Mitől lesz egy társadalmi közeg jó termőtalaja a kreativitásnak? Sokszor látunk nagy egyéniségeket, akik egymagukban teremtetik meg ezt a termőtalajt, s egyetlen ember egyetlen gondolatától kezdenek el sokan sokkal újszerűbb módon gondolkodni. Max Weber mutatott rá, hogy Kálvin egyetlen eszméjével (javakat termelni üdvös, s a javakat nem felélni még üdvösebb), a kreatív vállalkozásoknak az egész világra kiható kapitalizmusát teremtette meg. S hogy ez az egyetlen gondolat is képes volt a teljes bioszférát – az űrből is jól látható módon – tökéletesen és máig hatóan átformálni. Ugyanígy teremtett nemzedékek és embersokaságok számára máig élő kreatív inkubátort a piaristák alapítója is – önmaga számára is váratlan, sőt terveivel tökéletesen ellentétes (magában is igen kreatívnak mondható) ötlettől vezérelve. José de Calasanznak ez az ötlete (és persze a megvalósítás küzdelmei) nekünk, magyaroknak talán még fontosabb, mint a saját spanyoljainak. Mert bár Katalóniából eredt a piaristaság, a „pater parvulorum” életműve és ötlete Magyarországon érlelte a legkülönösebb kreatív gyümölcseit. Itt vált legsodróbbá ez a szellemi Golf-áramlat, ez az elképesztő társadalmi-intellektuális lift, amely azután százakat tudott felrepíteni az alsóbb néprétegekből a legmagasabb tudáselit tagjai közé.
SZERZŐ: VALACZKA ANDRÁS
KÉP: Öveges József Heki kutyája (mult-kor.hu)
Korábbi cikkünkben a kreativitás szociokulturális ösztönzőjeként azonosítottuk a határátlépést és a másféle világok közelségét akár kulturális, akár vallási vagy etnikai értelemben. Mert az ilyesmi – mondja Arthur Koestler – elősegíti a biszociációs gondolkodást, a független és autonóm mátrixok elemeinek egyidejű mozgatását. A késő-dualizmus és a két világháború közti időszak szellemi aranykora nálunk is ebből eredhetett, hiszen az a Magyarország sűrítetten tartalmazta mindezeket a határátlépési lehetőségeket, sőt kényszereket, tekintsünk most egyesegyedül Bartók Concertójára, amely mögött egyidejűleg ott áll a román folklór és az amerikai kozmopolitizmus, a világhír és a nyomor, a honvesztés és az új karrier, a betegség és a remények, benne a műben pedig a népdal és a koráldallam, a játékos humor és a visszatérő feljajdulás, a banális operett-közhely és az összetéveszthetetlenül új zenei nyelv. Érdemes lehet ezeknek a határátlépéseknek a fényében rápillantani a különleges korabeli képlet fontos összetevőjeként a piarista iskolára is, mert bár számtalan egyházi intézmény létezett abban az időben is, ez mégis unikális tudott lenni, és unikális volt a rend nemzetközi palettáján is. S egészen más szerepet játszott nálunk, mint más országokban.
A rendalapító élete maga is csupa határátlépés. Peralta de Calasanz eleve határon fekszik: Aragónia és Katalónia határán. Nehéz határátlépés lehetett a pappá szentelés is, mert iparos apja nemigen pártolta ezt a szándékot. Aztán még nagyobb váltás a világ végéről Rómába kerülni, s ott megintcsak felváltva járni-kelni a bíborosi paloták és a Trastevere nyomornegyedei közt. S aztán a legnagyobb váltás, életének híres paradoxona: úgy ment oda, hogy karriert építsen, s úgy jött el, hogy inkább a legszegényebbeket választja. S a hullámvasút a rendje élén: kinevezése örökös generálissá, majd meghurcolása a Szent Officium előtt.
Rendjének alapításai a világ legkülönbözőbb országaiban maguk is szélsőségesen különbözők, s más és más pályaívet rajzolnak ki. A magyarországi kultúrtörténetben elfoglalt helye, a – különösen a századfordulón játszott – meghatározó kulturális szerep egyedülálló. S mint látni fogjuk, egészen különleges az eredeti célkitűzéshez, a szegény gyerekek oktatásához való magyarországi viszony éppúgy, ahogyan a tudományosságban játszott itteni szerep is. Mert bár másutt is kerültek ki tudósok a piaristák közül (matematikusok, fizikusok, filozófusok), az a szellemi katalizátor-szerep, amely egyszerre érte el a társadalom legalsó rétegeit és a kulturális elit legfelső szféráit, ez az elképesztő piarista fesztávolság és lift-funkció nálunk egészen különleges.
Mit jelentett az, hogy a piaristák az alsóbb néprétegek mobilitását segítették? A nagykanizsai iskoláról Degré Alajos jogtörténész írta meg (a márciusi ifjak közt ismert személyiség unokája), hogy már 1765-ben több volt tanítványaik közt a nem nemes, mint a nemes, s ezek közül is több mint száz „libertinus”: jobbágyok és falusi mesteremberek gyermeke. Szekér Barnabás tanulmánya a pesti iskola összetételét elemzi: 1717 és 1746 között a nem-nemesi származású tanulók aránya egyetlen év kivételével mindvégig meghaladta a 70%-ot, jelentős időszakokban pedig a 80-at is.
Ami még érdekesebb, hogy ugyanakkor sohasem volt szegények iskolája egyik intézmény sem: amit ma szegregációnak neveznénk, azt messziről elkerülték. Sőt, éppen ellenkezőleg: szüntelen terepe volt az osztályterem az állandó határátlépésnek, a távol eső kultúrák folyamatos találkozásának, hiszen egymás mellett ült a gróf fia meg a kocsisé. Így ír erről egy huszadik századi visszaemlékező: „A piarista intézetbe az én időmben igen sokféle fiú járt. Voltak ott arisztokrata fiúk, gazdag gyárosok fiai, voltak pesti polgári családok, kereskedők fiai és voltak, mint én voltam, szegény fiúk, kisiparosok, munkások és parasztok fiai. Ezt a konglomerátumot egy családdá olvasztani nem lehetett könnyű feladat. Maywaldnál az osztálykülönbségek teljesen eltűntek. Ő csak jó és rossz tanulót ismert szigorúan igazságos mérlegen mérve. Senkinek származására, összeköttetéseire tekintettel nem volt. Semmi hízelgéssel, kedveskedéssel vagy pláne más eszközökkel lekenyerezni nem lehetett. A mi osztályunkban az első tanuló, Maywald kedves tanítványa, egy arisztokrata fiú volt. De arról kétségbevonhatatlanul mindenki elismerte, hogy tényleg a legtöbbet tud közülünk.” (Frideczky József nyugalmazott középiskolai tanár Maywald József piaristáról).
Mindez azonban még nem tenné egyedülállóvá a piarista működést Magyarországon. Az igazán sokatmondó adatot Kovács I. Gábor és Kende Gábor tanulmányából tudjuk meg: hogy ugyanis ez a mélyről merítő iskolaegyüttes ugyanakkor a legmagasabb rétegek szereplőit bocsátotta ki.
„Öt nagyobb intézményes szférát határoltunk körül – írják a kutatók. – 1. egyházi elit; 2. oktatási elit; 3. tudományos elit; 4. értelmiségi érdekvédelmi szervezetek elitje; 5. kommunikációs, kulturális és művészeti elit. (Ezek közül az egyházi elit kutatásával nem mi foglalkoztunk.) Három mintaévben gyűjtöttük össze, hogy kik foglalták el az alapos megfontolással kiválasztott intézmények meghatározott pozícióit (1921/22, 1937/38 és 1942/43 fordulóján). A mintaévenkénti 1400-1500, tehát összesen közel 4500 pozíciót a mintaéveken is átnyúló, egyenlőtlen pozícióhalmozás következtében 1502 személy foglalta el.”
Mely gimnáziumokból kerültek ki a tudáselit tagjai? – kérdezi a tanulmány. Az első a budapesti Piarista Gimnázium, utána következik az Egyetemi Katolikus, majd sorban a Fasori Evangélikus, a Barcsay utcai állami, a kolozsvári, budapesti, debreceni református gimnáziumok, a pécsi ciszterek és így tovább. S azután még négy (!) piarista iskola szerepel az első huszonötben: a kolozsvári, a temesvári, a szegedi és a váci.
Mi lehetett a piarista modell titka? A heterogén világokból jövő gyerekek egymás mellé ültetése mellett talán az is, hogy maguk az atyák, a tanárok is hasonló liften utaztak. Balanyi György 1942-es kötetében sorra veszi a rendtörténet legjelesebb piaristáit. Alber János professzor óvári iparos családból jött, Horváth Cirill kecskeméti földműves családból vált egyetemi tanárrá. Tóth János is parasztgyerekből lett a Szeged-környéki iskolák alapítójává és felügyelőjévé. „Nagyot mondok vele – írja róla Móra Ferenc -, de ne m tudom, István szent király óta gyászolt-e meg valakit a szegedi magyar olyan igazán, mint a «nagyságos direktor urat».” Az akadémikussá lett Purgstaller József kőszegi szabómester fia volt, a zoológus Hanák János kiskéri csizmadiáé. Lutter Nándor erdész fiából lett matematikus, Czirbusz Géza kassai iparos fiából egyetemi tanszékvezető, Erdélyi Károly perjámosi földművelő fiaként filológus, sok nyelven értő tudós, a skandináv irodalom szakértője.
Keller Márkus tanulmánya 527 piarista szerzetestanár származását vizsgálja, az 1876 és 1930 közt örökfogadalmat tett atyákét. Az iparos apák fiainak aránya 28 és 43% között mozog, a parasztfiúk aránya 14 és 24% között. „A mobilitást vizsgálva (ha a középrétegeket helyben maradónak tekintjük) azt mondhatjuk, hogy a korszakunkban végig stabilan 80% fölött van azok száma, akiknek a rendbe való belépés és az ezzel összefüggő tanári pálya felfelé mobilitást jelentett.”
Természetesen hasonló pályaívek és talán hasonló arányok más iskolák tanári karában is kimutathatók lennének. Mégis az, hogy nem csak a tanulás lehetősége adja az okosodás lehetőségét, mint mindenütt másutt is, hanem magának az intézménynek és a benne munkálkodóknak személy szerint is, a személyes életútjukban hordozva is a tanulás, a tudomány, a kutatás és a felfedezés az életelemük, a hús-vér lényegük, és hogy személyükben is mutatják, nincs társadalmi korlát, amely ennek elejét vehetné, ez bizonyára már magában is olyan kreatív és alkotó légkört teremt, amelyben az is tanulni és gondolkodni indul, aki nem is nagyon akart.
De volt egy másik lendítő ereje is a piarista iskolának: a könyvekhez, könyvtárakhoz való könnyű hozzáférés. Dean Keith Simonton ír róla a kreativitásról szóló könyvében, milyen fontos a kiemelkedő tudósok életútján a gyerekkori olvasás, témától és későbbi szakterülettől függetlenül. „Az önfejlesztés másik formája a korai, mohó és mindenevő olvasás, ez is jellemző azokra, akik kiemelkedő eredményt érnek el, függetlenül a szakterületüktől, annak természettudományos vagy más irányától. Anne Roe kutatásában 64 kiemelkedő tudós mesélt róla, mennyire szerettek olvasni gyerekkorukban.” De Karády Viktor is az olvasást, a betű és a szó szeretetét emeli ki, amikor a századforduló iskolásai közül teljesítményükkel messze kiemelkedő zsidó tanulók eredményeinek hátterét kutatja. „Az ortodox zsidóság gyerekei, akiket – mint ezt sokan leírták – 3-5 éves koruktól rendre hajnalban keltett fel apjuk, hogy mielőtt beülnének az állam által kötelezővé tett világi iskola padjaiba, a héber írás-olvasás és vallásgyakorlás elemeit is minél korábban elsajátítsák, s ezek után a délutánt is a helyi talmud tora-ban múlatták estebédig, olyan ’tanulási képességet’ szereztek, mellyel kevésbé intellektuális felekezeti közösségekben szocializált keresztény kortársaik nemigen versenyezhettek.” Nyilván más módon, de ugyanúgy az írott szó közel hozását és az olvasás szeretetét megalapozva működött a piarista iskola is, már csak azzal is, hogy gazdag könyvtárai a diákok előtt is nyitva álltak. A későbbi filozófia professzor és akadémikus, Horváth Cirill úgy írja le ezt a belépést a kecskeméti iskola könyvtárába, mint szakrális pillanatot, amely voltaképpen azzá tette, amivé lett. Tizenhárom éves volt ekkor (1817-ben!): „Ez évben láttam legelőször a kegyes tanítórendiek könyvtárát, mely észjárásomnak új és állandó irányt adott.”
Érdemes talán kiemelni a Simonton-idézetből a „mindenevőt”: az érdeklődés nyitottságát és sokoldalúságát, megintcsak a határok átlépését, s így a kreativitás erősödését. Ez is piarista vonás volt – emeljünk ki ezúttal csak két példát, egy nagyon korait és egy szinte jelenkorit. Dugonics András (1740-1818) egyszerre volt regényíró és matematikus, nyelvújító és műfordító, történész és paptanár. Vízvári László (1919-2003) nemcsak földrajz-biológia szakos tanár volt, hanem bábművész is, az Aurora majd az Astra bábegyüttes vezetője, társaival együtt a marionett-figurák készítője, a Nemzetközi Bábművész Szövetség tagja – némely előadásukat ötszáznál is többször játszották.
Végül vegyük még hozzá a határátlépések kereséséhez a piaristák gyakori áthelyezését újabb és újabb állomáshelyekre, s ennek köszönhetően más és más kultúrákat keresztül-kasul átjáró életformájukat. Vegyük az említett Dugonicsot: élt Szegeden, Nyitrán, Nagykárolyban, Medgyesen, Nagyszombatban és Budán. Vagy a szabadságharcban is vitézkedő, piarista zoológust, Hanák Jánost: élt ő Kiskéren, Boldogkőújfaluban, Tállyán, Sátoraljaújhelyen, Kisszebenben, Privigyén, Breznóbányán, Nyitrán, Szentgyörgyön, Máramarosszigeten, Vácon, Pesten és Lugoson.
Az a határátkelés, a kultúráknak az a kereszteződése tehát, amely a Koestler-féle biszociatív gondolkodásnak egy fontos élesztője, a piaristaságban igen sokfelől jelen van. Maguk a szerzetestanárok igen sok esetben jelentős társadalmi ugrással lépnek be a tanításba; heterogén csoportjaikban egymás mellé ültetik a parasztgyereket és a grófi fiút; könyvtáraikkal és a „littera” szeretetével új és új világokat nyitnak meg diákjaik előtt, ők maguk sokféle tevékenységet folytatnak és sok helyen rendezkednek be hosszabb-rövidebb időre. Mindez – különösen a századfordulón és azt követően – nemcsak megmagyarázza, hogy miért tudott intézményük páratlan társadalmi liftként hatni, hanem a magyar szellemi életnek, a magyar kreativitásnak is fontos komponensévé teszi a rend hazai működését.
