakjait, néha pedig nem. Amilyen terjengősek a Dosztojevszkij-regények – mert az össze-vissza fecsegő alakok visszataszító és végeláthatatlan bölcselkedésével mutatja meg első fokon az ember romlottságát – olyan szófukar a mi verses Dosztojevszkijünk. Első kötete 18 verset tartalmazott. A második – tizenkét évvel később – 35-öt. A Nagyvárosi ikonok – megint vagy tíz év múltán – 17-et. De röviden vagy hosszan, őt is csak egyetlen dolog érdekelte mindvégig, ahogy a nagy oroszt is.
Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul ül pohár bora előtt.
Szigorúan visszaszól az interjúban: költő vagyok, ÉS katolikus. És jól is tette, mert az a sötétség, amelyet leír, nem nagyon hasonlít a katolikus hitre, egyáltalán semmiféle hitre, hiszen feneketlen elveszettség és kiszolgáltatottság sötétlik a vásznain elejétől a végéig – de a végén talán még annál is sötétebben. S mégis hívő, csakugyan, mert a végítélet, tán százszor is utal rá itt-ott, direkten vagy indirekt módon, a végítélet az a még komorabb pusztulás mellett egyben a Paradicsomba való visszatérés is lesz. Mégiscsak hívő. Mégiscsak katolikus.
[…] Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet […]
Ez a fehér és fekete billentyű minden. Ebből a két billentyűből áll ennek a zseninek a klaviatúrája. Ahogyan Dosztojevszkijnél: az élet förtelmes. Rühes ebek vagyunk, vérzünk a párnán. S az élet mindennél édesebb lesz abban a világraszóló ölelésben és feledésben, amivel az Atya majd visszaveszi a keresztet.
Ugyanaz a néhány szó mindenütt, makacs ragaszkodással: bárány, kereszt, szálka, ketrec, sivatag, a téli hó, szegek, fogoly, pupilla, riadt állat. S még talán tíz vagy húsz. S ugyanazok a paradoxonok. Az édes vesztőhely. A gyönyörű rühes ebek. A komor menyország. Az aranykori, üres kutyaól.
Nincs életmű, amely olyan titán-keménységgel állna ellen az iskolai irodalomóráknak, a trancsírozásnak, az „értelmezésnek”, a stilisztikai élveboncolásnak, mint Pilinszky. Mégis miféle „korszakokról” beszélhetnénk róla beszélve? Ahogyan kezdte, mindvégig úgy csinálta. Slussz. Nem szám a szám, nem betű a betű – mondja. Mégis hogyan kommentálhatjuk ezt a két billentyűvel létérehozott költészetet? Sehogy. Nehezen. Mindent elmondott, amit erről el lehet mondani. Hetven versben.
Egyfajta korszakhatár mégiscsak mutatkozik nála. Mert a hetven vers után valahogy megváltozott az alkotáshoz való viszonya: valósággal ontja a verseket a hetvenes évek elején. Igen ám, de versek ezek? Vagy mire váltott ekkoriban a költő? „A közérzetnek mintegy algebrai leképezésére – mondja kitűnő kommentárjában Lengyel Balázs. – S ahogy nő az elvonás, az élményszerű inkább csak jelzésre való redukálása, úgy összpontosul a mondanivaló a kivetettségre és az abszurditásra. Mintha Pilinszky költészete előző felében az okait tárta volna fel annak, hogy miért lett olyan a világképe, amilyen lett, s a második részben a már meglevőt inkább csak illusztrálná, meditative gazdagítaná.”
Itt, a második félidőben Pilinszky már önmagát idézi voltaképpen, végképp nem törődve vele, érti-e bárki is, amire a századszor leütött motívum-billentyűkkel utal. S jönnek az olyan versek, mint a Vacsora című, mindössze négy sor, sorocska:
Ismeritek a megterített asztalt,
„a kihűlt tálak közeit”,
jól tudjátok mindannyian a leckét,
mire gyűltetek össze hát?
Mintha azt is kérdezné: Mit akartok még tőlem? Mit böngészitek itt a verseimet? Cisz és fisz, elmondtam már, nem tudok mit hozzátenni. Érted-e, hogy mi az a vacsora, vagy nem érted. A terített asztalt, érted vagy nem, én ennél többet nem segíthetek.
S ami a csoda: hogy értjük. Pünkösdi jelenség a Pilinszky: tökéletesen érthetetlen, miközben egy csecsemő is érti minden szavát. Se Dosztojevszkij, se más, nincs még a földön író, művész, aki úgy tudta volna leírni és életünket megrengető üzenetté tenni a „megterített asztal”-t, mint ő.
Bizonyára együtt ülnek most abban a másik világban a megterített asztalnál, ő és Fjodor Mihajlovics. Együtt siratják az agyonvert lovacskát. De aztán már nem sírnak, mert odébb a lovacska is felbukkan. Isten visszaveszi a keresztet. És mi ülünk velük a fűben, fák alatt megterített asztalnál. Amiről csak hasonlatok beszélnek. Az ő hasonlataik.
