„Jaj én vagyok az ómega s az alfa” – Iskola és kreativitás III.

SZERZŐ VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Talento Tec: Önkéntes olvas fel egy lánynak Mexico Cityben. wikipédia

A Nobel-díjas kémikusok nem feltétlenül kis-kémikusok gyerekkorukban. Oláh György minden piarista atyára emlékszik, csak az egyébként kiváló természettan tanárára nem, s meg is mondja: nem nagyon érdekelte akkoriban a kémia. Neumann János sem matematikakönyveket böngészett gyerekként, hanem a negyvennégy kötetes német nyelvű világtörténetért „volt oda”, s nemcsak kiolvasta, hanem betéve tudta az egészet. Wigner Jenőt Vörösmarty meg a magyar költészet nyűgözte le, s később is a világirodalom legkiemelkedőbb teljesítményének tartotta a magyar lírát. Szilárd Leó meghatározó olvasmányélménye Az ember tragédiája volt, Teller Edét – vallomása szerint – a fizikában is Ady nyelvének képszerűsége tette kreatívvá. Oláh Györgyöt meg végképp a humán tárgyak hozták extázisba, s meg is mondja: „Azt hiszem, káros a kiegyensúlyozott, átfogó tanulmányok szempontjából, ha az ember túl korán kötelezi el magát valamelyik speciális tudománynak.”

A téma tehát nagyon sokszor egészen más, mint ami a tudós későbbi „tartománya” lesz (így nevezi a kreatológia a szakterületet). A téma más, a belefeledkezés, a szenvedélyesség, az én hátrahagyása viszont már ezekben a gyerekkori kutakodásokban ugyanaz. Darwinnak már gyerekként is a biológia jelentette a „csapdát”, de itt is a kutatás szenvedélyessége a tanulságos a feljegyzett anekdotában. „Egy nap a sűrűben keresgélve – mondja önéletírásában– két ritka bogarat vettem észre. Egyiket az egyik, másikat a másik markomba szorítottam – igen ám, de hirtelen megláttam egy harmadikat is. Nem hagyhattam ott, így hát amelyik a jobb kezemben volt, hirtelen benyomtam a számba. De jaj, valami szörnyű, savas folyadékot lövellt ki, annyira égette a nyelvemet, hogy muszáj volt kiköpnöm. Így végül ezt éppúgy elvesztettem, mint a harmadikat.”

Sokszor a „mindenevő” olvasás adja ezt a belefeledkezési élményt a későbbi kreatív tudósnak, amint arról már előző cikkünkben is szó volt, s amint az statisztikailag is igazolható. Mert az olvasás ugyanúgy a csapdát, az én hátrahagyását, a flow élményét hozza, ahogyan a bogárvadászat észt vesztő extázisa tette Darwinnal. „Az áramlatban túlságosan belemerülünk abba, amit csinálunk, és nem érünk rá, hogy Énünk védelmével foglalkozzunk. Ugyanakkor, amikor az áramlatnak vége szakad, általában erősebb Én-tudattal kerülünk ki belőle; tudjuk, hogy sikerült egy nehéz kihívásnak megfelelnünk. Még úgy is érezhetjük, hogy túlléptünk Énünk határain, és, legalábbis ideiglenesen, egy nagyobb egység részévé váltunk. A zenész egynek érzi magát a világ harmóniájával, a sportoló egyként mozog a csapattal, a regény olvasója néhány órán át egy másik valóságban él. Paradox módon az Én az önmagáról való megfeledkezése révén tágulhat ki.” – írja Csíkszentmihályi Mihály. 

Nem véletlen tehát, hogy az olvasás és az irodalom olyan sokszor játszik kulcsszerepet természettudós kreatívok életében is – olyanokéban, akiket végképp a „tartomány”, a tudományterület rabjainak vélnénk, s éjjel-nappal fehér köpenyesen képzelnénk el a laborban. „A történelem, az irodalom iránt érdeklődtem – mondja a már idézett Oláh György -, szenvedélyesen olvastam és még mindig sokat olvasok.” De sokat mondó a világhírű francia fizikus, a Nemzeti Kutatóintézet elnökeként tizenkétezer kutató munkájáért felelős Catherine Bréchignac nyilatkozata is a maga ifjúkori csapdájáról. „Kezdetben a matematika érdekelt, mert nem kellett vele sokat babrálni – logikusnak tartottam és jól ment. A francia irodalom volt a másik kedvencem: egyenesen rajongtam érte. Ezt a kettőt szerettem: a matematikát és az olvasást. A természettudományok csak később jöttek.” Freeman Dyson pedig – elméleti fizikusként és a kvantummechanika matematikai formulájának megalkotójaként – jelenti ki: „Két pályát futottam be: egy kutatóit meg egy íróit, és az írás ugyanolyan érdekes, mint a kutatás.”

A szenvedélyes belefeledkezés (könyvbe, fizikába, bogárgyűjtésbe), a lenyűgözöttség és az extázis, mint a kreatív alkotás kísérőjelenségei, nyilvánvalóan szemben állnak a hétköznapi értelemben vett pályafutással, s így Dysonnál is egészen mást jelent ez a „pálya”, mint nekünk, hétköznapi halandóknak. A hétköznapok embere úton van: célokat tűz ki, azok felé halad, megy, eredményt akar. A kreatív sokszor ácsorog az út mellett. Sokan elmondják közülük (például az indiai Nobel-díjas fizikus), hogy közömbös számukra a siker, s miközben dolgoznak, semmiféle szerepet nem játszik a tevékenységükben bármiféle távlati cél képzete. A tevékenység önmagában köti le őket, ez itt a kulcs: a cél maga a tevékenység, semmi más. 

„Mi nem mindig a széles, kitaposott úton megyünk – mondja Oláh György. – Szeretünk letérni erről a széles útról, hogy új ösvényt fedezzünk fel. Ha valami tényleg érdekest látsz távolabb az úttól, érdemes megállni a felfedezés kedvéért. Ha te magad sem hiszel a fontosságában, mások ugyan miért követnének?” Darwin számára életfontosságú a harmadik bogár; Dyson azért ír, mert írni érdekes; Bréchignac egyszerűen rajong az irodalomért, minden cél vagy sikervágy nélkül is; Oláh szenvedélyesen olvas. Egyiket sem sürgeti semmi, hogy végigfussanak az úgynevezett „pályán”: nem teleologikus (célelvű) logika vezeti az életüket.

És Csíkszentmihályi éppen ebben a mozzanatban azonosítja a kreativitás egyik kulcsát: abban, hogy a cselekvés célja magára a cselekvésre irányuljon. Ezért vezeti be a teleologikus ellenpontjaként az autotelikus fogalmát. „… ahogy a készségeim fejlődnek, és rájövök, hogy mi mindenre jó, elkezdem a használatát önmagáért is élvezni. A tevékenység ezen a ponton autotelikussá válik. Ez a görög szó olyan tevékenységekre utal, amelyek önmagukban jelentik a célt. Bizonyos tevékenységek, mint például a művészet, a zene és a sport általában autotelikusak: az általuk nyújtott élményen kívül nincs más okunk arra, hogy ezeket a tevékenységeket űzzük. … Ha a munka és a család autotelikussá válik, akkor semmit sem mulasztunk el az életben, és mindent, amit csinálunk, érdemes lesz önmagáért csinálni.”

Miért kedvezett ennek az autotelikus, s így a kreativitás esélyét hordozó szellemi tevékenységnek a századforduló kora Magyarországon? Mivel járulhatott hozzá a korszellem és a dualizmus meg a két világháború közti kor közege ennek a Nobel-díjasok sorát adó habitusnak az erősödéséhez? Mert a marslakók kirajzása mögött muszáj látnunk valami általánost, tipikust, helyre és időre jellemzőt, bármennyire is egyéniek a teljesítményeik, bármennyire is individuumok sokszínű pályájáról beszélünk. Miért olvasgathatott Szilárd Madáchot, Wigner Vörösmartyt, Teller Adyt, Neumann világtörténetet? Miért nem nyomasztották őket sürgető sikerkényszerek? Mit adhatott ehhez a késő dualista Magyarország?

Mert hiszen maguk a tudósok is így látták: hogy igenis kulcsfontosságúak voltak a magyar gyökereik a sikereikben. A fentebb idézett szavakat is – mi szeretünk letérni a széles útról – kifejezetten a magyarokról mondja Oláh György: „It is something in our nature, in the character of Hungarians …” Békésy György ugyancsak magyar vonásként írja le az önéletrajzában: „A magyarok rájöttek, hogy kutatni öröm, s ezért töltenek el éjszakákat a laborokban anélkül, hogy fizetésemelést kérnének.” Számukra autotelikus a kutatás.

Emeljük ki most csupán a bevezetőben említett két dolgot a magyar századfordulós közeg összetevői közül. A könyv- napilap- és folyóiratkultúrát, amely elképesztő virágkorát élte ezekben az évtizedekben, s bőven adott olvasnivalót a „mindenevőknek”, csapdát a belefeledkezőknek. Azután pedig a Nyugat korának elképesztő nyelvi innovációját, amely azoknak is megpezsdíthette a képi-szimbolikus gondolkodását, akik nem irodalommal, hanem mondjuk fizikával foglalkoztak később. Megannyi ösztönzése az autotelikus gondolkodásnak: merülj el az olvasásban, éld át homályos értelmű képek felfejtését, s láss egymás mellett párhuzamos paradigmákat, biszociációra alkalmat adó gondolkodási rendszereket. 

Mi a helyzet a kor könyvkultúrájával? Van-e benne valami, ami hungarikumnak tekinthető? Abban semmiképpen sem kereshetünk különlegességet, hogy hatalmasra nőtt a könyvpiac és a hírlapok kínálata, mert bár nagyon is így volt, ez másutt sem maradt el a miénktől. Szemere Miklós téves számokat használt 1906-os interpellációjában („Több napilapunk van, mint Berlinnek, ahol csak 36 jelenik meg, több, mint Rómának, ahol nincs csak 14, Londonban 25, Bécsben 24, Madridban 12.”), mert valójában az általa emlegetett világvárosokban is ugyanilyen elképesztő mennyiségeket ontottak abban az időben a nyomdagépek. Inkább az volt a különleges, amilyen rövid idő alatt mi ehhez felzárkóztunk: a határtalan információelérés robbanásszerű megjelenése olyan hatású lehetett, mint ma az internet.  S izgalmas az ebbe befektető nagytőke szerepe is, hogy nem csak az acélgyártás meg az építőipar érdekelte, hanem ez is, s alapvetően tőkemozgások álltak a betűáradat hátterében is, s nem valamiféle sajátosan magyar kultúrszomj. Erre vall az olyan gigászok berobbanása, mint a Singer és Wolfner, a Révai testvérek, a Franklin, mert ezek egyenként is hatalmas mennyiséget produkáltak. Persze közben kárt is okoztak a tőkekoncentrációjukkal, mert egyrészt eltüntették a sokszínűség reményét hordozó kicsiket, másrészt (mint még be nem vezetett, bizonytalan hozamú brandeket) inkább gátolták az új alkotókat, mint segítették volna, s amellett mind lejjebb vitték a tartalom igényszintjét, hogy mind szélesebb tömegekhez jussanak el elképesztő ügynökhálózatuk révén. 

Magában a nagytőke fokozta könyvmennyiségben tehát kár lenne akár hungarikumot, akár a kreativitást segítő szellemi klímát keresnünk. Arany János le is írja barátjának, hogyan menekült ennek az iparágnak a halálos öleléséből. „Pesten, a Komlóban, rám mász Török János, szorongatja a karomat válltól könyékig, teszi a szépet … stb. mi sül ki belőle? Felelet: egy felhívás: írjak az Igazmondó naptárba egy verset, mely magába foglalja Nagy Lajos tetteit, kormányzatát, a fényes kornak teljes, hű rajzát, aztán vonatkozva a mostani viszonyokra, fejtse ki, hogy a magyarnak nincs oka jövője iránt kishitűvé lenni; a nemzet nagyságát nem országok terjedelme, hanem erkölcsi ereje, míveltsége stb. teszi. Ez a feladat.” 

A dolog robbanásszerű betörése viszont hungarikum, s amellett az is, hogy a tőke mégiscsak megteremtette a könyv presztízsét, s a ponyva meg a kalendárium mellett a másik végletet is felküldte a középosztály szalonjaiba: a hatalmas, látványos és méregdrága szintéziseket, sorozatokat és díszkiadásokat. Ebben már nagyon is korjellemzőt és hungarikumot láthatunk, legalább annyira, mint a csodaszámba menő földalattiban,  mert csakugyan gigantikus vállalkozások gondoskodtak róla, hogy ne csak a millennium kézzel fogható csodái vonják magukra a kortársak figyelmét, hanem a könyv és az olvasás is „csapdává” váljon az otthonokban. Ilyen volt mindenekelőtt Jókai műveinek száz kötetes díszkiadása, amely meg is nyerte a párizsi világkiállítás nagydíját. De ilyen volt A magyar nemzet története is, több mint nyolcezer oldalon, háromezer kiváló minőségű grafikával, a kor minden tudósát felsorakoztatva Szilágyi Sándor csapatába. Jó példa a kor „lenyűgöző” könvcsodáira a 21 kötetes gigászi sorozat is, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, a maga tizenhárom-ezer oldalnyi anyagával, elképesztő színes mellékleteivel. Vagy említhetjük a Pallas nagy lexikonát a maga háromszáz tudós szerzőjével, százötven-ezer szócikkével, tízezer illusztrációjával. És akkor még nem szóltunk a számtalan irodalmi és ismeretterjesztő sorozatról, az Athenaeum, a Révai, a Franklin meg a Singer és Wolfner megannyi „regénytár”-áról, „világkönyvtár”-áról, „zsebkönyvtár”-áról, amelyek maguk is teljes polcokat töltöttek meg az otthonokban, s ugyanúgy a könyv presztízsét hirdették, mint a díszkiadások. S el is jutottak ezekbe az otthonokba, mert a Pallasból csaknem háromszázezer példány fogyott el, s a különféle regénytárak is gyakran túlmentek a százezer példányon. 

Arról, hogy egy-egy ilyen kéznél levő könyv vagy sorozat hogyan nyit azután átjárót a gyermeknek a fantázia, az én-hátrahagyás, a belefeledkezés és a mindenevés világába, s így a biszociációs kreativitás világába is, nemcsak Ábel számol be Tamási regényében, hanem például Benedek Elek is az Édes anyaföldem! harmadik fejezetében:

„Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve, szegényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort, természetesen, a Szent Biblia nyitja meg, mely egyúttal a család anyakönyve is. […] A Szent Biblia után legkedvesebb s többször elolvasott könyve Budai Ferencnek, a tudós debreceni professzornak Történeti Lexikona volt, s holtig fájlalá, hogy e könyvnek csak az első kötete volt meg, az M betűig. […] Több rendbe olvasá el Bölöni Farkas Sándor Amerikai utazás-át is, mely az én gyermekkoromban tiltott, rejtegetett könyv volt. Nemcsak édesapámnak, de az egész családnak igen kedves, agyonolvasott könyve volt Mayer István esztergomi püspöknek az 1859-ik évre szóló Kalendáriuma. […] Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény meg András, a gazda! Hogy faltam e könyvet! […]  És kézről kézre járt – össze-össze is pereltünk rajta – Kriza Jánosnak, az unitárius költő püspöknek halhatatlan könyve, a Vadrózsák, a székely népköltésnek e kincsesháza: ennek a könyvnek tulajdonítsátok, hogy első könyvemet az én népem nótáinak, balladáinak, meséinek szentelem.”

Ennek tulajdonítsátok! – erősíti meg a szerző azt, amit magunk is gondolunk. Igen, ennek kell tulajdonítanunk, nincs mese. S ugyanígy másoknál is ezeknek a könyv-kapuknak kell tulajdonítanunk sok mindent, nemcsak a humán kreatívoknál, mint Benedek Elek, hanem némely természettudós szellemi alakulásában is. 

A könyvipari tőkeműködés másik pozitívuma, hogy hírlapjaikban (amelyek amúgy nem épp a szellem csiszolásáról szóltak) mindig szerepeltették a magas irodalmat is, afféle inkubátorként nemcsak kenyérkeresethez juttatva Adyt, Kosztolányit és a többieket, már a Nyugat előtt (de a Nyugat korában és részben a Nyugat helyett is jó bevételeket adva nekik), hanem egyben – a sok bulvár-hordalék közepette – mégiscsak odavitték az igazi szellemet is a legfelsőbb és a legalsóbb rétegek asztalára egyaránt. „Igaz-e – kérdezi Bezeczky Gábor tanulmánya – , hogy a kortárs magyar irodalom se korábban, se később nem állt annyira szoros, közvetlen kapcsolatban az olvasókkal, mint abban az időszakban, melynek során a nagy bőséggel létező napilapok minden egyes száma friss magyar irodalmi művet hozott az első oldalon?” Alighanem igen, hisz még csak hasonlót sem látunk más korokban. Köteteket tesznek ki Ady újságcikkei, naponta tett közzé írásokat Kosztolányi vagy később Szabó Lőrinc. A legelképesztőbb Krúdy meg Márai: tizennégy évesek voltak (nyolcadikosok!) amikor első cikkeik megjelentek, s onnantól folyamatosan publikáltak.

A betű és a kreativitás, az olvasás és az én hátrahagyása még egy magyar jellegzetességet elénk hoz: a német kultúrával való összefonódást, ami ellen annyit rúgkapált a magyar szellem, s ami olyan termékenyítő volt valójában. A kétnyelvű Monarchia s a Goethén és írótársain csüggő magyar irodalom már Kazinczyék óta olyan szélesre nyitotta ezt a szellemi kaput (minden nyelvújítási rugódozás közepette is), ami azután evidenssé tette a századfordulón s azután is, hogy Neumann németül (is) olvasson, hogy a „marslakók” minden nehézség nélkül járulhassanak Einstein katedrája elé, hogy Márai gond nélkül írjon a frankfurti német lapokba, s hogy minden nyelvújítás ellenére megmaradjon a magyar szókincsben az a némettel való keveredés, megintcsak a biszociációt téve alapmintázattá, amelyet Jókai olyan plasztikusan örökít meg A hajdani hangos Budapest című szellemes kis életképében (1900-ban), s amely mindvégig jelen van nagyprózájában is, amikor rendre német szavakat kever a szépséges magyar mondataiba, nem mintha nem szeretné az anyanyelvét, hanem mert tudja, a németül megadott szóalak egyben a német szellem és kultúra metonímiájaként is működni kezd a magyar nyelvi közegben, belehozva a szövegbe (ma úgy mondanánk: hipertextként) sok minden mást is a dualista világ (és a korabeli olvasó intellektusának) másik feléből. 

S ezzel át is térhetünk a századfordulós kreatívok (s köztük természettudósok!) irodalmi felturbózásának másik dimenziójára: a metaforikus költői nyelv megtermékenyítő hatására. Hámori József agykutató nyilatkozta: „a magyar nyelv rendkívül képi módon gondolkodik. Vegyük például bármely Petőfi verset, mindegyikben van valamiféle képi vonatkozás. Weöres Sándorról most nem beszélek, aki tulajdonképpen egy képi költészetet tett le az asztalra. A magyar nyelv nagyon szorosan kapcsolódik a képi gondolkodáshoz, nem úgy, mint az indoeurópai nyelvek, amelyek nem képi módon gondolkodnak és beszélnek, hanem absztrakt módon. Ennek megvan a történeti háttere, hogyan alakulhatott ez ki, és itt jön a két agyfélteke, amelyet én részben kutatok is. A bal féltekéről tudjuk, hogy ott a beszédközpont. A nyelvi központ az agyféltekében a bal félteke, de az absztrakt beszéd féltekéje a jobb félteke, amely nem tud beszélni, néma. És mégis, e némaságának van egy fantasztikus előnye, nevezetesen, hogy a művészetek képi látásmódja, a háromdimenziós látásmód, és egyáltalán a látásmód, az erőteljesebben lokalizálódik a jobb, mint a bal féltekére. Vagyis a két félteke között munkamegosztás van, és ez a nyelvben is megjelenik. […]  Miért van az, hogy sok nagy kutató és tudós magyar, mi a közös bennük? […] ennek egyetlen oka a magyar anyanyelvük, vagyis a magyar tudósok képi módon gondolkodnak, és a fizikai, valamint a tudományos megoldásokban ez a képi gondolkodás rendkívül fontos. A magyar nyelv sokkal könnyebbé teszi, példának okáért bizonyos fizikai felfedezések megtételét és kidolgozását, mint más nyelvek. Tehát ilyen szempontból nagyon szoros kapcsolat van a mi képi módon gondolkodó nyelvünk és a tudományos felfedezések között.”

Nagy kérdés, hogy ami idegtudományi szempontból kétségkívül érvényes összefüggés, az megáll-e csakugyan nyelvtudományi szempontból is, vagyis hogy csakugyan képszerűbbnek mondható-e egyik nyelv, mint a másik. De ha arra a tézisre szorítkozunk a nyilván nem alaptalan gondolat szűkítéseként, hogy a „marslakók” nevelődésekor a magyar kultúrát minden korábbinál erőteljesebben járta át egy enigmatikus-metaforikus beszédmód, akkor olyan összefüggéshez jutunk, amit maguk az érintettek, Balázs Nándor, Teller Ede, és áttételesebben ugyan, de Wigner és Szilárd is tényként állítottak, s ami merőben pozitivista áttekintéssel is kimutatható.

A nyelvtudomány két ponton korlátozza a Hámori-féle állítást, anélkül, hogy érvénytelenítené. Egyrészt: a generatív nyelvészet épp azt mutatja meg, minden nyelvben ugyanúgy működnek a jelentésképző folyamatok. Másrészt: a metaforikus-képi kifejezésmódot a nyelvészet már jó ideje egyáltalán nem kapcsolja a művészi-stilisztikai kérdéskörhöz, hanem a mindenkori nyelvi működésmód legalapvető jelenségének tartja, gondoljunk csak arra a roppant prózai mondatra, hogy „Józsi öt évet ült.” (ült egy széken?) vagy erre: „Következtetésed felettébb ingatag.” (mint egy korhadó fatákolmány?). Nem stimmel tehát, hogy „a művészetek képi látásmódja” lenne ennek a mechanizmusnak a specifikus felhasználója, mint ahogyan a professzor úr tovább is megy, és nagyon helyesen pontosítja magát: „és egyáltalán a látásmód”. És ezekkel a megszorításokkal azután már teljes az összhang a nyelvészettel. Ez utóbbinak a szakirodalma a bal és jobb agyféltekés dolgot így fogalmazza meg: „A bal féltekében éles vonalakkal körülírt szavak azok formai, grammatikai, szintaktikai jellegzetességeit, valamint alapjelentéseit hordozzák, és a jobb féltekében bemutatott megfelelőik a homályos és összefolyó ábrákban pedig változandó, új, metaforikus jelentéseiket”. Ami akkor érthető teljesen, ha tudjuk: ebben a nyelvfelfogásban a szavak voltaképpen alig-alig hordoznak jelentést, inkább csak jelentéspotenciálokat és kötődési-kapcsolódási szabadságokat, a jelentésüket pedig – legyen az akár a mentális lexikonunkban rögzülthöz hasonló, akár attól távolabb állóan metaforikus – így is, úgy is a mondatban nyerik el (a wittgensteini nyelvjátéknak megfelelően, de ebbe itt most nem szükséges belemennünk). 

Ez a nyelvtudományi modell azt állítja, hogy minden egyes mondat megalkotása vagy megértése kreatív mozzanat. A „Józsi a széken ült.” kevesebb kreativitást igényel, a „Józsi öt évet ült.” egy kicsit többet. Az előző bekezdésben hivatkozott tanulmánynak ez is a címe: A kreativitás, mint a nyelvészet kognitív fordulatának kulcseleme (Kenesei István tanulmánya). Lehetséges lenne, hogy a magyar nyelv többet használ ezekből a nagyobb kreatvitást igénylő, metaforikusabb kifejezésekből? Ezt elég nehezen lehetne kistatisztikázni. Lehetséges, hogy ezek a nagyobb kreatvitást igénylő, metaforikusabb kifejezésekl Ady korában robbanásszerűen kerültek a szellemi élet középpontjába? S így csakugyan hatottak a kor kreatívjaira? Mindenesetre lehetséges így gondolnunk.

Ady szimbolizmusáról beszélni nem alaptalan, de sok szempontból félrevezető. Már a névadó francia szimbolistákra sem ez volt igazán jellemző, hanem a dekadencia és a szinesztézia, s Baudelaire Az albatrosz című verse is sokkal inkább allegória, mintsem szimbólum. Adynak meg fontos szimbólum-vonulatai vannak ugyan (Az eltévedt lovas, Emlékezés egy nyár-éjszakára, A fekete zongora), de legalább ilyen fontos nála a sok-sok apró metaforából, metonímiából téglánként építkező vers, ahol a Dévény meg a Verecke vagy a Vazul meg a Pusztaszer sokkal inkább szóképek, semmint egy homályos-ködös szöveghosszú szimbólum elemei. Amikor tehát Tellerék az Ady-nyelv metaforikus jellege körül kutakodnak, inkább intuitív megérzéssel, hisz fizikusok, nagyon is beletalálnak az igazságba. Hiszen ugyanaz zajlik a szövegei születésekor, amit Koestler univerzálisan, a tudományos kreativitás lényegeként is megad: a bal félteke sokféle jelentésre nyitott, inkább csak szintaktikailag, kapcsolhatósága szempontjából körülhatárolt fogalmi elemei a jobb félteke mondat-látomásaiban nyernek el egy hétköznapi vagy egészen újszerű konkrét jelentést. A bal féltekének sok mindene van, nagy-nagy raktár, a jobb félteke viszont össze tudja kapcsolni a maga bódult-mámoros szárnyalásában a „börtön”-t meg az „ül” szót, s máris megszületik a kreatív mondat. Vagy előszedi a balféltekés raktárból a „szőlőprés”-t meg a „betű”-t, s álmodik belőle (szinte szó szerint álmodik) egy nyomdagépet. 

De csakugyan ilyen hatása lett volna Adynak? Emberszázak, tudósnemzedékek gondolkodásának befolyásolója? Csak azzal, hogy újszerű szövegeket publikált a hírlapokban meg a köteteiben? Túlzásnak, önkényes felnagyításnak hangzik, pedig talán nem is az. Gondoljunk csak arra a gigantikus történelmi szintézisre, amelyben Szekfű Gyula mindent de mindent el tudott mondani a ki tudja meddig velünk élő magyar traumáról, a kiegyezés ígéretétől a Trianon katasztrófájáig vezető útról. Ebben az elképesztően lényeglátó műben (Három nemzedék, 1920) Szekfű nagyon is odaállítja Adyt Tisza István mellé, ugyanolyan súlyúnak tartja, ha számára lehúzó és pusztító is ez a súly, s amikor ezt teszi, maga is az Adyt követi nyelvhasználatában, mert egy kor, egy korszakot meghatározó szellemtörténeti erő metonímiájaként nevezi meg a metaforák költőjét. Mindenesetre nem az outsider-fizikus Teller találmánya a hatás kiemelt értelmezése, s amellett messze nem csak Adyról van szó, hanem ugyanúgy a jobbféltekét mozgósító utalásokkal, biszociációkkal teli a Bartók-zene éppúgy, mint Molnár komédiáinak csak így megérthető viccei, vagy pedig – a maga egészében – a halált és az erotikát egymásra vetítő szecesszió, de ugyanígy elemezhetnénk jobbféltekés korszimbólumként az orvos-művész Csáth Gézát, s még százszor inkább – ha nem lenne kissé későbbi – József Attilát, akinél mindennél világosabban mutatja a jobbféltekés képzetalkotás glissandóit akár csak ez az egyetlen részlet is:

„Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.”

Tegyük mellé, hogyan jött rá Teller munkájuk egyik legnehezebb problémájának megoldására:

„Teller részletesen elmondja, hogyan jött rá arra, hogy a hasadóanyag összenyomódik. Egy alkalommal Neumann János egy más témában tartott előadást Los Alamosban, majd az előadás után Tellerékhez mentek, és ott a beszélgetés közben felmerült a berobbantásos megoldás. Neumann azonnal számolni kezdett – ekkor még a hasadóanyag esetleges sűrűségváltozása nem merült fel -, tehát a számításokat az anyag összenyomhatatlanságának feltételezésével végezte. […]  A számított nyomások hatalmasak voltak, és ekkor Tellernek hirtelen eszébe jutott valami. Korábban végzett geofizikai tanulmányokat, és ezért emlékezett arra, hogy a Föld belsejében olyan óriási a nyomás, hogy az az ott levő vasat 20-30 százalékkal összenyomja. A szilárd anyagokat, sőt még a folyadékokat is összenyomhatatlannak szokás tekinteni, de ez különlegesen nagy nyomások esetében már nem érvényes. Ekkor jött rá Teller arra, hogy az atombombában is várható az anyag összenyomódása […]”

Hiába van ott a balféltekés raktárban az ég, az éj, az érc – a jobbféltekés vízió ad nekik jelentést. És hiába van ott külön-külön a Neumann-féle adathalmaz meg a régen tanult geológiai tény, előbb össze kell találkozniuk a jobbféltekés olvasztótégelyben, s a csak azután fog megszületni belőlük a senki által meg nem jósolt házasítás – csak azután fogja megkapni új jelentését a szó a mondatban.

Ehhez persze olvasni kell, sokat. Amellett előnyös az is, ha szeretjük a vicceket.